A természetrajzi múzeum nem volt túl jó állapotban. Két hete nyitották meg újra, akkor is csak három termet, a sarkvidéket és a tundrát, azt is csak azért, mert egy külső raktárban találtak egy konténert, ami csodával határos módon túlélte az ostromot, és pont ennek a három teremnek az anyaga volt benne, amit éppen a polgárháború kitörése előtt pár nappal akartak elszállítani restaurálni a fővárosi anyaintézménybe.
Most úgy, ahogy volt, kipakolták és kiállították az egész anyagot, mintha egyáltalán senkit se érdekelt volna, hogy a jegesmedve szőre egész tenyérnyi foltokban hiányzik, a rosszul kitömött fókák szeme mellett foszlik a varrás, a karibunak csak a fél agancsa van meg, a sarki rókafalkából legalább kettőnek elveszett az üvegszeme.
Mirelle harmadszor is végigsétált a termeken, megállt a leghátsóban, a háta mögött összekulcsolt kézzel nézte a fél termet elfoglaló háromszögű polisztirol jégtáblán zajló drámai jelenetet, amiben a nyilván elveszett inuit családfőt jelképező próbababa a karjaira drótozott lándzsával védelmezi a kétlábra ágaskodva föléje tornyosuló jegesmedve elől a felborult szán mögé húzódni igyekvő feleségét és három gyerekét.
Az inuit asszony elég elnagyolt volt, a gyerekek arca viszont tökéletesen ki volt dolgozva, mind a hárman egészen élethűen és pirospozsgásan kandikáltak ki az az anyjuk mögül, a csuklyájukat szegélyező fehér prém láthatóan összecsomósodott fehér karácsonyfavattából készült, de ez valahogy még javított is az összbenyomáson, olyan szívfájdító rémület ült a szemükben, hogy Mirelle kénytelen volt elfordítani róluk a tekintetét.
Ez már a negyedik alkalom volt, hogy hiába várta a mentősofőrt, aki állítólag nemcsak mindent tudott arról, hogy hogyan és miért is csempészték ki meg be az ostrom alatt a városba a hullákat, hanem még elmondani is hajlandó lett volna az egész sztorit, sőt még ahhoz is hozzájárult volna, hogy Mirelle jegyzeteket is készíthessen a beszélgetésről.
A jegesmedve tátott pofáját nézte, benne a rózsaszín kartonpapírnyelvet, és egészen biztos volt benne, hogy megint hiába töltött itt el negyven percet az életéből, úgy, ahogy a vidámparkban is hiába várt egy órát a dodzsemes előtt, meg a moziban is hiába nézte meg a német filmet az alkoholista fociedzőről, megint csak az lesz, hogy utolsó pillanatban befut a közvetítő és szomorú pofával azt fogja mondani, hogy a sofőrnek sajnos nem sikerült ideérnie, de hát ezen nincs is mit csodálkozni, ugye, akinek vérdíj van a fején, az olyan nagyon nem ugrálhat, és ő meg erre majd megint udvariasan bólint és azt mondja, hogy nem baj, egy próbát akkor is megért, sőt, amilyen hülye, még ő fog elnézést kérni azért, hogy hagyta magát így megváratni totál fölöslegesen, aztán ahelyett, hogy hagyná az egészet a fenébe, újra megkéri majd azt a csapott vállú, savanyú pofájú hülyét, hogy ha lehetséges, próbáljon lebeszélni egy másik időpontot.
Nem, ebből elég, nem fog tovább itt várni, legalább tényleg hideg lenne, és nem ilyen izzasztó borzasztó műanyag- és porszagú meleg, ez egyszerűen elviselhetetlen.
Megint visszanézett a kifejezéstelen arcú anyára és a három gyerekre, a legkisebb szeme egészen nedvesen csillogott, látszott, mindjárt elfogja a zokogás.
– Ugye, milyen élethűek – kérdezte akkor valaki, a teremőrnő volt az, egészen addig figyelemre se méltatta Mirellet és egyáltalán senki mást, egész idő alatt a jégtábla egyik sarkánál ült egy kempingszéken és vadul kötögetett egy körkötőtűvel, Mirelle észre se vette, hogy odajött melléje.
Mirelle bólintott: – Igen, nagyon – mondta udvariasan, kár, hogy egyáltalán nem néznek ki inuitnak, fejezte be magában a mondatot, lenézett a nő kötőtűire, egy vastag egyujjas fekete gyapjúkesztyű lógott rajtuk, amennyire Mirelle meg tudta állapítani, már majdnem egészen kész volt.
A teremőrnő bólintott, úgy mondta, hogy szegénykék tényleg pont olyanok, mint az életben, nemhiába volt olyan fantasztikus szobrász az apjuk, meg nem mondaná senki, hogy két délután alatt mintázta őket. Persze nem ez lett volna a feladata, a medvét meg a rókákat kellett volna restaurálnia, de hát ő inkább a gyerekeinek akart emléket állítani, végül is meg lehet érteni, épp úgy, ahogy azt is, hogy a felesége arcát már nem volt ereje rendesen megmintázni. A teremőr sóhajtott egyet, hát igen, nehéz dolgok ezek, mondta, ki tudja, bennünk volna-e ennyi erő.
Elnézett Mirelle mellett, a szánra és a három gyerekre, Mirelle is odanézett, akkor vette észre, hogy az egyik gyerek fél kezén egy fekete kötött kesztyű van, hallotta, hogy a teremőrnő nagy levegőt vesz, tudta, hogy mindjárt vissza fog fordulni hozzá, belé karol, a szemébe néz, és a legapróbb részletig el fogja mondani neki azt is, hogy hogyan vesztették el az életüket ők négyen, és azt is, hogy a szobrász-restaurátor hogyan vetett véget a sajátjának.
– Köszönöm, nem vagyok rá kíváncsi – mondta, elfordult, és a lehető legrövidebb úton kiment a teremből, ehhez persze át kellett gyalogolnia a jégtábla csücskén, úgyhogy a szandálja alatt hosszan és élesen megnyikordult a polisztirol.

A Mirelle ciklus harmadik darabja. Az ÉS-ben közöltem, a Shrapnel munkacímű könyvem egyik szilánkja lesz.