Mirelle egészen lassan itta az eszpresszót. Hátradőlt a széken, feltolta a hajára a napszemüvegét, behunyta a szemét, úgy napoztatta az arcát. Arra gondolt, hogy feladja, nem marad tovább, inkább hagyja a fenébe a repülőjegyét, reggel összecsomagol, eltaxizik az állomásra, felül az első Bécs felé tartó vonatra, hazautazik.
Nyolc napja volt már a városban, látta már kétszer vagy háromszor az összes látványosságot, az operaháztól a székesegyházig, még a lerobbantott tetejű szálloda legfelső romos emeletére is felvitette magát, hogy megnézze, mi maradt a luxuslakosztályokból, ahol az ezredesek is laktak.
Kortyolt a kávéból, a beülőheveder jutott eszébe, amivel a viszonylag sértetlen tizenegyedik emeletről felhúzták a tizenhatodikra, a kiégett szintek kitört ablakaiból áradó sötét gázolajszag, a csörlő rántásai, az, ahogy a kötelet markolta két kézzel, aztán az, ahogy a dohány és kölniszagú idegenvezető beemelte a betonfalba tört lyukon.
Visszatette a csészealjra a csészét, a nagy sarokkanapé felhasított bőrhuzata jutott eszébe, a kanapéból előtüremkedő ázott lószőr meg a rozsdásodó rugók és sodronyok, a széles csípőmozdulatok, amikkel a vezető a kanapé feltételezett történetét próbálta illusztrálni, a hatalmas aranykeretes tükör maradványai, a betontörmelék közt a galambszaros függöny- és kárpitfoszlányok.
A körme a bontatlan tejszínkapszulához ért, ide-oda lökdöste a csésze körül, az idegenvezető arcára gondolt, ahogy hirtelen elhallgatott és egészen keresztülnézett rajta, miután feltette neki a kérdést a törzsről, pedig addig megállás nélkül darálta a szöveget az ostromról meg az ezredesekről, meg arról, hogy a város lakói még a legvadabb időkben is megpróbáltak emberhez méltóan élni, és a színházak és az opera is majdnem végig működtek, mind az ezernégyszázhuszonöt napon át.
Az idegenvezető arcára ugyanaz az erőltetett, de áttörhetetlen közöny ült ki, mint mindenki máséra is, akiknek az elmúlt napokban feltette ezt a kérdést, a túrának vége, mondta, elfordult, és olyan határozott léptekkel indult vissza a mélység fölé lógatott betongerendára szerelt csörlő felé, hogy Mirelle már nem is próbálta elmagyarázni neki, hogy semmi köze Hágához, és hogy nem is újságíró, hanem tudományos eszközökkel szeretné a megközelíteni a törzset, nem az atrocitások érdeklik, hanem antropológiai alapon szeretné megvizsgálni, hogyan nőtt ki egy keletnémet koprodukciós westernfilm díszletei között rendezett diáktáborból a polgárháború leghírhedtebb félkatonai szervezete, és ha végre sikerül találnia valamit, abból nem újságcikk lesz, hanem komoly tudományos szakmunka, esetleg doktori disszertáció; tudta, hogy úgyse érne el semmit.
Mindenhol ez történt, az összes kontakt egyformán barátságos és kedves volt az elején, egészen addig, amíg először ki nem mondta a törzs nevét, onnan kezdve meg ugyanúgy levegőnek nézte mindenki, fociedzők, motorszerelők, tetoválóművészek, újságírók, egyetemi tanárok, piaci árusok, múzeumi teremőrök, és biztonsági őrök, és az ötödik napra annyira kétségbeesett, hogy százeurós villogtatásával is megpróbálkozott, egész, amíg az egyikre rá nem csulázott egy hatalmasat egy kitetovált motorszerelő, a szállodalátogatás volt az utolsó tippje, és most, hogy az se vezetett sehova, tényleg úgy érezte, feladja.
A nap már majdnem a hegyek mögé bukott, megint lehunyta a szemét, az ujjai a bontatlan cukor hosszúkás papírhurkájához értek, amikor hallotta, hogy fém csikordul a macskakőnek, ahogy valaki elhúzza a másik kovácsoltvas széket a kis fémasztal mellől.
Mirelle kinyitotta a szemét, már ott is ült az asztalánál valaki, hunyorogva nézte, ahogy a szemébe sütött a nap, először nem is látta, tisztán, aztán meg nem ismerte meg, cingár kis emberke volt kopott farmerdzsekiben, a motorszerelő műhelyben látta, arcának barna bőrén olyan volt az ősz borosta, mintha porcukrot fújtak volna rá, és olyan idegesen rángott a szája, hogy Mirelle azt hitte, rág valamit.
A férfi az asztalra könyökölt, előrehajolt, a két keze között átlátszó lezárt tasak, odamutatta Mirellenek, úgy kérdezte, hogy tudja, mi ez? Mirelle épp csak egy villanásra látta a tartalmát, a tasak már el is tűnt a férfi dzsekije alatt, de elég volt ennyi, Mirelle így is tisztán látta a barnára száradt vért a bőrön és a hajcsimbókokon, és igen, a feketére aszott töpörödött gumót is, ami csak egy emberi fül lehetett.
Tudom, mondta, érezte, hogy az ujjai egészen összenyomják a cukorhurkát, nem akarom megvenni.
A férfi megrázta a fejét. nem is eladó, mondta. De ha szerez nekem egy útlevelet vízummal, segítek magának. Megtalálhat mindent amit csak keresett.
Mirelle elengedte a cukrot, kivette a hajából napszemüveget, honnan szereznék én magának olyat, kérdezte, az asztalra tette a szemüveget.
A férfi kinyúlt, megfogta a kezét. Nem tudom, mondta, de magának jó kontaktjai vannak, engem is megtalált. Én megbízom magában.
Mirelle a napszemüveg zöld üvegére nyomott márkajelzés ezüst nyílhegyeit nézte, érezte, hogy kiszárad a szája, megpróbálhatom, mondta
A férfi bólintott. Jól van, mondta, hirtelen maga felé rántotta Mirelle kezét, csuklótól fogva rányomta a kisasztal vaslapjára, a másik kezével a dzsekije alá nyúlt, Mirelle látta, hogy egy akkusfúró van a férfi kezében, a szerszám már fel is vijjogott, ahogy a férfi rányomta az ujját a ravaszra, a fúróhegy ott is volt már Mirelle kézfeje fölött, csak annyit látott, hogy nagyon hegyes és nagyon vörös a vége, és azt, hogy nagyon gyorsan forog, el akarta rántani a kezét, de nem tudott megmozdulni, érezte a bőrén a fúróhegy szelét, tudta mi követezik, de a férfi az utolsó pillanatban arrébb húzta a pisztolyt, a fúró nem a kézközépcsontjait fúrta át, hanem csak mellette fúrt bele az asztal vaslapjába, hogy szanaszét szállt a fémforgács.
A férfi akkor elengedte a ravaszt, a fúró elhallgatott, nagyon nagy csend lett, kihúzta a fúróhegyet a lyukból, megnyalta a száját, maga vagy nagyon bátor, vagy nagyon hülye, mondta, mindegy is, hogy melyik, lényeg, hogy jól megleszünk egymással.

A Mirelle ciklus első darabja. Az ÉS-ben közöltem, a Shrapnel munkacímű könyvem egyik szilánkja lesz.