Az egyiken sötétkék öltöny volt, a másikon fekete. Ez volt az egyetlen különbség, ettől eltekintve akár ikertestvérek is lehettek volna.
– Ne tessék haragudni – mondta a sötétkék öltönyös, de lehet, hogy a fekete öltönyös volt, már nem emlékszem – velünk tetszik jönni egy percre, nagyon szépen kérem.
– Hogyne – mondtam –, hogyne.
Időm volt még bőven, a kapu fölé az volt kiírva, hogy majd csak negyven perc múlva kezdődik a beszállás, úgyhogy szépen becsuktam a könyvet, amit olvastam, pont ott tartottam, hogy „Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”
Kicsit tétován állhattam, mert a fekete öltönyös rám szólt. – A csomagját is hozza, legyen olyan drága.
– Nincs csomagom – mondtam.
– Egyáltalán nincs kézipoggyásza? – kérdezte a sötétkék öltönyös.
– Nincs – mondtam.
– Mért nincs? – kérdezte a fekete öltönyös.
– Nem szeretem a kötöttségeket – mondtam.
– Hallod? – kérdezte a sötétkék öltönyös a fekete öltönyöst. – Nem szereti a kötöttségeket.
– Hallom – mondta a fekete öltönyös. Egymásra néztek, összemosolyogtak.
– Na menjünk – mondta a sötétkék öltönyös.
Mentem, de előtte azért gondoltam, megkérdezem:
– Már ne haragudjanak, de kik maguk?
– Dehogy haragszunk – mondta a sötétkék öltönyös.
– Már hogy is haragudnánk – mondta a fekete öltönyös, aztán közelhajolt, úgy, mint aki szájon akar csókolni, de nem, csak átölelt, a fülembe súgta – Biztonsági szolgálat, csókolom.
– Tiszteletem – mondta a sötétkék öltönyös.
– Elnézést a zavarásért – mondta a fekete öltönyös –, ez egy egyszerű rutinfeladat.
– Nem szeretnénk sokáig rabolni a drága idejét – mondta a sötétkék öltönyös -, arról lenne szó, hogy figyeltük az elÅ‘bb, ahogy átjött a fémdetektor kapun, nagyon rutinosan csinálta, elÅ‘re levette a nadrágszíját meg a cipÅ‘jét, nagyon elegánsan csinálta.
– Igazán köszönöm – mondtam –, nem szeretem, ha visszaküldenek, és azt se szeretem, hogyha lecsúszik a gatyám.
– Helyes, helyes – mondta a fekete öltönyös, mosolygott.
– Rögtön éreztük, hogy maga lesz a mi emberünk – mondta a sötétkék öltönyös, Å‘ is mosolygott.
– Feltennénk pár kérdést – mondta a fekete öltönyös.
– Kérem – mondtam.
– Sose szokott kézipoggyásza lenni?
– Sose – mondtam.
– Egyáltalán sose?
– Egyáltalán sose.
– És mért?
РMondtam, nem szeretem a k̦țtts̩geket.
– Érdekes – mondta a sötétkék öltönyös.
– Nagyon érdekes – mondta a fekete öltönyös.
– Akkor ezek szerint nincs is magánál pokolgép? – kérdezte a sötétkék öltönyös.
– Pokolgép? – kérdeztem vissza.
РPokolg̩p Рmondta rem̩nykedve a fekete ̦lțny̦s.
– Nincsen – mondtam.
– Butángáz?
– Nincsen.
– Pisztoly?
– Az se.
РK̩s?
– Az se.
– Dobozvágó?
– Az se.
– Borotva?
– Az se.
– Kisolló?
– Az se.
– Öngyújtó?
– Az se
– Borotvaszesz?
– Az se.
– Ásványvíz?
– Az se.
РB̩bi̩tel?
– Az se.
– Házi barkácsolású elektronika?
– Az se.
– Butángáz?
– Azt már egyszer kérdezték.
– Ja tényleg – mondta a fekete öltönyös.
– És nincs magánál? – kérdezte azért a sötétkék öltönyös.
– Nincsen – mondtam. Kezdtem egy kicsit szégyellni magam.
РOxig̩npalack?
– Nincsen.
– Na jó – sóhajtott a fekete öltönyös.
– Mi van magánál? – kérdezte a sötétkék öltönyös.
– Ez a könyv, meg a ruha, ami rajtam van. Ennyi. Zakó, pulóver, ing, alsógatya, zokni, farmer, nadrágszíj. Szemüveg. Pénztárca. Útlevél.
– Ennyi?
– Ennyi.
– Mobiltelefonja sincs?
– Nincs.
– Szóval akkor a ruháján kívül nincsen magánál semmi?
РMondom, csak ez a k̦nyv.
– Valóban, a könyv – mondta a fekete öltönyös.
– Adja ide – mondta a sötétkék öltönyös.
– Tessék – mondtam.
A fekete öltönyös elvette, megnézte, belelapozott, megforgatta. – Jó vastag – mondta. – Legalább jó vastag.
– Igen – mondtam –, vastag.
– Hadd nézzem! – a sötétkék öltönyös kivette a könyvet a fekete öltönyös kezébÅ‘l, megpörgette a lapokat, mintha arra volna kíváncsi, hogy nincs-e valami közéjük dugva. – Tudjuk ám, mi ez – mondta, a hangja inkább kedves volt, mint fenyegetÅ‘. – Hölderlin, meg unbekant, ismerjük mi ezeket a dumákat.
A fekete öltönyös közben benyúlt a zakóm alá, megtapogatta a pulóverem. –Jó erős anyag – mondta.
– Gyapjú – mondtam.
– Az jó – mondta a sötétkék öltönyös. – A gyapjú, az jó. – rám mosolygott. – Konzultálnék kicsit a kollegámmal – mondta.
– Kérem – bólintottam.
Összehajoltak, egy kicsit sugdolóztak, én közben a cipőjüket néztem. Mégse voltak teljesen egyformák, a fekete öltönyös egy kicsit alacsonyabb volt, mert csimpaszkodnia kellet, hogy elérje a szájával a sötétkék öltönyös fülét. Úgy egy percig sugdolózhattak, aztán abbahagyták, rám néztek.
– Megvan a megoldás – mondta a sötétkék öltönyös.
– A könyvvel fogja elkövetni – mondta a fekete öltönyös.
РMit? Рk̩rdeztem.
РA cselekm̩nyt.
РTess̩k?
– Ne izéljen már. Mintha nem tudná, mirÅ‘l van szó – mondta fekete öltönyös.
– Na figyeljen, mert a kollegám csak egyszer mondja el – mondta a sötétkék öltönyös. – Szépen tagoltan, hogy egybÅ‘l megértse. Figyel?
– Figyelek – mondtam.
– Jól van – mondta a sötétkék öltönyös, oldalba bökte a fekete öltönyöst. – Kezdheted.
A fekete öltönyös rám nézett:
– Megvárja az utazó magasságot. Olvasson, vagy amit szokott, aztán, amikor már ki lehet kapcsolni az öveket, leveszi a pulóverét. Szerencsére magas nyakú, úgyhogy szépen csomót köt a nyakára, aztán beleteszi a könyvet. Ha a két ujját meg az alját összefogja, elég nagyot lehet ütni vele. Eddig érthetÅ‘?
– Igen – mondtam –, értem.
– Jó, szóval kimegy a folyosóra, aztán fejbe vágja az utaskísérÅ‘t. Jó nagyot lendítsen, akkor nem lesz baj. Egy ütés, attól elájul, aztán kész, már túszul is ejtette. Ennyi. – elhallgatott.
– És aztán? – kérdeztem.
A sötétkék öltönyös ásított egyet. – Aztán már azt csinál, amit akar – mondta. – A többit magára bízzuk. Improvizáljon.

Ez az írás a Litera Örkény előszílveszterérekészült, az volt a feladat, hogy Örkény szövegekre reflektáljunk. Én fizikailag használtam az Örkény életműkiadás egypercesek kötetét, azon belül pedig a Budapest címűírásra utalok. Forrás: Litera

Örkény István: Budapest

A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd.
Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz.
Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a gyermekjátszóterek homokozóiban; ezalatt a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, az összes bőrdíszműárut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat; ötször is lefial egy esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet.
Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az Operába is, ahol a Traviáta került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn is átrágták az utolsó húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.
De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula:
“Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné.”