Úgy alakult, hogy a szombati nap a brutális ételek napja lett.
Délben váratlanul beállított a mamám. Sokáig úgy volt, hogy jön, aztán arról volt szó, hogy mégsem, aztán egy napra mégiscsak fel tudott ugrani. Igazi mamához illően hozott magával egy nagy fazék töltött káposztát. Nagyon-nagyon nagy barna fazék, kint áll az ajtó előtt, szerencsére jó hideg van, a káposzta eláll. Merthogy két vagy három napig biztos, hogy ki fog tartani.
Én a töltött káposztát egyébként Móricz miatt szerettem meg, nyolcéves koromban. Egészen addig a szagát se bírtam elviselni, úgy pfujoltam és hisztiztem, mint most Gábris. Na de rengeteget hallgattam a Kossuth rádiót (Marosvásárhelyen csak azt lehetett fogni), és tizenegy óra harmincöt perckor mindig minőségi irodalmat olvastak fel folytatásokban. (Ez még most is így van és remek dolog.) Tizenegy harmincöt az Erdélyben tizenkettő harmincöt volt, az iskola délig tartott, úgyhogy addigra pont hazaértem és megebédeltem, és bekapcsoltam a rádiót (egy kopott WEF, amiből valahogy kitörött az antenna, de apa rájött, hogyha beledugja a lyukba a tizennyolcadik századi kovácsoltvas nyársat, amit egyébként rablóhús-sütésre használtunk kirándulásokon, akkor még jobb lesz a vétel, mint a vacak eredeti antennával, apa tréfálkozva mondta is, hogy ha megírja majd a visszaemlékezéseit, akkor úgy emelgeti ezt az időszakot, hogy „amikor nyárson fogtuk a Szabad Európát”, tessék, most én írtam meg, zárójel bezárva). Na szóval egyszer, amikor hazaértem, épp Móriczot olvastak fel, arról szólt, hogy mennyire szereti ő a töltött káposztát, hogy még éjjel is képes felkelni azért, hogy töltött káposztát ehessen, ha éppen van otthon, és ezt olyan ízesen és meggyőzően olvasta fel egy színész (nem tudom, ki volt, utána kéne nézni), hogy én ott és akkor megszerettem a töltött káposztát, és ez azóta is tart. De vendéglőben például sose ennék, mert az nem olyan, mert én bizony válogatós vagyok, és azt a fajta töltött káposztát szeretem csak, amit Erdélyben, pontosabban a mi családunkban csináltak, az meg olyan, hogy nincs benne paprika, viszont rengeteg sok csombor kell bele (ez erdélyi alapfűszer, Magyarországon borsikafű néven ismerik, de használni nemigen szokás), és fehérborban kell főzni, víz egyáltalán nem is kerülhet a fazékba. Nem egy fogyókúrás étel, mondjuk mióta anya csinálja, kicsit kímélőbb lett, mert ő már nem tesz bele akkora dög füstölt és füstöletlen oldalasokat, mint apám, persze ez az egész úgy hangzik, mintha minden héten ilyet ennénk, pedig az utóbbi két évben szerintem csak kétszer fordult elő, most, és három hete, amikor anya utoljára itt volt, de most sokkal nagyobb adaggal hozott, meg is beszéltük, hogy most akkor egy évig szünet, legközelebb majd jövő februárban káposztázunk ekkorát.
Van még egy fontos káposztás történet a családban, tudom, hogy már eleget káposztáztam, de ezt mégis elmesélem. Szóval Erdélyben az volt a szokás, hogy rendes hordóban csináltuk a káposztát, és ahhoz persze káposztakő kell, hogy jól rányomja a deszkafedőt a dézsába tett, sóval teletömött torzsájú káposztafejekre. Nagybátyám akkor már elég régóta Magyarországon élt, az Alföldön, és ott is megőrizte a káposztakészítés nemes hagyományát. Nem volt viszont megfelelő köve. Egyszer aztán az Istenszéke alatt kirándult, és szedett az egyik patakparton egy szép nagy káposztakövet. A határon viszont lebukott. A vámos (akkor a vámosok élet-halál urai voltak) azt mondta neki: Csei, domnule, vrei szö szkoc cárá pjátrö ku pjátrö? (Mi van, uram, kövenként akarja ellopni az országot?) És kidobatta vele.
Na, ennyit a káposztáról. Mivel a mamám itt volt, a filmszemlére nem mentem, hanem élveztük, hogy itt van, az unokák lelkesen randalíroztak, mi meg beszélgettünk, meg hát sajnos egy kicsit dolgozni is kellett, úgyhogy dolgoztam is, meg zajlott a jó hangos kiabálós-gyerekugrálós családi élet, olyan remek ricsajt csaptunk, mintha lettünk volna legalább nyolcan, Gábris vadul le és fel rohangált a lakásban, közben kiabálva bíztatott bennünket, hogy mi is bíztassuk kiabálva (ilyenkor én a sportkommentátor szerepét öltve szocialista országok versenyzőit emlegetve szoktam közvetíteni, hogy hol tart a versenyben, a legkeményebb ellenfelek mindig a kubaiak, a keletnémetek és a románok – a legnagyobb román vetélytárs bizonyos Buzuleszku Bizó, vele évek óta elkeseredett fogmosási, öltözési és hálózsákba bújási versenyben vannak), aztán nézegettük a régebben készült fényképeket, vitatkoztunk (nekem nagyon sok gyakorlati kérdés elvi kérdés, és ennek hangot is szoktam adni), konyakot ittunk és remekül mulattunk.
A fiúk eléggé későn feküdtek le, ilyenkor már alig van bármire is ideje az embernek, én olvastam még egy kicsi Ivanhoe-t, mert írnom kell majd róla, éjfélkor aztán kimentem, és a konyhában mangalicaszalonna-evésen kaptam a mamámat. (Nagyon rossz képet festek én drága mamámról, mintha zsírt enne zsírral, pedig egyáltalán nem, csak most kivételesen, igazán karcsú, elegáns asszony és pompás mama meg nagymama ő, bár az utóbbi kitétel ellen valószínűleg szintén tiltakozna, és tényleg, nem az a tipikus fehérhajú néni, hanem egy kőkemény, pad alatt olvasott Cosmopolitant kíméletlenül szétszaggató, figyelemelvonó radírgumikat az ablakon kihajigáló stramm magyartanár). Természetesen megvetésemmel sújtottam, de azért leültem mellé, hogy ne egyen egyedül, ennek persze meglettek a következményei, nemsokára már együtt szalonnáztunk, Anna is csatlakozott, ő már hagymát is vágott, ekkor viszont már muszáj volt bort bontani, szalonnához szerintem száraz fehérbor kell, somlói olaszrizling volt is itthon, igaz hűtetlen, hát istenem. Amikor a szalonna már elfogyott, természetesen csak az alvás volt már hátra.
Ja, és örömmel jelentem, hogy megtaláltam az elveszettnek hitt ír regényt, valami oknál fogva a nyomtatóra tettem, azt viszont, hogy hogyan és mikor pakolhattam rá egy kisebb kazal kéziratot, már tényleg nem tudom.