Vadul épülnek a kerítések.
Egy nem elég, kettő is kevés, építeni kell hát egy harmadikat is.
Kerítés épül a kerítés köré.
Aztán újabb kerítéssel kerítjük be a bekerített kerítésünk.
Vagy lehet, hogy fordítva van, a kerítésen belülre építünk kerítést, a kerítésen belül épített kerítésen belülre.
Azért kell a kerítés, hogy megvédjen a kerítéstől amit építettünk. Vagy azért, hogy megvédjen a kerítést védő kerítéstől, amit építettünk.
Tudom, ez bonyolultan hangzik. De azt is tudom, hogy egyszerűbb annál, mint amilyennek hangzik.
A külvilágot kizárjuk, magunkat meg bezárjuk. Bezárkózunk.
Nem mindig könnyű persze eldönteni, hogy melyik kerítés melyik oldalán állunk is éppen.
Három egymás köré épített kerítésnél nem mindig tudni, hogy kizártuk vagy bezártuk magunkat, még az is megeshet, hogy a senkiföldjén rekedünk.
Igen, mert három kerítés is kevés.
Kell egy negyedik is. Az szavakból épül.
A nyelvet meg kell változtatni. Kerítést kell belőle építeni. A szavak élesebbek az acélpengéknél. Fel lehet szépen írni őket jó nagy plakátokra, csűrni és csavarni lehet őket, egészen, amíg éppen az ellenkezőjét nem jelentik annak, amit eredetileg jelentettek.
Migráns. Migránsmentes övezet. Mondjuk el ezt szépen ezerszer, százezerszer, egymilliószor, és többé már biztosan nem menekültekről, és nem is emberi lényekről beszélünk.
Persze hogy nem. Nem olyanok mint mi. Mások. Barbárok. Nem is emberek.
Mondjuk-mondjuk-mondjuk, már nem is beszélünk, csak üvöltünk, ugatunk.
Ez a félelem hangja, vagy a féktelen haragé.
Ha a szavak elvesztik a jelentésüket, többé már nem lesz értelmük.
Ha nyelv megváltozik, nem érthetünk többé szót egymással.
A nyelvi kerítés, amit magunk köré húzunk, örökké leválaszt majd a valóságról.
De ezt mi már nem fogjuk észrevenni.
Biztosak leszünk abban, hogy biztonságban vagyunk.