Éjfél múlt tíz perccel. Kipucoltam a ciabatta maradékot a fotelből (Gábris megint a szobában vacsorázott, pedig már többször megfogadtuk, hogy ilyesmi többé nem fog előfordulni), pár morzsa azért csak maradt, ahogy keresztben ülök a fotelben, az ölemben a laptopommal, érzek még néhányat a derekamon.
Enyhén nyomott nap volt, délelőtt a fordítással vacakoltam, aztán beláttam, hogy most már mégiscsak le kéne adni, végtelenségig olvashatnám szegény regényt, akkor is találnék benne hibát vagy javítanivalót, úgyhogy akkor inkább vettem egy nagy levegőt, és leadtam. Mióta minden Interneten zajlik, ez is olyan jó személytelen lett, elszáll az e-mail denevér (moldáv! antigalamb levelezőprogram), viszi a fájlomat, sima levél ez is, kicsit lassabban telik ki a csík, merthogy nagyobb egy kicsit a fájl, mint az átlag leveleim. Nyugtalan megkönnyebbülés, ezen is túl vagyok.
Ebéd után (Anna pizzát sütött, az a Gábris kedvence, de csakis a „hagymáskolbászos”, más fajtát nem hajlandó megenni, az articsókástól például határozottan dühbe gurul, „fújj, kotyvasztalék!” kiabálja) a Mamutba mentem, a filmszemlét kellett megbeszélni a filmmagazinnal, amelyiknek fordítani és írni szoktam, nagyjából beosztottuk, hogy ki mit néz majd meg. Remélem, jó lesz, mert újabban azt vettem észre magamon, hogy nem tudom higgadt belenyugvással nézni a rossz filmeket, hanem szenvedélyes haragra gerjedek, főleg a rossz forgatókönyvek szoktak nagyon feldühíteni, meg az, ha látom, hogy egy film akár jó is lehetett volna, mégis rossz lett.
Utána bevásároltam a Blahán a szupermarketben. Ezektől a hatalmas boltoktól mindig megszédülök egy kicsit. Persze hol vannak ezek életem első igazi boltjához, a berettyóújfalui ábécéhez képest, csak álltunk és bámultunk ott az öcsémmel ezerkilencszáznyolcvanhat nyarán, nem hittük el, hogy amit látunk, az igaz, valóban létezhet. Sokáig nem is tudtam eldönteni, hogy mit vegyek a kétszáz forintból, amit keresztapám (aki igazából a nagybátyám) adott, végül, máig nem tudom miért, egy német nyelvű képregényt választottam, Gruppe-X, ez volt a címe, a Marvell-féle X-Men német kiadásának valamelyik darabja lehetett, az egyik unokatestvérem így fordította le magyarra a címet: a tízedik virágágyás (nagymamám kertjének közepét foglalta el egy úgynevezett grupp, én utáltam, mert nem lehetett rendesen rohangálni miatta, egyszer le is nuncsakuztam egy csomó muskátlifejet – nagymamám csakis pelargóniának nevezte ezeket a virágokat –, aztán azt hazudtam, hogy a macska volt). Egyszer megpróbáltuk elmagyarázni Annával Gábrisnak, hogy a mi gyerekkorunkban bizony nem volt ám annyi minden, mint az övében, de nem bírtuk ki nevetés nélkül, annyira furcsán és valószínűtlenül hangzott az egész, Gábris is nevetett, látszott, nem hiszi el. Anna aztán olvasta egy gyerekpszichológiai szakmunkában, hogy gyerekeket fölösleges ilyen „bezzeg a mi időnkben semmi se volt” dumákkal kínozni, de azt hiszem, anélkül se igen próbálkoztunk volna még egyszer.
De furcsa, folyton csak Gábrisról írok, pedig van nekem egy másik fiam is, bizonyos Palika. Palika nemrég múlt kéthónapos, ehhez már több mint hét kiló, és ha meglát, már úgy tud mosolyogni, hogy attól kisüt a szobában a nap. Ma megtanulta lebokszolni az ölébe tett rózsaszín nyulat (Bob? vagy Bobek?), de a legjobb az volt, amikor tegnapelőtt megtanulta megfogni az orromat, szinte a homlokát is összeráncolta, úgy koncentrált, aztán kinyúlt, kis tejszagú tenyere megérintette az arcom, arrébb mozdult, megkereste az orrom, rámarkolt. Már csak napok kérdése, és meg fogja kaparintani a szemüvegemet is.
Ideje lefeküdni, többször előfordult már az utóbbi időben, hogy laptoppal az ölemben aludtam el, pár sort gépeltem is álmomban, sajnos semmi érdekeset, még csak nem is igazi zaftos jó zagyvaságokat, csak értelmetlen krikszkrakszokat. Lefekvés előtt még kenyeret kéne sütni, karácsonyra hozott az angyal egy kenyérsütő gépet, én meg lelkesen használom, és ha lefekvés előtt rá tudom venni magam, hogy összerakjak egy kenyeret, akkor másnap reggel kenyérillatra lehet ébredni. A kenyérgyár mellett lakunk, nem is olyan régen még kenyérillat volt késő este. Mióta építkezni kezdtek a szomszéd telken, már egyszer se éreztem, nemrég mondta az egyik szomszéd, hogy nincs is már kenyérgyár, elköltözött. Igazából nem hittem el, olyan valószínűtlenül hangzott. Rengetegszer elmentem azóta a kenyérgyár mellett, nem érzékeltem változást, ugyanazok a téglák, ugyanaz a szürke betonfal, de lehet, hogy tényleg nem sül már benne kenyér. Majd utánakérdezek.