Liftajtó csendülése, ki, előre aztán jobbra, le egy lépcsőn, botlás, négy lépés, halszag, növényszag, tovább előre, megint fordulás, megint előre, felkaron durva szorítás, jobbra rántás, ajtó nyikordulás, ki, hideg, nyolc lépés, nyomás a tarkón és a vállon, botlás, rántás, lökés, zöttyenés, ajtócsapódás.
Csend.
Sötét.
Mirelle nyelni próbált, a szájba tömött rongytól csak nehezen tudott, a torka megfeszült, majdnem öklendezett, aztán mégsem.
Az ülésnek nyomta a hátát, a csuklóját szorította a ragasztószalag, fájt tőle az egész alkarja.
A szeme is fájt, azt is nyomta a ragasztó, ott is túl szorosra húzták.
Amennyire tudta, előre nyújtotta a karját, az ujjai kemény simaságba ütköztek, nyilván a hátsó ülés, az arcához emelte két összekötött kezét, a ragasztószalag metálsárga színe jutott eszébe, azelőtt ilyet nem is látott, hanem csak mindig szürkét, most is csak egy villanásnyira, mielőtt a szemére tapasztották volna, a kézfejével kit tudta tapogatni, megfeszítette a bal vállát, akkor el tudta annyira fordítani a kezét, hogy az egyik körmével pont elérte a szalag felső szélét a homlokán.
Ajtócsapódás, ujjak a kézfején, rántás, férfihang, nem nyúlkálunk, nem piszkálunk, nem rontjuk el a játékot.
Mirelle megrázta a fejét, nem erről volt szó, hörögte a rongyba, érezte, hogy a homlokát csípi a levegő.
Celofánzörgés, papírsuhogás, mentolos érintés a homlokon, férfihang, lágyabb, csak egy karcolás, semmiség, fémes csattanás, cigarettaszag.
Kulcszörgés, motorzúgás, indulás.
Mirelle arra gondolt, hogy most figyelni kéne, arra, hogy merre mennek, arra, hogy mint hall meg a motor hangja mögött, arra, hogy merre fordulnak, mikor lassítanak, mikor gyorsítanak, számolni kéne, meg kéne jegyeznie a sorrendet, találgatni kéne a távolságokat.
Zökkenés, csend. Férfihang, megjöttünk. Ajtónyitás, kar a felkaron, rántás, nem túl durván, ki a kocsiból. Előre, aztán jobbra, aztán megállni. Közben át egy pocsolyán. Kulcszörgés. Kapunyitás. Rántás, lépcső, három fel, füstös kolbássszag, ajtónyitás, lépcsők megint, dohszag, salétromszag, lépcsők, még lépcsők, megint lépcsők. Csikordulás, kéz a vállon. Lefele nyom, zökkenés, szék a fenék alatt. Hideg. Vaslap. Öngyújtóhang, dohányfüst. Csattanás, hideg fém a csuklón, férfihang, ne mozogjon, a ragasztó szorosabb, fém a csuklók közt, a ragasztó enged. Férfihang, fájni fog, ujjak az arcon, ragasztó szisszen, fájdalom az arcon.
Mirelle harákolva köpte ki a rongyot, két kézzel a szemét lezáró széles ragasztószalag felé nyúlt, mielőtt letéphette, két kéz szorul a csuklója köré. — Én raktam fel, én szedem le. Ez benne van az árban – mondta a férfihang. – Ha maga csinálná magának, kiszakadnának a szempillái, hetekig nyitott szemmel kéne aludjon.
Mirelle köhögni kezdett, száraz torokkal, reszelős hangon szólalt meg. – Akkor nagyon vigyázzon – mondta
– Amennyire csak tudja, szorítsa össze a szemét -mondta a férfi – ne pislogjon.
Egyszerre két oldalról nagyon lassan kezdte el húzni a ragasztószalagot, Mirelle érezte, hogy elöntik a szemét a könnyek – Ez az, – mondta a férfi – a nedvesség, az segít, az kell nekünk.
Sokáig tartott, amíg végre lejött az egész szalag, Mirelle előbb megtörölte a szemét, csak aztán nézett a férfira.
Szemüveges, elől kopaszodó öregember volt, ápolt ősz szakállal, hátul lófarokba fogott hosszú ősz hajjal. – Nem olyan vagyok, mint amilyenek képzelt, ugye? – kérdezte, közben a ragacsos felével kifele elkezdte feltekerni a Mirelle szeméről letépett szalagot.
Mirelle megrázta a fejét, két odaragadt szempillát látott a szalag belsején.
– Az ember öregszik, változik – mondta a férfi, ahogy fordított a szalagon, a szempillák gyorsan eltűntek az ujjai között. A kézfejét egy barna tetoválás borította, a nagyujja és mutatóujja belső oldalán fogak sorakoztak, a tetoválás krokodilfejet formázott, a mutatóujj felső bütyke volt a félig lehunyt, kidudorodott szem.
A szalag egészen eltűnt a férfi ujjai közé, galacsinná gyúrta, odadobta a hosszú fémasztalra a másik mellé, amit Mirelle szájáról tépett le. – Akkor ahogy megbeszélték, körülnézhet itt. Fotózni nem lehet, de nem is nagyon volna mit. A szerszámok már nincsenek itt, egyébként minden olyan, amilyen annak idején volt. Kérdésekre nem válaszolok, az nincsen benne az árban.
Mirelle bólintott, a szája fölött viszketett a bőr, odanyúlt, megdörzsölte, aztán felállt a székről, lassan körbefordult a teremben.
A széken és az asztalon kívül egy összetekert locsolócső volt még ott, egy bádogveder, télig tele vízzel, egy lefedett olajoshordó. Az egyik sarokban egy vastag fatörzs állt, a padló és a mennyezet közé ékelték, a plafonon lévő lerácsozott fémcső kockásan vetette rá a fényt.
Ahogy Mirelle közelebb lépett, látta, hogy a fa kérgébe rovátkák vannak vágva, minden negyediket egy ötödik húzta át, pont úgy, ahogy a söralátéteken szokták jegyezni a rendelést.
Mirelle állt, a rovátkákat nézte, érezte, hogy a ragasztószalag helyén egyre jobban ég az arca.

A Mirelle negyedik darabja. Az ÉS-ben közöltem, a Shrapnel munkacímű könyvem egyik szilánkja lesz.