A litera kért, hogy írjak netnaplót. Írtam.

Éjfél van – tisztán emlékszem arra, amikor ez az időpont a vágyaim netovábbját jelentette, éjfélig fennmaradni, valószínűtlen felnőtt varázslat, aztán egy időben éjfélkor ültem le tanulni, olyankor kezdtem dolgozni, most meg már azt jelenti, hogy véget ért a nap, még másfél-két óra munka/ébrenlét, aztán lehet lefeküdni. De az éjfél mostantól egy hétig a naplóírást fogja jelenteni.
Azt hiszem sose fog már elmúlni ez az érzés, hogy így rádöbbenek, nahát, éjfél van, de nem fekszem le, csak ha akarok, ez a rácsodálkozás, hogy tessék, felnőtt vagyok, apa vagyok, sose fogom megszokni, pedig két gyerekkel már ideje lenne, talán már nem kéne azon meglepődni, hogy akkor ehetek csokit, amikor akarok, például ebéd előtt is, ha úgy tartja kedvem. Újra meg újra meg szoktunk az ilyen dolgokon lepődni Annával, nyilván azért, mert még majdnem, hogy gyerekkorunkból ismerjük egymást, és sehogy se tudunk felnőttekként gondolni egymásra meg önmagunkra.
Ma borotválkozáskor megint ezt éreztem. Gábris bejött a fürdőszobába, hogy mossam le az arcomról a habot, mert Legóautózni (link) szeretne velem a számítógépen. Ökölbe szorított kézzel a levegőbe bokszol ilyenkor, és azt mondja: „Apa, mi leszünk a legjobbak!”, és tényleg, már nagyon régen a legjobbak vagyunk, folyton csak nyerünk az összes pályán, de ő csak nem tudja megunni, úgyhogy megyünk mindennap körbe-körbe, hogy legyőzzük a „kalúzt” meg a „rakétaembert”, és a legveszélyesebb ellenfelet, a „minő boszorkányt”, „te átkozott minő” szokta kiabálni, ha a boszorkány megelőz. Kérdeztem, hogy nem kér-e habpöttyöt az orrára, igazából tudtam, hogy nem fog kérni, mostanában nem kér, de reméltem, hogy hátha mégis. Szívesen adtam volna, úgy emlékszem, nekem is adott egypárszor a saját apám, neki még rendes borotvapamacsa is volt, szóval ez az apaszerep része. Ide tartozik még, hogy reggel, amikor a cipőjét húztam le az oviban, azt közölte Dominikkal, a legidősebb fiúval a csoportban (vegyes csoportba jár), hogy „Nekem van a legjobb apám a világon!”. Fogalmam sincs, ezt hol tanulta, persze jól esett, tessék el is dicsekszem vele ország-világ előtt, de most már tényleg ideje lenne lassan úgy gondolnom magamra, mint egy apára. Furcsa ez is, régen mindig azt hittem, még ma is egy kicsit, hogy olyan az apaság, mint mondjuk az éjfél, hogy egyik pillanatról a másikra megtörténik az emberrel, akár a felnövés: egyik nap még csak tizenhét, aztán a másikon már tizennyolc az ember.
Dolgos nap volt egyébként ez is, egy fordítást néztem át, egy ír regényt, sokáig szöszöltem vele, nem vagyok persze kész. Ez a baj a fordítással, hogy sosincsen kész, roppant sokat el bírok vacakolni mindenféle szövegen, tudom, hogy nem kéne, de mégis, valahogy beleteszem az írás energiáját. Nem lenne szabad, egyszerűen csak le kéne adni, a fordítás az csak fordítás, nem kell annyit centizgetni a mondatokat, de én persze csak centizgetek, nem baj, holnap (vagyis már ma) talán mégis befejezem. Számomra ez lehetne a fordítás gumiszabálya, hogy a munka mindig maximálisan kitölti a rendelkezésre álló időt.
Kimentem azért a lakásból (mostanában igyekszem naponta kimenni, az oviba vivésen meg hasonlókon kívül is, nem sikerül mindig), Bodor Ádám estjére indultam az Alexandrába, Bán Magda beszélgetett volna vele, nagyon vártam, precízen beírtam már hetekkel ezelőtt szépen a naptár szoftverembe (Borg calendar (link), szabad szoftver, mindenkinek csak ajánlani tudom), a program előre szólt is, direkt úgy ütemeztem a munkát, hogy ráérjek. De hiába értem oda épp időre a könyvesházba, a terem üres volt és sötét, az est elmaradt. Mondjuk ezt sejthettem volna már amikor megérkeztem, merthogy nem volt kiírva, de azért én még reménykedtem – különben se fogok hinni sose a tábláknak és kiírásoknak, nagyon jól tudom, hogy azok csak a megtévesztés eszközei –, felmentem szépen a negyedik emeletre, de hiába. Kár. Hát akkor majd máskor. Pedig még Annát is felhívtam mobilon – kezdek lassan belejönni ebbe a telefonálgatásba –, hogy nézze meg, nem rosszul emlékeztem-e a helyszínre. Nem. Jól emlékeztem. De nem volt. (Kárpótlásul letöltöttem a rádió hangtárából a január tizekilencedikén a Bartók rádióban elhangzott Bodor-novella hangjátékot (link), az ÉS-ben olvastam róla – szintén onlájn (link) –, eszembe is jutott, hogy precízebbnek kéne lenni, minden héten meg kéne nézni legalább utólag a rádióműsort, aztán letölteni az érdekes dolgokat, ez a digitális élet már csak ilyen.)
Ahogy a Deák téren a metrót vártam, egyszercsak odalépett hozzám valaki, a nevemen szólított, a gimnáziumi padtársam volt az, tizennégy éve nem láttuk egymást. A Stadionokig beszélgettünk, az írás érdekelte. Kérdezte, hogy attól, hogy ezeket a dolgokat megírtam, megkönnyebbültem-e. Nem, mondtam, ez a kérdés nálam nem így tevődik fel, nem azért írok, mert bizonyos tragikus élményeket próbálok feldolgozni, egyszerűen csak képeket látok és történeteket, az írás nekem kényszer és nem terápia. Persze ki tudja, lehet, hogy mégis az.
Ha már egyszer kint voltam a városban, akkor elmentem webkamerát venni, apósom hónapok óta pedzegeti, hogy vennem kéne egyet, nagyon szeretné ugyanis kipróbálni a videotelefont. Vidéken laknak, nyilván jó volna gyakrabban látni az unokákat. Sokáig berzenkedtem ez ellen, nem kell nekem webkam, ne figyeljen engem senki, de persze közben a bennem lakózó privacy freak vívta kilátástalan harcát a techno-geek énemmel, máig bírta, ma győzött a techno-geek, az asztalon ott a webkam, de azt hiszem, a kábeles fiókba fogom száműzni, és csak szükség esetén veszem elő, ne bámuljon folyton.