A nagyáruházban vagyok, a lépcsőházban állok, a harmadik emeleten, a játék- és cipőosztály üvegajtaja előtt. Már kétszer körbejártam a játékrészleget, és egyszer a cipőrészleget is, az elárusítónők már nem is kérdezik, hogy mit kívánok, tudják, hogy nem fogok semmit se venni.
Minden pénzem összeszedtem, fürdőruhára nem elég, de Olgi azt mondta, ne búsuljak, a pénzből pont kijön két sorsjegy, ha nyerek, akkor abból akár tizenkét fürdőruhát is vehetek.
A sorsjegyeket egy bódéban árulják a lépcsőfordulóban, újfajta kaparós sorsjegyek vannak kitéve a pultra. Amikor kicsi voltam, Apa mindig vett nekem sorsjegyet, akkor ilyen kaparós nem volt, csak letépős, Anya mindig mérges volt miatta, azt mondta, hogy csalás, sose lehet vele nyerni, és nem is nyertünk, de Apa mindig azt mondta, hogy ha meg se próbáljuk, akkor aztán pláne nem nyerünk. Azt mondta, hogy fújjak rá, mielőtt leszakítja a lezáró szegecset, de hiába fújtam, nem nyertünk soha.
Mindegyik sorsjegyen ugyanaz a kép van, egy elefántot ábrázol, ahogy egy pénzzel teli vedret emel a feje fölé az ormányával, épp ömleni kezd belőle a fejére a sok bankjegy. Odaadom a pénzt, apád-anyád idejöjjön, suttogom közben, aztán gyorsan elveszek két sorsjegyet, a középsőt, és jobbról a másodikat.
Megfordítom, hátul egy kis ábra mutatja, hogy az elefánt bőrét kell felkaparni, alatta lesznek a pénzösszegek, ha három egyformát találok, nyertem.
Ráfújok, elkezdem kaparni, de hiába, a körmöm csak vékony karcokat ejt a szürke festéken, a falhoz lépek, rátámasztom a sorsjegyet a falra, úgy próbálom kaparni, úgy már könnyebb, a festék szélesebb csíkokban pöndörödik fel a körmöm alatt, meglátom az első számot, egy ötös, kaparok tovább, egy huszonötös jön, aztán egy ötvenes, aztán egy százas, már majdnem a festék felét lekapartam, de még két egyforma számot se találtam, tudom, hogy nem fogok nyerni, nem is.
Előveszem a második sorsjegyet, és épp, ahogy elkezdeném kaparni, édes kölniszag tölti meg az orromat. A könyvtárosnő áll mellettem, azt kérdezi, hogy hát én mit csinálok? Közben már ki is kapja a kezemből a sorsjegyet, mondja, hogy látja, szerencsét próbálok, odahajol, megpuszilja az arcom, azt mondja, mindig a vége a legizgalmasabb, lássuk, lássuk. A lépcsőhöz megy, leül a legfelsőre, az ölébe veszi a táskáját, ráteszi a sorsjegyet, kaparni kezdi. Melléülök, nézem, egészen fényes a körmein a narancssárga lakk, kis dörzsölésekkel gyorsan lekaparja a sorsjegyről a festéket, sikkant egyet, megölel, azt mondja, nyertem, nyertem, egy ötvenest nyertem, milyen szerencsés kezem van, tiszta csoda.
Érzem, hogy az arcom átforrósodik az örömtől, a könyvtárosnő feláll, én is felugrok, kérem, hogy mutassa, hadd lássam, a könyvtárosnő odatartja elém, két ötvenest látok, de a harmadikat nem, a sorsjegy szélét pont eltakarja az ujja, mire érte nyúlnék, hogy kivegyem a kezéből, már be is tette a táskájába, azt mondja, majd később beváltja, most menjünk és ünnepeljük meg, hogy nyertünk, menjünk, vegyünk magunknak valamit. Belém karol, úgy húz magával, kérdezi, hogy mit szeretnék, mondom, hogy fürdőruhát, azért vagyok itt. A könyvtárosnő azt mondja, van ismerőse a ruhaosztályon, olyan fürdőruhát szerez nekem, hogy szebb leszek benne, mint a nap.
A ruhaosztályon rajtunk kívül nincsen másik vevő. A könyvtárosnő az egyik elárusítónővel beszélget, cigarettával kínálja, a férjéről kérdezi, nem figyelek oda, a próbababákat nézem, mindegyiknek ugyanolyan fekete haja és pirosra festett szája van, mindegyiken ugyanaz a kartonruha, az egyiken zöld, a másikon sárga, a harmadikon barna. Ugyanúgy is állnak, fél lábbal előrelépnek, mintha menetelnének. Az egyiknek hiányzik a karja, fekete csavarmenet áll ki a vállából, a ruhák színén kívül ez az egyetlen különbség.
A könyvtárosnő megérinti a vállam, azt mondja, ne álldogáljak itt, menjek inkább be a próbafülkébe, mindjárt jön utánam. Mutatja is, hogy merre van, a ruhaosztály másik oldalán, a polcokon és a fogasokon túl.
Elindulok, a könyvtárosnő utánam szól, hogy vetkőzzek le, mindjárt jön ő is és hozza a fürdőruhákat.
Megállok a súlyos, vörös függöny előtt, ahogy megfogom, hogy félrehúzzam, finom por száll az ujjaim közül.
A próbafülke nagyon nagy, akkora, mint egy kisebb szoba, a falakat ugyanolyan porszagú piros anyag borítja, mint amilyen a függöny, a szemközti fal egyetlen nagy tükör, de hosszában kettéhasadt, mintha egy széket vágtak volna bele. Az egyik fele egyben van, a másikat tenyérnyi darabokra szabdalják a repedések.
Az éles fehér fénytől egészen sápadt a bőröm.
Kiveszem a csatokat a hajamból, letekerem a copfom, kibontom és kifésülöm, kétoldalt az arcom mellé hullik, már nem látszik annyira fehérnek. Nézem magam, balra lépek, aztán jobbra, aztán megint balra.
Megcsörrennek a rúdon a fémkarikák, a könyvtárosnő egy nagy kartondobozzal löki félre a függönyt, a doboz olyan nagy, hogy két kézzel kell tartania maga előtt.
Az egyik fal mellett álló székre teszi a dobozt, rám néz, azt mondja, hogy itt az egész készlet, még ki se volt téve, mi válogathatunk belőle legelőször. Elkezdi kidobálni a dobozból a celofánba csomagolt fürdőruhákat. Mindenféle színű van, látom, hogy a könyvtárosnő színek szerint osztja szét őket, kupacokat rak a padló linóleumára. Felnéz, azt kérdezi, jaj, szívem, hát te még nem vetkőztél le?
Állok, érzem, hogy átforrósodik a bőröm, nem mondok semmit, csak a vállam vonom meg.
A könyvtárosnő feláll, odalép mögém, a vállamra teszi a kezét, a másikkal a hajamat simogatja. Azt mondja, látja, hogy szégyellem magam, félek a tükörtől, butaság, a kislányok bújnak az anyjuk szoknyája mögé. Én pedig már nagylány vagyok, igazi nő, és hát anyám sincsen.
Ennek fájnia kéne, de nem fáj, a fürdőszoba jut eszembe, az, ahogy a fejem fölé emeltem a karom. Elkezdem kigombolni a blúzom gombjait.
Pucér vagyok, a tükröt nézem, ahogy a repedt fele mozaikosra töri a testem. Olyan, mintha összekeveredtek volna a darabjai. Térd, köldök, comb, has, boka, mellbimbó, váll, derék, hónalj, punci. Én vagyok és nem én vagyok. Belefúrom a kezem a hajamba, a tincseim sziszegnek és sisteregnek, ahogy áthúzom rajtuk az ujjaimat.
A könyvtárosnő mellém és mögém lép, egy piros egybefürdőruhát tart elém, nem jó, mondja, a földre dobja, aranysárga melltartót tesz a mellem elé, nem jó, fekete bugyit tart a hasam elé, nem jó, zöld-fehér mintás melltartót vesz elő, nem jó, fekete-fehér párducmintás egyberuhát tart elém, nem jó, türkizkék melltartót csatol rám, nem jó, semmi nem elég jó, mehet minden a földre, aranyflitteres bugyi, pfuj, kék-fehér karikamintás melltartó, ugyan már, világoszöld egybedressz, nem az igazi, kanárisárga bugyi, megint csak pfuj, hullanak a ruhák, nem jó, nem jó, egyik sem jó, nem baj, van még bőven a dobozban, nem állunk meg, mindegyiket felpróbáljuk. Hasad a celofán, zörög a papír, ki kell bontani mindent. A legszebb kell, a legjobb kell, ha nem az, akkor pá-pá, mehet a földre.
Aztán egyszer csak megtaláljuk. Sötétzöld bikini, ezüstszínű oldalkapcsokkal, az anyagában nagyon halvány pikkelyminta, mintha egy mélyen a víz alatt úszó nagy hal bőrére rásütne a hold. A könyvtárosnő nem mond semmit, de én rögtön tudom, hogy ez az, kikapom a kezéből a bugyit és felhúzom, a melltartót is felveszem, pont jó, a könyvtárosnő becsatolja a hátamon, a fejem fölé tartom a kezem, aztán leengedem, körbefordulok a tükör előtt, lábujjhegyre állok, nyújtózkodom.
A könyvtárosnő azt mondja, először nem gondolta volna, de ezt tényleg nekem csinálták, a színe tökéletes a szememhez, a szabása meg az alakomhoz, és talán még jövőre is jó lesz, ha nem mellesedek sokkal többet egy év alatt.
Hirtelen azt kérdezem tőle, hogy vagyok-e olyan szép, mint az anyám volt. A könyvtárosnő mögém lép, két kézzel végigsimít a karomon, a mellemen, a hasamon, ellép mellőlem, azt mondja, majdnem.

Részlet a Máglyából.