A fényképezőgép csak nehezen fért át a csirkedrótba vágott lyukon, Mirelle fél kézzel a drótot feszítette, a másikkal a fényképezőgépet forgatta, hogy az objektív után a váz is átférjen. Nem ment könnyen, a gép megakadt, még egy kicsit fordított rajta, úgy se ment át. Egész kicsavarodott már a csuklója. Annyira rossz volt a szög, hogy a könyökében érezte a gép súlyát, a csirkeháló ráfeszült a gépre, aztán hirtelen átcsúszott a lyukon, de olyan váratlanul, mit amikor a sokáig csavargatott ördöglakat nyílik ki hirtelen.
Mirelle gépet tartó keze akkor felkarig átcsúszott a lyukon, egy villanásnyira azt hitte, ki fogja ejteni a kezéből, az ijedtségtől először nem is érezte a fájdalmat, pedig a drót élei két hosszú karcolást ejtettek az alkarja belső oldalán, az egyik egész mély lehetett, mert gyorsan szivárogni kezdett belőle a vér. Mirelle érezte, hogy elönti a düh, mi a francnak jött fel harmadszorra is ebbe a rohadt templomtoronyba, maradhatott volna a szállodában, megfürödhetett volna, jól bekenhette volna magát azzal a mandulaillatú testápolóval, meleg konyakos kakaót szürcsölgetve, ágyban fekve várhatta volna, hogy érte jöjjön a taxi és kivigye a repülőtérre, el ebből a szar városból, de nem, amilyen kis hülye, neki hajnalban össze kellett pakolni, és neki kellett indulni, hogy még kihasználja ezt az utolsó fél napot, és további képeket lőjön, mintha az a három hét, amíg itt dekkolt, nem lett volna elég, mintha attól, hogy csinál még mondjuk tizenöt jó képet a golyónyomokról, amiket nemsokára majd úgyis levakolnak, attól megértené, hogy minek is ölték ezek itt egymást több mit ezer napon át.
Fölösleges volt, ez az egész három hét fölösleges volt, ez a kép is pont olyan fölösleges lesz, attól, hogy alsó szögből fogja lefényképezni a vízköpőt amit kipufogócsövekből meg csapágyakból, meg csavarokból, meg fogaskerekekből, meg törött szerszámokból, meg isten tudja, milyen vashulladékból hegesztettek meg szegecseltek sárkányformájúra, még egyáltalán nem fogja megérteni, hogy minek csinálták, hogy mért gondolhatták annak idején, hogy ezzel illő módon lehetne pótolni a gótikus faragványokat, nyilván ha megkérdezné őket, akkor csak vállat vonnának erre is, és azt mondanák, hogy a lényeg, hogy a víz szépen lefolyjon, minthogyha magyarázatot adnának ezzel bármire is.
Állt, a gép lefele húzta a karját, a vércseppek elkezdtek lassan végigcsordogálni a karján a csuklója felé, jól van, akkor most már csinálja is meg azokat a szar képeket, ha volt olyan hülye és nem tudott ellenállni a lyuknak, amit valami idióta nyilván ugyanezért csípőfogózott az öngyilkosok elleni dróthálóba.
A szabad kezével megfogta a mellvédet, a gépet tartó karját még jobban kidugta, az ujjai a markolatra szorultak, ahogy hüvelykujjal megpróbálta elérni az elsütő billentyűt, máskor is csinált már így vakon képeket, arra gondolt olyankor, hogy ilyen lehetett filmes géppel fényképezni, lenyomta a gombot, hallotta, hogy kinyílik a zár és felcsapódik a tükör a gép belsejében, szerette ezt a hangot, most is megnyugtatta, az objektívre nézett, igazított a szögön, megfeszítette a csuklóját, akkor legalább legyen jó ez a szar kép gondolta, a mellvéd elé térdelt, a kő hideg volt, az jutott eszébe, hogyha errébb tenné a fotótáskát, akkor rátérdelhetne, mindegy, nem számít, egész vállig átdugta a kezét a lyukon, egyik képet csinálta a másik után.
Közben kibújt a felhő mögül a nap, a fény határozottan jót tett a vassárkánynak, Mirelle még csinált egy csomó képet, aztán a gép felpityegett, persze, ki fog merülni az akku, ő volt a hülye, elfejtette éjszakára rádugni a töltőre, épp vissza akarta húzni a karját a lyukon, amikor valami keményen a hátának nyomódott.
Annyira megijedt, hogy majdnem elejtette a gépet. Odakapta a fejét, látta, hogy a féllábú liftkezelő áll mellette, az, aki a toronyjegyét is kezelte a pecsételővel, mielőtt felengedte volna, a mankóját nyomta a hátának, Mirelle nem is értette, hogy nem vette észre, amikor odalépett.
A férfi szája sarkába egy cigaretta parázslott, fél kézzel odanyúlt, két ujjal megfogta és áthajította a rácson, a csikk úgy repült át a háló lyukán, mintha semmi nem állta volna az útját. – Szerinted mi az anyám picsájának szereltük ide fel ezt a hálót, mi? – kérdezte közben, a szájából kékesen gomolygott elő közben az utolsó slukk füstje.
Mirelle megrázta a fejét, érezte, hogy a férfi még jobban a mankóra nehezedik, a mankó fémje egész nekinyomta a mellvédnek a vállát – Mit tudom én – mondta neki –, azt hiszed, hogy érdekel a hülye hálótok?
A férfi még jobban a mankóra nehezedett. – Az van, te kis majom, hogy csapádba kerültél – mondta, elvigyorodott. – Lehet, hogy elszívok még egy cigarettát – azzal elkezdte tapogatni a zubbonya zsebét.
Mirelle válla egész belezsibbadt a fájdalomba, tudta, mi fog történni, ez a barom addig fog itt állni, amíg egészen el nem zsibbad a karja, amíg ki nem esik a kezéből a fényképzőgép, akkor majd mosolyogva arrébb sétál, mintha nem is történt volna semmi a világon.
Mirelle lenézett a mankó gumírozott végére, és meglátta a fotótáska párnázott vállpántját, ott kanyarodott pont a mankó vége körül. Mirelle akkor elengedte a mellvédet, lenyúlt, megfogta a fotótáska fülét, teljes erejéből megrántotta – Bazdmeg anyád – kiáltotta közben olyan hangosan, ahogyan csak a torkán kifért.

A Mirelle ciklus ötödik (utolsó) darabja. Az ÉS-ben közöltem, a Shrapnel munkacímű könyvem egyik szilánkja lesz.