Dragomán György: Gyermekáldás
Ez a novella a “bokszoló” ciklus második darabja, az első, a Szakemberek szintén a Népszabadságban jelent meg, ahogy ez is.
A távkapcsoló egy picit arrébb csúszhatott, mert amikor Janó el akart kapcsolni a talkshow-ról, nem történt semmi. Megint megmozdította az ujját, de megint nem történt semmi, a képernyőn még mindig ott veszekedett egymással a hosszú vörös hajú nő meg a jól öltözött szakállas férfi, Janó még mindig nem szedett fel a nyelvből eleget ahhoz, hogy pontosan megértse, miről beszélnek, a szakállas egyfolytában azt a szót ismételgette, hogy narkotikum vagy narkotika vagy mi, a közönség időnként tapsolt, néha még kiabáltak is.
Janó megint megmozdította a hüvelykujját, megint nem történt semmi. – A francba – mondta, még így, nyolc hét után is meglepte, hogy milyen reszelős lett a hangja, mondjuk a doki megmondta, hogy örülhet, hogy az után, ami történt, egyáltalán össze tudták varrni a hangszálait.
Megpróbált odanézni, ahol a távkapcsolónak kellett volna lennie, ott lent, a hüvelykujja alatt, de útban volt a teste meg a takaró, csak a könyökét látta, meg az alkarja tetejét, a bőrén a kék tetoválást, a koponya ebből a szögből úgy nézett ki, mint egy szétfolyt kék tükörtojás, alatta a feliratot hál’ istennek egyáltalán nem lehetett elolvasni. A kezét viszont nem látta, az ujjait se, a távkapcsolót se, semmit, tudta, hogy csak egy kicsit kéne mozdítania a fején, már az is elég lenne, hogyne, persze.
A szeme sarkából jobbra nézett, a kisasztalra, ott az ágy mellett, a pohárral és a vizeskancsóval, a vizeskancsó tükrében aztán mégiscsak meglátta a kezét, a kancsó görbülése egészen elnyújtotta az ujjait, egy ötlábú fehér pók ült ott, az alkarja végén, a távkapcsoló is ott volt, a halványzöld lepedőn, épp csak arrébb csúszott valahogy egy kicsit, épp csak egy centivel, lehetetlen volt elérni. Mindegy, azért mégiscsak megmozdította a hüvelykujját, tudta, hogy hiába, de akkor is jó volt látni, hogy legalább az az egy ujja mozdul, le-fel, le-fel, le-fel.
Felnézett megint a tévére, a készülék alsó részén vörösen villogó órára, közben elképzelte, hogy megmozdítja a karját, csak úgy egyszerűen felemeli és megfogja a távkapcsolót, és átkapcsol, ha igazán akarná, talán meg tudná csinálni, az utolsó szám kilencesről nullásra váltott, aztán egyesre, aztán kettesre, semmi sem történt. Janó érezte, hogy elönti a harag, a meccsre gondolt, a tömegre a sportarénában, a bevonuló zenékre, a szpíker üvöltözésére – Misi bá! – kiáltotta -, Misi bá, jöjjön, kapcsoljon már át, kezdődik a meccs!
A másik szobából semmi sem hallatszott, Janó tudta, hogy Misi bának ott kell lennie, hová mehetett volna, megint elkiáltotta magát: – Misi bá? Hallja? A meccs!
Misi bá nem válaszolt, Janó érezte, hogy megfájdultak a hangszálai a sok kiabálástól, igazából nem bánta, megmondta a doki, hogy a fájdalom az jó, annak örülni kell, bárcsak a teste is fájna, bárcsak a sebhelyek is fájnának, akkor még volna remény. Az órát nézte, ahogy lassan váltanak a számok, nyolc, kilenc, nulla, kiütés.
Az ajtó váratlanul nyílt ki, Misi bá nem egyedül jött, még négyen jöttek vele, egy fiatal pár és még két öreg néni, megálltak rögtön, ahogy beléptek az ajtón, látszott, zavarban vannak. – Szervusz, fiam – mondta az öreg, közben intett a vendégeknek, hogy jöjjenek beljebb.
– Ezek meg kik? – kérdezte Janó, a szemével a vendégek felé intett, azok ott álltak az ágya mellett, látszott, ünneplőben vannak, a férfi egy széles karimájú fekete kalapot gyűrögetett a kezében, bajuszos volt, de az arcán látszott, hogy nagyon fiatal. A lány, aki mellette állt, legfeljebb ha tizenhét lehetett, szőke haja kusza fonatokban volt a fejére tornyozva, a szeme szürkén villant, ahogy végignézett a szobán.
– Na ne – mondta Janó újra, a sok kiabálástól most olyan volt a hangja, mint a medvedörmögés -, mester, ezt nem csinálhatja velem, elegem van ebből a hülye babonából.
– Azzal neked nem kell törődni, fiam – Misi bá közelebb lépett, kivett a zsebéből egy vastag borítékot, odamutatta Janónak.
– Neked csak ezzel kell törődni – mondta.
– Nem! – Janó hangja már úgy csikorgott, mint az üvegzúzalék -, szó sincs róla, nem vagyok hajlandó – mondta.
– Nem hát – Misi bá mosolygott. – Nem hát – mondta még egyszer, lehajolt, megfogta a takaró szélét, egy mozdulattal lerántotta Janóról.
Janó tudta, hogy most fáznia kéne, semmit se érzett, a látogatókat nézte, a két öreg néni szinte ugyanazzal a mozdulattal, egyszerre vetett keresztet, a fiatalok nem mozdultak, csak a férfi markolt rá jobban a kalapra, álltak, Janót nézték, a sebhelyeit, a mellkasán, a nyakán és a vállán a hatalmas fognyomok vörös hegeit. Az egyik öregasszony sutyorogva imádkozni kezdett.
Janó a szemével Misi bát kereste. – Akkor már mesélje el nekik az egészet – mondta – csinálja végig az egész cirkuszt, mondja el nekik, hogy hogy volt meg, hogy mi történt, hogy milyen meccs volt, hogy nyakvédő nélkül mentem ellenük, és hogy egyedül, és mutassa meg nekik a kesztyűket is az üvegszilánkokkal, mondja el az egészet.
Misi bá nemet intett. – Tudod, hogy nem érdekli őket – mondta. – Tudod, hogy nem a sztoridért fizetnek.
Janó érezte, hogy elönti a fáradtság, majdnem olyan fáradt volt, mint a meccs után, amikor leemelték róla a dögöt, és kihúzták az arénából. – Jól van – mondta, úgy érezte, tele van üvegszilánkokkal a torka.
– Jól van. Csinálják.
Lehunyta a szemét, persze semmit sem érzett, de tudta, hogy mi történik, a nő és a férfi lassan kinyújtják a kezüket, megérintik a mellkasán valamelyik sebhelyet, aztán, mintha félnének, hogy megégeti őket, hirtelen elrántják a kezüket. Hallotta is a nő ruhájának suhogását, meg azt is, hogy most már mind a két öregasszony hangosan imádkozik, tudta, hogy már megérintették, de semmit sem érzett, az jutott eszébe, hogy a nőnek biztos puha a keze, még az ujjai hegyén is biztos sima és puha bőr. – Jól van, ha ebben hisztek, akkor legyen így – suttogta csukott szemmel -, mit érdekel engem, legyen gyereketek, szülessen fiatok.