A Bokszoló ciklus harmadik darabja,  a Népszabadságban jelent meg.

A repedt falú úszómedencében jó, ha húsz centi víz lehetett, többet nem tartott meg a fólia, harminc vagy negyven centi lett volna az ideális, de még ezzel a kevéssel dolgozni is sokkal jobb volt, mint egy szárazedzés.
– Nem jó! – üvöltötte Misi bá a medencéből. Megmondtam, hogy alulról indítsál, és ne ugrándozzál, mi a franc van már veled?! Tessék, menjél le, jövök még egyszer!
Janó a hüvelykujjával megpöccintette az irányítókart, a kerekes székbe épített villanymotor felzümmögött, arrébb vitte a medence szélén, most már megint rendesen látta Misi bát is meg a srácot is.
A srác maga alá húzott lábakkal, ugrásra készen guggolt a vízben, mintha értette volna, hogy mit kiabált a mester, pedig nyilván csak annyit foghatott fel az egészből, hogy újrakezdik. Misi bá a tricikli nyergében hátrafelé tekerte a pedálokat, hátrahúzódott egészen, közben a kézifékek teleszkópos áttéteivel nyitogatta és csukogatta a kormányra hegesztett, hosszú vascső végére rögzített, nagy koponya mozgatható állkapcsait.
A fogak helyére csavarozott vastag, alkoholos filcekről csepegett a víz, ahogy Misi bá finoman ide-oda hintáztatta a fröccsöntött műanyag koponyát. A srác a medencében összehúzta magát, látszott, hogy a felsőteste és a két válla tele van a filcek vörös nyomaival. Ahogy megfeszült a válla, a vastag, vörös csíkok egy pillanatra igazi, mély sebeknek látszottak, Janó érezte, hogy a mellkasán és a hátán fájdalom nyilall a sebhelyekbe, tudta, hogy ezt most tényleg nem csak képzeli. Amióta gerincvelőbe kapta naponta ezt az újfajta sejtkoktélt, egyre többször előfordult ilyesmi, épülnek az idegpályák – mondta halkan, csak úgy magának, mosolygott.
Misi bá triciklije közben már egészen a medence hátsó falához ért, látszott, mindjárt indulni fog, a srác a vízben összehúzta magát, az ökleit a szegecses versenykesztyűkkel a víz alatt tartotta, majdnem tökéletes volt a tartása, na talán most – gondolta Janó, de akkor a srác oldalra nézett, épp csak a szeme villant, a feje alig mozdult, Janó érezte, hogy elönti a harag. Hát, mester, ez se ér semmit – kiáltotta oda Misi bának, ez se jobb semmivel, mint a többi öt volt, nézze meg, megint ugrani fog, az előbb balra ment, most jobbra fog, akármibe lefogadom.
Misi bá nem mondott semmit, csak a vízbe köpött, aztán elindult előre a triciklivel, a fejet a cső végén felemelte, olyan pontos és szép volt a mozdulat, hogy Janó szinte hallotta is a vad, mély horkantást, a srác szépen levitte a súlypontját, aztán a fej elindult lefele, az állkapocs a filcekkel szélesre tárult, Janó orra megtelt nehéz, olajos mocsárszaggal. – Most! – kiáltotta -, most menjél be! – és a srác tényleg indult is már, de nem előreugrott, ahogy kellett volna, hanem oldalra, egész szaltót csinált, közben a szegecselt kesztyűkkel felülről próbálta megütni a koponyát. Misi bá persze könnyedén kikerülte, hátratekert, aztán megint előre, közben oldalra fordította a fejet, úgyhogy a nyitott állkapocs oldalról telibe kapta a srácot, rácsapódott a hátára és a bordáira, összezárult a testén, látszott, hogy az oldalán és a hátán párhuzamos vörös csíkokat húztak a filcek, Misi bá egész hátrarántotta, csak aztán engedte el, a srác leesett, fejjel előre zuhant a vízbe.
– A francba az egésszel! – Misi bá leengedte a fejet, megint a vízbe köpött -, csak tudnám, hogy mi az istennek ugrálsz, te degenerált, ha élesbe ment volna, már két darabban lennél, azt’ még egy nyamvadt ütést se vittél be, minek kell ugrálni, mi? Minek? – A srác persze erre se mondott semmit, feltérdelt a vízben, a kesztyűit igazgatta, nem látszott nagyon megrendültnek.
Janó hátrált egy kicsit a kerekes székkel, ide-oda pöckölgette az irányítókart, hogy ki-be kapcsolgasson a motor, tudta, káromkodni nem nagyon érdemes, a srác úgyse értené, egészen körbefordult a székkel, tudta, a motor zümmögése lassan meg fogja nyugtatni. – Na jó – mondta, megállította a széket -, Misi bá, nyomjunk még egyet, hátha most jobb lesz.
Misi bá megrázta a fejét – ez ennél jobb már nem lesz, fiam – mondta. – Itt voltál, láttad, hogy legalább hússzor elmondtam és megmutattam neki, hogy mit kell csinálni, nem tudom, mért nem érti meg, hogy nem tudja kikerülni, az egyetlen dolog, amit csinálhat, hogy mélyre megy, hogy alákerüljön, aztán ott kell megsorozni, gégetájon, bal-bal-bal-jobb-jobb, aztán ha lehet, még könyökkel is, ha rendesen eltalálja, le tudja lassítani, nem tudom, mit nem lehet ezen megérteni – legyintett -, mindegy, nyomjuk még egyszer, csak tudod, Janó fiam, az a baj, hogy amíg nem hozzuk az eredményt, nem mehetünk haza, és ha ez így megy tovább, itt maradunk örökre.
Janó oldalra fordította a széket. – Gondolkoztam, mester – mondta -, szerintem direkt csinálják, az odszot építik, így akarják a lehető legtöbbet kihozni a dögből. Küldik ezeket a szerencsétlen akrobatákat ellene bohóckodni, ez is itt hány kiló, vaságyastul mondjuk hatvan, ugrálhat, ahogy akar, úgyse lesz esélye. A hülye nézők meglátják, hogy az elején milyen szépen szaltózik, meg pattog, aztán nem bírják ki, csak rátesznek egy kis pénzt arra, hogy győz, vagy legalább arra, hogy tíz percig kibírja. A dög a víztől meg közben szépen magához tér, a mozgástól öt perc alatt kimegy belőle a nyugtató, közben szegény srác jól felidegesíti, úgyhogy egyszer csak megrázza magát, aztán kész, annyi volt, jó napot, jöhet a mentő. Mi csak azért kellünk, hogy a nevünket adjuk az egészhez, attól, hogy mi készítjük fel, azt hiszik, hogy van esélye, csak azért, mert egyszer győztünk. – Egy pöccentéssel körbefordította a kerekes széket a tengelye körül. – Már ha az győzelem volt – mondta, sóhajtott. – Úgyhogy szerintem mindegy is, hogy mit csinálunk, a fő, hogy foglalkozzunk vele, de szerintem nagyon ne törje magát, mert úgyis hiába.
Misi bá rántott egyet a vállán. – Lehet – mondta, hátratekerte a triciklit. – Lehet, hogy igazad van. Mindegy, nyomjunk még egyet, ne rajtunk múljon – meghúzta a bal oldali fékkart, kiemelte a vízből a koponyát. – Na figyelj! – kiáltotta oda a srácnak. – Jövök még egyszer.
A srác bólintott, leguggolt szépen, ahogy kell, de Janó látta, hogy megint jobbra néz. – Ez reménytelen – szólt oda Misi bának. – Mindegy, azért csak csináljuk. Végül is ezért tartanak.