Dragomán György: A báránycomb
Bordás letette a konyhaasztal melletti székre a hátizsákját, és bekiáltott a szobába Andreának, hogy megjött, és mindben sikerült, kapott mindent amit csak kell, és elkezdte kipakolni a sok mindent amit a csarnokból hozott, közben próbált nem arra gondolni, hogy milyen botrányt csinált szegény apósa egy évvel azelőtt, amikor először volt náluk a húsvéti ebéd.
Mi az, hogy nincsen bárány, kiáltotta dühösen az öreg, az arca egészen szilvaszínű volt a haragtól, ahogy újra és újra az asztalra csapott, tudja meg náluk mindig bárány van húsvétkor az asztalon, még a legsötétebb kommunista nyomorban is, tárkonyos bárányfejleves és utána töltött báránycomb, fehérborban párolt apró-szemű paszullyal.
Bordás szája egész kiszáradt az emléktől, tisztán látta maga előtt Miki papa pecsétgyűrűs aranyórás kezét, ahogy az asztalra csap, látta a felugró evőeszközöket, Ilonka néni üvegesre rémült arcát, a mozdulatot ahogy az anyósa elkapja az apósa másik hadonászó karját, amivel talán a lencsével és kacsacombokkal teli római tálat akarta leverni az asztalról, ne csináld ezt Miklós, könyörgöm, ne csináld. Bordás úgy emlékezett, Ilonka néni valahogy egyszerre suttogott és sikoltott, úgy próbálta visszaültetni a székébe a férjét.
Bordás megrázta a fejét, tényleg nem akart erre gondolni, de újra ott érezte a torkában azt a mentolos, jéghideg haragot, majdnem olyan tisztán és élesen mint akkor, egy évvel azelőtt, egyenesen a vállába és karjába és a tenyerébe tódult a méreg, egy villanásnyi ideig azt érezte akkor, hogy mindjárt meg fogja ütni az öreget, egy pillanatra csak a vicsorgó szájat látta, a fésült fehér bajuszt, utoljára elsős gimis korában verekedett, ugyanazt érezte, hogy nincsen külvilág, csak a mozdulattá robbanó indulat van.
Nem, természetesen nem ütötte, nem is kiabált vissza rá, egyáltalán semmit se mondott, csak állt ott lekapszlizott borosüveggel a kezében, amibe már belecsavarta az angyalszárnyas dugóhúzót, és minden erejével próbált arra gondolni, hogy nem, ez nem Miki bácsi, nem az igazi Miki bácsi akit annak idején megismert és akitől megkérte Andrea kezét, vagyis az, de megesem az, hiszen a második agyvérzés után már csak árnyéka a régi önagának. Aztán, amikor az öreg azt kezdte kiabálni, hogy aki nem tud húsvétra bárányt sütni, az nem igazi férfi, nem csoda, hogy még azzal a lombikkal vagy mivel se tudott egy rendes unokát összehozni még három év alatt se, akkor érezte, hogy most már mindjárt tényleg remegni fog a keze a visszafolyatott idegességtől, és minden erejére szüksége volt, hogy szép nyugodtan le tudja nyomni az angyalka szárnyait, és egy egyenletes könnyed mozdulattal ki tudja húzni az üvegből a dugót.
A dugó akkor halkan pukkant egyet, és Miki bácsi a hangra odakapta a fejét, a palackra nézett, a palack nyakára kötött szalvétára, és mintha valami gombot nyomtak volna meg rajta, elhallgatott, a dühe egycsapásra elmúlni látszott, az arca ellágyult, egy pillanatra egészen olyan volt mintha a régi önmaga lett volna, aztán mintha egyszerre kiment volna belőle minden erő, visszaült a tányérja mögé, maga elé nézve, kifejezéstelen arccal tűrte, hogy Ilona néni a nyakába kösse a szalvétát.
Két perc volt csak az egész, utána mindenki próbált úgy tenni, mintha nem is vette volna észre, de Andrea arca az egész ebéd alatt hamuszürke volt, ő meg hónapokig hordozta magában azokat a mondatokat.
Bordás kitette a második üveg bort is az asztalra, már csak a papírba csomagolt hús volt a zsákba, Andrea épp akkor jött ki a szobából, ahogy azt is odatette a viaszosvászonra.
Andrea megállt az asztal előtt, két tenyerét a pocakjára szorította, úgy nézett végig a sok mindenen, amit Bordás sorban kirakott. Végül a papírba csomagolt báránycombra siklott a tekintette, az arcán egyvillanásnyira ugyanaz a hamuszűre szomorú fájdalom futott át, mint amit akkor látott rajta. Sose beszélték meg azt a jelentet, se a temetés előtt, se a temetés után, se akkor amikor váratlanul két csíkot mutatott a terhességi teszt.
Andrea egy pillanatig egészen mozdulatlanul állt, aztán rebbent egyet a szeme, két tenyérrel önkéntelenül végigsimított a hasán, egy pillanatra csak befele figyelt, egészen egyedül volt a hasában lévő babával, aztán Bordásra nézett, Bordás akkor azt gondolta, hogy azt fogja mondani, a kicsi ma megint nagyon nyugtalan, de Andrea csak annyit suttogott egészen halkan, hogy köszöni szépen, és akkor Bordás csak bólintott, és nem tudott megszólalni, és először érezte igazán, tiszta szívéből, hogy tényleg megbocsájtott Miki bácsinak, és nem bánja már, hogy a születendő fiuk ő utána kapja majd a nevét.
Az írás eredetileg a Nők lapjában jelent meg.