Legyecske nem akart megállni, az ösvényről meg pláne nem akart lemenni. Mirelle többször rászólt, hogy várjon, de hiába, a férfi csak ment tovább egyenesen a régi tábor állítólagos helye felé.
Mirelle hiába mondta, neki, hogy nem siet, és hogy őt már az út is nagyon érdekli, Legyecske mintha meg se hallotta volna, nem lassított egyáltalán. Amikor aztán meglátta a teveformájú sziklát, ami annyira ismerős volt a filmből nem bírta tovább, megállt, a földre tette a hátizsákját, Legyecske után kiáltott, hogy jöjjön vissza, az persze nem jött, Mirelle akkor utána kiáltott, hogy szálljon akkor csak tovább a picsába, hogy is lehet egy férfinek ilyen idióta gúnyneve, és pláne mi a francnak ragaszkodik hozzá, hogy ezen szólítsák, aztán kicsatolta a zsákot és kivette belőle a tabletet a fényképezőgépet meg az összetekert gorillapodot.
A filmet gyorsan megtalálta, ott volt a többi mellett az indiános folderben, de a melegtől a tablet egy túlmelegedhetett mert a film akadt, ahogy próbálta ide-oda tekergetni, hogy megkeresse benne a részt a sziklával, ráadásul a képernyő valahogy halványabb is volt a szokásosnál, és nagyon tükrözte az eget, Mirelle fél kézzel ide oda forgatta, úgy léptette előre-hátra a kimerevített képkockákat, hunyorgott, fél tenyérrel próbált árnyékot tartani, közben a homlokra tolt napszemüveg rendszeresen visszacsúszott az orrára ilyenkor még annál is kevesebbet látott.
Aztán egyszer csak meglett a beállítás, igen, a szikla egyértelműen ugyanaz volt, ott állt körülötte a fél Soson törzs, elől a törzsfőnők a karjában a halott fiával, akit fogadásból lelőttek a részeg katonák, amiért majd szépen bosszút állnak, igen, a Sosonok visszaütnek, ez volt a film címe, és a végére tényleg vissza is ütöttek, felgyújtották és elfoglalták az erődöt, ahogy kell, de ez a beállítás persze nem azért volt érdekes, hanem azért mert a statiszták között hátul, egészen jobb oldalt ott volt az a hét vagy nyolcéves fiatal harcos, akinek a felnőtt arcát majd egy háborús bűnös körözési poszterről ismeri meg a világ.
Mirelle két kézzel maga elé tartotta a tabletet, elnézett mellette a sziklára, a szög is majdnem stimmelt, talán még a távolság is, ahogy igazított egyet a tableten a lejátszóhoz ért az ujja és a film elindult, az indiánok huhogó harci üvöltése meglepően hangosan szólalt meg, Mirelle arra gondolt, hogy ez a hang itt nyilván a forgatáskor szólalt meg utoljára több mint negyven évvel ezelőtt.
Letette a tabletet, kézbe vette a fényképzőgépet, csinált egy pár képet, aztán az jutott eszébe, hogy igazából megismételhetné az eredeti beállítást, odaállhatna a szikla elé, az egykori törzsfőnők helyére, komolytalan dolog, egy igazi antropológus ilyet nem tesz, de akkor már kiáltott is Legyecske után, hogy jöjjön vissza, mert segítenie kell a fotózásban.
Két perc is eltelt, Legyecske nem jött. Mirellnek akkor eszébe jutott az app, amivel elvileg a tabletről is lehetne irányítani a fényképezőgépet. Eddig egyszer használta, végül is egy próbát megért. Rácsavarta a gép aljára a gorillapodot, aztán rátekerte fára a zöld-fekete kigyólábakat. A legfelső csukló kicsit nyeklett-nyaklott, de végül csak beállt. Mirelle akkor megnyomta a tabletten az ikont és a gépen a gombot, létrejött a kapcsolat, megjelent rajta a fényképezőgép keresőjének látványa.
Mirelle kézbe fogta a tabletet, elindult a szikla felé, közben a képernyőn látta, hogy sétál befele a képbe.
A szikla távolabb volt mint ahogy elsőre látszott, elég nagy volt a fű, Mirelle már majdnem odaért amikor meghallotta, hogy Legyecske azt üvölti, álljon meg, aknák, aztán abban a pillanatban fémesen kattant valami a talpa alatt.
Mirelle érezte, hogy megfagy a teste, ráléptem egyre, kiállotta, segítség, a kezében tartott a képernyőn látta, Legyecske lassan elindul felé.
Mirelle felemelte a fejét, a sziklát nézte, az csak öt méterre volt, látta rajta a repedéseket, a repedésekből növő füvet, hallotta, hogy a férfi megint ráüvölt, hogy ne mozduljon, arra akart gondolni, hogy kőből van a teste, de nem, az jutott eszébe, hogy a lábkörméről lenőtt a festék, és nem festette újra a szállodában, tudta, hogy nem lenne szabad erre gondolnia, a pezsgős-dugókból faragott lábujjelválasztók jutottak eszébe, amiket még az első barátjától kapott, Legyecske eközben már odaért, ne mozduljon, mondta, kivette a kezéből a tabletet, óvatosan letette a földre, aztán leguggolt, Mirelle túraszandálja alá nézett, szerencséje van, ez egy kicsi, csak térden alól fogja levinni a lábát, mondta, aztán azt, hogy jobb minél előbb túlesni rajta, két kézzel megfogta Mirelle derekát és meglökte, és közben azt kiáltotta Bumm!
Mirelle a földre esett, rá a tabletre, közben Legyecskéből kiszakadt a röhögés, egy piros széttaposott sörösdobozt emelt fel a földről, nem kell befosni, mondta, még-jobban összegyűrte a vörös alumíniumot, közeben még röhögve mondta Mirellenek, hogy kicsit túl sok filmet láthatott, hogyha azt hiszi, hogy az aknák azok úgy működnek, hogy csak akkor robbannak fel, amikor levesz róluk a lábát, lófaszt, elég csak rájuk lépni és dúr, úgyhogy ha ez tényleg egy akna lett volna, akkor már rég az örök vadászmezőkön lovagolna ő is, a drágalátos indiánjai mellett, de most legalább megtanulja, hogy ne menjen le az ösvényről, mert ez itt nem egy szar fos vidámpark, aztán teljes erőből hozzávágta a sziklához az összegyűrt sorősdobozt.

A Mirelle második darabja. Az ÉS-ben közöltem, a Shrapnel munkacímű könyvem egyik szilánkja lesz.