1. (Almák)

Tokodi, a főkönyvtáros, a második legmagasabb kerekes létra tetején állt, vagyis nem is a létra tetején, hanem a létra tetején lévő kis deszkaplatform körül futó fémkorlátra drótozott felfordított szemeteskukán, amit a könyvkötészetről hozott át.
Egészen kinyújtózott, már szinte lábujjhegyre állt a kuka alján, kinyújtott jobb karjával egy jó másfélméteres almaszedőt tartott a feje fölé, majdnem kifordult a válla, annyira előre dőlt, de így sem érte el a meglazult és a felfogott esővíztől kiöblösödött ponyva szélét. Vágyakozva nézett a terem túlsó oldalán álló másik létrára, az legalább egy méterrel magasabb, arról gyerekjáték volna megfogni, helyrenyomni és helyreszegezni a ponyva kilazult részét.
Talán mégiscsak meg kéne próbálni áttolni erre az oldalra.
Lenézett, a szétzúzott asztalok, a kupola díszcserepeinek zúzalékába fekvő felhasadt kazettás bombára, a mindenfele szétgurult kicsi bombácskákra, akkorák voltak, mint egy-egy teniszlabda.
A tűzszerészek ahogy meglátták az elsőt köszönés nélkül fordultak sarkon és rohantak ki innen, a Nemzeti Könyvtár épületéből, a főlépcsőn érte csak utol őket, de ott se álltak meg, hanem csak a sarkon, a páncélos mögött. A rangidős ott cigarettára gyújtott, és azt mondta, hogy majd mindjárt felteszik a kordonokat, de Tokodi semmilyen körülmények között eszébe se jusson visszamenni oda, mert akármelyik ilyen kis szar akármikor felrobbanhat, és akkor az összes többi fel fog, úgy szétszedik az egész épületet nagyjából tíz másodperc alatt, hogy olyan lesz az egész, mint egy hangyaboly amibe izzó foszfort pumpáltak nagy nyomáson, mert ezek a szarok arra vannak kitalálva, hogy átfúrják magukat hogyha kell, még a vasbetonon, és mindent ami csak az útjukba kerül tönkretegyenek.
Tokodinak azóta többször is eszébe jutott a tűzszerész kezének a remegése, a cigaretta végén imbolygó hamu, ami csak akkor esett le onnan, amikor a tűzszerész lemondóan legyintett egyet, mert nem tudott Tokodi udvariasan kimért kérdéseire választ adni, se arra, hogy szerinte miért dobtak a Nemzeti Könyvtár kupolacsarnokára bunkerrobbantót, se arra,hogy nem gondolja-e, hogyha, ahogy ő maga mondta, a bomba a csodával sokszorosan határos módon mégse robbant fel, hanem csak beszakította a kupolát és ízzé-porrá zúzott tizenhármat az olvasóterem huszonnyolc asztalából, akkor neki, mint a várost védő katonatisztnek és tűzszerészparancsnoknak, a sorstól, vagy a gondviseléstől szabott kötelessége, hogy mindent megtegyen azért, hogy segítsen megőrizni az állomány épségét. A tűzszerész erre a pocsolyába pöccintette a félig se szívott cigarettát, és utána mag sarkát ide-oda mozgatva vadul rá is taposott, hogy csak úgy hullámzott a bakancsa körül a fekete víz, és csak aztán mondta, hogy nem. Tokodi akkor sarkon fordult és otthagyta, nem mondta el a tűzszerésznek, hogy ő rögtön azután bement a könyvtárba, ahogy véget ért a bombázás, és már három napja dolgozik suhogó egyedül azon, hogy amennyire lehet biztonságba helyezze az állományt, és közben úgy rugdosgatta arrébb a kicsi gránátocskákat mint ősszel a hullott almát, és legalább kétszer körbetolta a nagy létrát a beroppant kupola alatt, hogy fel tudja szögbelövőzeni arra az irdatlan lyukra a ponyvát amit a raktárban épp szállításra váró egyik hatalmas festményről szedett le.
Megint felnyújtózott, ettől egy kicsit megint megingott a kuka a lába alatt, a gyomrába egy villanásnyira érezte is a zuhanás billenő ijedtségét, próbált nem törődni vele, ezzel se és azzal se, hogy milyen nagyon fáj a karja és a válla, nem szabad a gyávaságra gondolni, arra, hogy amióta a tűzszerészt olyan nagyon rettegni látta, azóta ő is fél már ezektől a kurva gárnátbombáktól vagy miktől, annyira, hogy néha alig bírja rávenni magát arra, átmásszon a kordonon, és bejöjjön a könyvtárba, nem a robbanásra végkép nem szabad gondolni, inkább át kell nézni a ponyván és ponyvában összegyűlt lassan ide-oda fodrozódó esővízen, arra kell gondolni, hogy tulajdonképpen milyen szép is ez, a körbefutó könyvespolcok fölött és az ég alatt lebegő kis tó, hogy ez az esővíztől kiöblösödött ponyva olyan, mintha a berobbant kupola vízből épült, opálosan áttetsző inverze volna, igen, csak erre szabad gondolni a pillanat abszurd szépségére, és akkor minden jó lesz, a fáradt izmokba újra erő költözik, a váll a karr és az csukló éppen úgy mozdul, ahogy mozdulnia kell, az almaszedő kilendül, és elkapja a ponyva szélét, elkapja és egy mozdulattal helyre húzza, közben a balkéz is teszi a dolgát, gyorsan kirántja a mellre vett kicsi hátizsákból az előre odakészített és szépen betárazott szögbelövőt, átnyúl a jobb kar fölött és pak-pak-pak gyors egymásutánban átlő három szeget a ponyván, és kész, minden a helyére kerül, a mai napra való feladat el lesz rendesen végezve, le lehet mászni szépen a létráról.

2. (Nagykönyv)

Tokodi tisztán látta előre a mozdulatot, ott volt a karjában és a vállában és a gerincében, és biztos, hogy sikerült is volna, egész biztos, hogy nem csúszott volna meg, nem billent volna le a kukáról, nem repült volna ki a kezéből az almaszedő, nem kapott volna káromkodva utána, nem esett volna le majdnem a létráról, és nem utolsó utáni pillanatban kapta volna el a deszkaplatform peremét, hogy aztán ott lógjon kapálózva, az almaszedő lökésétől a ponyvában a feje fölött szörtyögve ide-oda hullámzó vízkupola alatt, ha a döntő pillanatban, épp azelőtt, mielőtt meglendült volna a karja, nem üvöltött volna rá teli torokból egy női hang, méghozzá azt, hogy: – Vigyázz te hülye, mingyár leesel!
Ahogy az almaszedő pörögve szállt a levegőben, Tokodi egy pillanatig még azt gondolta, hogy csak képzeli az egészet, képzeli azt a három terepszínű kezeslábast és afölött zöld pufi-mellényt viselő nőt, akik ott állnak, a szétgurult gránátlabdacsok, a kupola romjai és polcokra még vissza nem rakott, de már azért összekupacolt könyvhalmok között, de aztán amikor az egyik közülük rossz ütemben kinyúlt és megpróbálta elkapni az almaszedőt, és a szedő nyele keményen könyökön vágta, akkor már tudta, hogy ez tényleg igaz, ezek tényleg be mertek jönni ide a könyvtárba. – Mit keresnek itt? – kiáltott rájuk, még mindig a létrán lógva.
A szedő a padlóra esett, be a törmelék közé, a nő a könyökéhez kapott, sziszegve tapogatta.
– És te, te mit keresel itt? – ezt a harmadik nő kérdezte, rangjelzés nélküli katonai barettet viselt, az alól lógott ki a hosszú, vöröses-fekete haja.
Tokodi oldalról megfogta a létra fokát, próbált átlendülni, csak másodikra sikerült. – Én itt dolgozom, a főkönyvtáros vagyok – mondta lihegve, amikor végre sikerült.
– Ne hazudjál – kiáltott rá a másik, nő, az amelyik az elején is ráüvöltött.
Tokodi erre semmit se mondott, a látra fokán állt, onnan nézte a nőket, – Miben segíthetek? – kérdezte, még mindig kapkodta kicsit a levegőt.
– Kölcsönözni szeretnénk – szólalt meg a barettes nő, mosolygott.
– Ez a Nemzeti Könyvtár, innen nem… – mondta ki Tokodi reflexből félig a mondatot, amit ilyenkor mindig szokott, de aztán persze el is harapta – Jó vicc – mondta, elkezdett lefele mászni a a létrán.
A fájóskönyökű közben felemelt egy könyvet a kupacból, belelapozott, visszatette, egy másikat vett fel, abba is belenézett, aztán egy harmadikba is, a negyedik amit a kezébe vett, egy tizenhetedik századi kapcsos könyv volt, nem a kapcsot nem tudta kinyitni, feszegetni kezdte, Tokodi pont leért a létráról, odalépett, kikapta a kezéből – Azzal vigyázzon – mondta, a Fájoskönyökű erre bocsánatkérés félét motyogott.
– Tényleg maga a főkönyvtáros? – kérdezte a Barettes.
Tokodi bólintott.
A nő erre a mellénye zsebébe nyúlt egy papírt vette lő széthajtogatta, Tokodi felé nyújtotta. – Ezeket jöttünk összeszedni – mondta.
Tokodi nem vette el a listát, a nőt nézte, szépen sminkelt arcát. – Kinek az utasítására? – kérdezte.
– Tudja azt maga jól – ezt a Kiabálós mondta, most nem kiabált, de így is elég fenyegető volt a hangja.
– Rá van írva – mondta a Barettes.
Tokodi elvette a papírt, épp csak ránézett, aztán kettőbe hajtotta. – Ezek a legértékesebb könyveink – mondta
– Akkor már biztos itt sincsenek, biztos elloptad őket – mondta a Kiabálós.
Tokodi érezte, hogy felkavarodik benne a harag, egyrészt azért, hogy ilyet feltételeznek róla, másrészt azért, hogy ez valójában eszébe se jutott, pedig tényleg ezt kellett volna tennie, ki kellett volna menekítenie a fontos darabokat, persze hova is vitte volna őket, de akkor is. Érezte, hogy elvörösödik, olyan forróság öntötte el, hogy tudta, mindjárt patakokban fog csorogni az izzadtság a hátán.
– Nem vitt ez el semmitse innen – ezt a Fájóskönyökű mondta – sokkal hülyébb ez annál, hát nem látjátok?
Tokodi megrázta a fejét. – Menjenek innen – mondta, – veszélyes itt lenni.
A Barettes bólintott – tudjuk – mondta –, szedje szépen össze amit kértünk, cserébe magát is kimenekítjük a könyvekkel együtt.
Tokodi megrázta a fejét – Én szabad akaratomból vagyok itt – mondta.
– Olyan is van? – kérdezte a Fájőskönyökű. – Én úgy tanultam, minden amit csinálni fogunk, megvan írva előre egy nagy könyvben.
– És hol az a könyv? – kérdezte a Kiabálós.
– Csak viccelt – mondta a Barettes, aztán Tokodira nézett – Na jó, most szedje össze szépen a könyveket, amik ott vannak a listán.
Tokodi egy széles mozdulattal körbe mutatott a még álló polcokon sorakozó könyvekre:
– Tessék, – mondta, – szolgálják ki magukat – összegyűrte a papírt és a földre dobta, közben az jutott eszébe, hogy legalább annyi esze lehetett volna, hogy behúzza egy kicsit a nyakát, mert akkor biztos kevésbé fáj majd pofon, amit a Kiabálóstól ezért kapni fog, nem, nem fogja behúzni azért se, sőt, oda fogja tartani a másik arcát is, igen, hagyni fogja, hogy üssék és verjék, de segíteni azt nem fog nekik, hanem az utolsó pillanatig, az utolsó erejéig, csak azért is mosolyogni fog.

3. (Raktárkocsi)

holland-house-library-after-an-air-raid-bb83_04456-00

A kép csak illusztráció. Rajta a lebombázott londoni Holland House könyvtár romjai, a könyvek között válogató járókelőkkel.

Tokodi hirtelen tért magához, a feje fölött a ponyva fölött ide-oda imbolygó víztömegen át meglátta a napot, és tudta, pár percnél tovább semmiképp se lehetett eszméletlen.
A romok között feküdt, egészen közel a bombakazettához, sőt félig neki is dőlt, iszonyatosan fájt a feje és a bal combja, mielőtt odanyúlt vagy odanézett volna, megpróbált még jobban felülni, és akkor meglátta a fém raktárkocsit a rátornyozott könyvekkel, és hirtelen minden eszébe jutott.
A pofonokat elég szépen bírta, pedig a Kiabálós elég nagyokat ütött, még azt is elég jól tűrte amikor a Fájoskönyökű az almaszedő nyelével kezdte ütni a hátát, egész addig kibírta, hogy semmit se mondjon a Barettes kérdéseire, amíg a Fájoskönyökű a földhöz nem vágta az almaszedőt, elő nem vett a mellényéből egy kézigránátot meg egy pillangókést, és azt nem mondta, hogy neki most lett elege ebből a kurva baszakodásból, ha nem mondja meg két percen belül, hogy hol találják azokat a könyveket amiket keresnek, akkor egyszerűen az lesz, hogy visszamennek a kupola alá, ráülteti a bombakazettára vagy mire, a kezébe adja a kibiztosított gránátot, és a késsel olyan ügyesen vagdossa össze hátul a combjait, hogy felállni még véletlenül se tudjon, de azért eltartson legalább jó negyedóráig, amíg annyi vért veszít, hogy a gránát kiessen a kezéből. A Barettes erre azt mondta, hogy nem kell túlkombinálni, ez az egész egy egyszerű választás kérdése a könyvtáros úr nyilván tanult ember, nyilván fel tudja fogni, ha együttműködik velük, akkor legalább a gyűjtemény egy részét lesz esélye megmenteni, végül is egy könyvtárosnak épp ez a dolga, vagy nem? A Fájoskönyökű erre nem mondott semmit, hanem csak kinyitott a pillangókést, és abból, ahogy a nő ránézett, Tokodi tudta, hogy amit mondott az mégiscsak komolyan mondta, úgyhogy köpött egy véreset a padlóra, aztán megtörölte az száját a pulóvere ujjába és azt mondta, hogy jól van, inkább segít nekik összeszedni a könyveket amiket keresnek.
A Kiabálosnál is volt egy másolat a listáról, az alapján mentek, a fél raktárat be kellett járni, amíg minden meglett, a liftek persze nem működtek, meg a lámpák se, zseblámpával kellett kínlódni a sötétben, a végére annyi könyv összegyűlt, hogy négyen se bírták kézben vinni az összest, és akkor a Fajóskönyökű elment valami dobozt keresni, és a kötészeten megtalált a kerekes fém raktárkocsikat és el is hozott mindjárt egyet, és ő persze azért is kapott két külön pofont, hogy mért nem azzal kezdték mindjárt a legeljen, mért hagyta őket cipekedni, és ő persze nem mondott semmit, csak megtörölte megint a száját, majd hülye lett volna megmondani neki, hogy a kötészetre aztán végképp be se akarta vinni őket, mert ott voltak restaurálás alatt azok a könyvek, amik nem szerepelhettek a listán, mert nem is tudta róluk őrajta meg a restaurátoron kívül, senki, hogy itt vannak az épületben, csak annak örült magában, hogy a Fájoskönyökű egyáltalán észre se vette azokat a könyveket, pedig ott álltak mind a kocsik mellett, egy üveges könyvszekrényben.
A kocsi persze könyvekkel megrakva túl nehéz volt, négyen is alig bírták felvinni a lépcsőn be az olvasóterembe, és a szétgurult bombácskák miatt amúgy is nehéz volt manőverezni, úgyhogy egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat, és akkor ő végignézett a könyvek gerincen, és tényleg egy csomó értékes sőt pótolhatatlan darab is volt köztük de egy csomó más is, abszolút érdektelen történelmi szakmunkák, atlaszok, meg regények is, és ő hiába tudta, hogy nem kéne megszólalni, de mégiscsak megkérdezte, hogy nem tudják ki állította össze ezt a listát, és persze erre egyikük se mondott semmit, és akkor tényleg jobb lett volna hallgatni, de ő persze nem hallgatott, hanem azt mondta, hogy nagyon reméli, hogy ezeket a könyveket tényleg azért viszik el, hogy biztonságba helyezzék őket, nem azért, hogy el legyenek adva a nyugati illegális feketepiacokon hogy aztán az árukból fegyvereket vegyenek, és akkor a Kiabálós azt mondta, hogy nem lesznek eladva, az egyszer biztos, és felkuncogott, aztán mindjárt elkezdett nevetni, de úgy mint amikor a vicc vége előtt rájön az emberre a nevetés, úgyhogy amikor röhögve kimondta, hogy azért, mert el lesznek égetve, akkor azt Tokodi nem is értette elsőre, épp a nevetés miatt, legalább tizenöt másodpercbe telt, amíg eljutott az agyáig, hogy mit is mondott a nő, és csak akkor nyúlt be még mindig a hóna alatt lógó kicsi hátizsákba a szögbelövő után, azért, hogy legalább ezt az egy hülye kurvát homlokon lője, hogyha addig él is, persze a belövő beakadt a zsákba és nem tudta rendesen kihúzni, és úgyis meghúzta agymás után vagy háromszor is a ravaszt, de a szegek persze senkit se találtak el, hanem csak elsüvítettek a nők között és belefúródtak a törmelékbe, és erre a Fájoskönyökű combon szúrta a pillangókéssel, és a Kiabálóstól akkorát kapott, hogy bezuhant a törmelék közé, és fejjel nekiesett a bombakazetta sarkának, be a szétgurult gránátok közé, és tudta, hogy kész, most már mindjárt vége lesz, és tényleg a Kiabálós villámgyorsan elő is vett valahonnan egy pisztolyt, és rá is fogta, és csak azért nem lőtte fejbe, mert a Berettes elkapta a csuklóját és ráüvöltött, hogy meg van hülyülve, nem látja, hogy hol fekszik, rajta azon a kurva sok kicsi bombán, és pont ahogy azt kimondta valami sercegés és sisteregés hallatszott, és mind odanéztek, és látták, hogy a törmelékből előgurul az egyik olyan kicsi bomba, és pont kiált belőle az egyik szeg, nyilván azt találta el az egyik lövés a háromból, és az akkor a Fájáskönyökű azt mondta, hogy tűnés innen, és ő is meg a Berettes is hanyat-homlok kirohantak az olvasóból, a kiabálós is ment utánuk, de előtte még kivett a zsebéből egy öngyújtót és felkattantotta, és rádobat a könyvek tetejére, nem végzünk félmunkát, ezt mondta közben, nem is annyira Tokodinak, inkább csak úgy magának.
Tokodi ekkor vesztette az eszméletét, de tényleg csak legfeljebb tíz másodpercig lehetett öntudatlan, mert ahogy másodszor is odanézett a raktárkocsira, látta, hogy az öngyújtó ott ég a könyvön, de a vastag vászonkötés borító még alig kapott csak lángra. Tokodi akkor a szöggel átlőtt bombalabdacsra nézet, ami megint mozdulatlanul és hangtalanul állt a törmelékben, ha nem állt volna ki belőle a pirosfejű ácsszeg, akkor azt gondolta volna, hogy csak képzelte, hogy a kis bomba sisteregeve a három nő lába elé gurult. Tokodi fél kezét a combjára tette, az ujjai közé csúszott a kés pengéje, ahogy kitapogatta a sebet, szerencsére nem ment mélyre, azt tisztán érezte, aztán, ahogy felnézett a feje fölött a ponyvában himbálózó vízre azt is tudta, hogy igenis képes lesz rá, hogy felálljon, és odamenjen a létrához, és felmásszon rá és felálljon a legszélére, és valahogy elrúgja onnan magát és elkapja és lerántsa a ponyva szélét, úgy, hogy az a sok víz épp időben zúduljon majd le, és mind eloltsa a könyves kocsi tartalmán éppen csak elharapózni kezdő lángokat.

Egyszer lesz egy könyvem egy ostromot és polgáhráborút túlélt városról fog szólni. Ez a kis triptichon abból való. Az Élet és irodalomban közöltem.