A Magyar Narancsban M. László Ferenc csinált velem interjút a Fehér Királyról

“A regény nyelvezete semmibe veszi a központozás szabályait, s ezzel egyfajta nyomasztó érzelmességgel itatódik át – részben elcsigázottság ez, részben téboly, ami gazdagon kifejezi a fiú hangulatát” – dicsérte pár hete a New York Times A fehér király című regényt. A könyv az elmúlt hónapokban szédítő külföldi sikereket aratott.

Magyar Narancs: Hogyan kerültél kapcsolatba Philip Roth kiadójával, a patinás Houghton Mifflinnel?

Dragomán György: Mint minden, ez is a véletlenen múlt. Korábban egy skót lap megkérte a barátomat, Olchváry Pált, hogy fordítson le egy fejezetet, az Afrikát. Végül a saját szakállára többet is átültetett angolra, majd amikor elkészültünk – merthogy a munkában kéretlenül, de türelmesen fogadott tanácsaimmal én is részt vettem -, kitalálta, hogy az időközben lefordított öt novellát küldjük el öt jelentősebb amerikai lapnak. Mivel Beckett közel áll hozzám (Dragomán György fordította Samuel Beckett Watt című regényét – a szerk.), így kabalából elküldtük a Paris Review-nak is, amely először közölt az USA-ban Beckett-prózát. Legnagyobb meglepetésünkre egyedül ez a lap válaszolt, majd lehozta az Ugrás című fejezetet. Tudtam, hogy egy befolyásos folyóiratról van szó, de azt remélni sem mertem, hogy ennyire, mint ahogy azt sem tudtam, hogy évente húszezer kéziratot kapnak, amiből csak nyolcat közölnek. Ez magára vonta az amerikai kiadók figyelmét, így végül Roth és Tolkien kiadójához, a Houghton Mifflinhez került a könyv. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a Mifflinnek vannak fiatal pályakezdő írói, Jonathan Safran Foernek köszönhetően pedig a gyerekhang, a monológ típusú regény sem ismeretlen számukra.

MN: Miért pont a te regényedet választották?

DGY: Később a szerkesztőm azt mondta, hogy a hang ragadta meg, hogy egy gyerek hosszú mondatokban, hadarva mesél szörnyűségekről. Biztos volt benne, hogy ez angolul is működni fog. Közben egy frankfurti kiadó is érdeklődött a regény iránt, és ez megtette a hatását. Úgy tűnik, az, hogy van egy amerikai és egy német kiadóm, elég volt ahhoz, hogy A fehér király több országban is magára vonja a figyelmet. Franciaországból több kiadó is megkeresett, jelenleg úgy tűnik, a Gallimard fogja megjelentetni.

MN: Hány nyelvnél tartasz?

DGY: Huszonhét vagy huszonnyolc.

MN: Románul is megjelent, milyen érzés volt kézbe venni?


DGY: A kötet még nem járt a kezemben, a napokban érkezett meg a Magvetőhöz, de hozzám még nem jutott el. Viszont Gábos-Foart*a Ildikó, a fordító átküldte e-mailben. Nem tudok annyira románul, hogy meg tudjam ítélni a fordítás minőségét, de azt érzékeltem, hogy hogyan szól a szöveg. Katartikus volt olvasni, mintha tükörbe néztem volna. Az egyik fejezetnek az a címe, hogy Bőség. Amikor ezt írtam, folyamatosan egy román szó, a hasonló jelentésű bels*ug járt a fejemben. Jó volt látni, hogy a fordító megtalálta ezt a szót.

MN: 2002-ben kezdted el írni a regényt, tizennégy évvel az átköltözésetek után. Ilyen sokáig hordoztad magadban ezeket a történeteket, egyáltalán, ki kellett írnod magadból?

DGY: Nem éreztem kiírásnak, egyszerűen történeteket akartam elmesélni. Az, hogy a gyerekkorom nyomait későn kezdtem feldolgozni, talán annak is köszönhető, hogy sokáig tartott megírni az első regényem. Igaz, hogy A pusztítás könyve is diktatúrában játszódik, de kevésbé köthető konkrét helyhez, időhöz. Az hiperrealista, empirista regény – ha beszélhetek így a saját művemről -, sajátos hangon íródott, egy külső nézőpontú narrátor beszél. Amikor kész lettem vele, egy teljesen más módszert kezdtem el keresgélni, és így jött a gyerekhang. Akkortájt láttam egy interjút a bukaresti Steaua híres kapusával, Helmuth Duckadammal, aki elmesélte, hogy a csernobili katasztrófa után azt tanácsolták neki, kerülje a kapcsolatot a labdával, ne vetődjön, mert így belélegezheti a radioaktív port. Ezt az abszurd történetet gyerekhangon hallottam, majd amikor elkezdtem írni, azt vettem észre, hogy egyre több történet kapcsolódik azokhoz a tárgyakhoz és helyszínekhez, amelyek gyerekkoromhoz kötődnek. De semmiképpen nem akartam a saját marosvásárhelyi élményeimet irodalmi alapanyagként kezelni, mert nem magamról akartam írni. Idő kellett ahhoz, hogy belássam: attól, mert használok nyomokban elemeket a saját életemből, még ugyanúgy értékes fikciót teremthetek, mintha ezt szántszándékkal kerülném.

MN: Mennyire volt a trauma feldolgozása az írás?

DGY: Tény, hogy a kivándorlás az egész családnak traumatikus folyamat volt. Ettől nem tudtak és nem is próbáltak megkímélni a szüleim. Ráadásul sokáig, három évig tartott. De azt nem tudom, hogy azok a történetek, amiket leírtam, mennyire bizonyos traumák feldolgozásai. Láttam bizonyos képeket, helyzeteket, és megpróbáltam megkeresni a mögöttük lévő történeteket. Hálás vagyok a sorsnak azokért az élményekért, amelyeket átéltem. Biztos, hogy könynyebb lett volna nélkülük, de nem érzem magam traumatizált embernek. Persze diktatúrában élni önmagában trauma. Arra kényszerítenek, hogy alkalmazd a rendszer abszurd szabályait. Folyamatosan azt vizsgálod, melyek ezek a szabályok, mit mondhatsz ki, miről és kivel beszélhetsz, állandóan működteted az öncenzúrát. Ha így nézzük, olyan volt ez nekem, mint egy háború, hiszen egész életemben arról fogok írni, hogyan működik a hatalom, a diktatúra, hogyan lehet szembeszállni vele.

MN: Miért nem a felejtést választottad? Románia nagy része így tett. Az értelmiség sokat beszél ugyan a Ceaus*escu-korról, de mint tőle idegen, át nem élt időszakról. Még azok is így tesznek, akikről közben kiderült, hogy besúgók voltak.

DGY: Nemrég egy román újságíró megkérdezte tőlem, miért állítom, hogy a románokban nincs nosztalgia a régi rendszer iránt, hiszen a cannes-i díjazott Cristian Mungiu filmje is az adott korral foglalkozik. Szerintem ez inkább feldolgozás, hiszen az a rendszer sokkal brutálisabb volt annál, hogy nosztalgiázni lehessen vele kapcsolatban. Tény viszont, hogy sokan és sokáig az amnéziát választották. Érdekes, az átköltözöttek között vannak, akik eltitkolják, hogy erdélyiek. Én ezt nem tehettem meg, mert nem tudtam kitörölni tizenöt évet az életemből – a gyerekkor történetei mindig meghatározóak. Talán túlzottan sokat is meséltem a barátaimnak a nyolcvanas évekről, hogyan vették el a villanyt, hogyan álltunk sorban a kenyérért stb. Sőt, sokáig azért nem jártam vissza Marosvásárhelyre, mert attól tartottam, hogy a frissen szerzett élmények felülírhatják az emlékeimet, és elveszítem őket. Nem akartam látni, hogyan reped tovább a beton az iskolám udvarán, hogyan alakul át a város valami mássá.

MN: Meglepett a regény metafizikai alapvetése. A főhős, Dzsátá beleszületett a rendszerbe, számára ez az egyetlen ismert valóság. Ehhez képest felismeri a rezsim abnormális mivoltát, abszurditását, sőt, szembe is száll vele. Az ember eleve szabadnak és jónak születik?

DGY: Valamikor filozófus akartam lenni, izgatott a metafizika. Van-e szabadság, mi az ember? Arra készültem, hogy ezekről a kérdésekről fogok értekezéseket írni, de rájöttem, hogy engem inkább a történetek foglalkoztatnak. Ám ezekben is azt keresem, hogy egy totális diktatúrában működhet-e a szabadság, hogyan változtatja meg az elnyomás a tudatot, a nyelvet. Azért kerülöm ennyire a reflexiót: egyszer eldöntöttem, hogy nem leszek filozófus, és onnantól kezdve nem akartam a regényeimet arra használni, hogy filozófiát műveljek bennük. A pusztítás könyvéhez képest A fehér királyban továbbléptem, hiszen az első könyvben még a nyelvi gondolkodás létében is kételkedtem. Az utóbbi már monológ: valaki beszél, tehát viszonyul a világhoz. Igaz, Dzsátá sem reflexíven gondolkodik, ragaszkodik a tényekhez, rövid, pár órás történeteket mesél el. Ennek ellenére elkerülhetetlen bizonyos kérdések, így a szabadság kérdésének felmerülése.

MN: Platonista vagy?

DGY: Idealista vagyok, hiszek abban, hogy a szabadság igenis létezik. Úgy gondolom, hogy abban a világban, ahol a regény játszódik, az orwelli kísérletet még nem sikerült teljesen keresztülvinni. Létrejött a “duplagondol”, az ember megkettőződése megtörtént, a nyelv lebontása elindult, ám még megvannak azok a fogalmak, melyek egy szabad létállapotban léteznek és hatnak.

MN: Nem arról van szó, hogy ez a rendszer – talán a játék felszámolhatatlansága miatt – csak a gyerekeknek biztosította ideig-óráig a szabadságot?

DGY: Ellenkezőleg, ez a rendszer mindenkit gyerekként kezelt, meg akarta tanítani az embereket a rendszer működésére. Egy felnőtt nem volt kevésbé kiszolgáltatva, mint egy gyerek. Persze azáltal, hogy Dzsátá még nem ért a szellemi, lelki fejlődése végére, evidensebben lehet látni a szabadságot.

MN: Az a benyomásom, hogy a kelet-európai sztálinista diktatúráktól a Ceaus*escu-rendszer sokban különbözik, abszurditása sok tekintetben egyedülálló. Talán ennek is köszönhető, hogy az irodalmi adaptációi – gondoljunk Bodor Részlegére, vagy a Sinistra körzetre – olyannyira különleges, egyedülálló világot teremtenek.

DGY: Az biztos, hogy egy sokkal jobban felépített diktatúra volt, mint amilyeneket a mi generációnk a környéken láthatott. Végletesebb, abszurdabb volt. De az is igaz, hogy végletessége ellenére volt benne valamilyen balkáni játékosság. Betarthatatlan elvárásokat támasztott, amiket az emberek próbáltak ugyan teljesíteni, de bármennyire igyekeztek, képtelenek voltak rá: ez adta a rendszer igazi abszurditását. Az emberek néha kínjukban nevettek. Hogyan lehet áthágni úgy a szabályokat, hogy közben úgy teszel, mintha betartanád őket – nyögvenyelős, furcsa játék, amit egy egész ország játszott. Amikor egy kapust felszólítanak, hogy kerülje a kapcsolatot a labdával, közben viszont győzelmet várnak a csapattólÉ Ráadásul a magyarországi rendszerrel szemben alkulehetőségeket sem kínált, csak korrupt kijátszást. Amit ugyanakkor, ha túl akartad élni, el is várt, rád is kényszerített.

MN: Érdekes, hogy a regényben nincsenek jelen a diktatúra képviselői, ennek ellenére mindent a hatalmi viszonyok határoznak meg.

DGY: Egy ilyen világban minden viszony hatalmi jellegű, mellérendelő viszonyok nem is léteznek. Ez minden kapcsolatot áthat, minden kommunikáció erőszakhelyzet, ezért agresszív. Az embereknek folyton tudniuk kell, hol a helyük a rendszerben, ám a szabályok nincsenek egyértelműen lefektetve. Senki sem tudja, mi tilos, maguknak kell kitalálniuk, ezért mindenki folyamatosan feszült, frusztrált. Dzsátá ennek a tanulási folyamatnak az elején van. Jó példa erre a Szelep című fejezet: a főhősnek részt kell vennie egy célbalövős versenyen, ahova csak azért küldik el, mert hasonlít az egyik lebetegedett csapattagra, tehát a tanárok be akarják csapni a zsűrit. Ám nem nyerhet, mert hagyni kell győzni a kádergyerekek iskoláját. Hogyan lehet győzni? Megjelenjen-e a versenyen, lőjön pontosan, vagy inkább mellé? Végül célba talál, de meghamisítják az eredményt.

MN: Lehetett győzni a rendszerrel szemben, vagy csak kijátszani lehet?

DGY: Ha csak csalással tudsz győzni, akkor nem biztos, hogy valóban győztél. Mivel a csalásra is épül, ha elveszíted a becsületed, akkor a rendszer máris integrált. Persze, ami A fehér királyt és Dzsátá győzelmét illeti, én nem tudom megmondani, hogy melyik a helyes olvasat. Lehet, hogy Dzsátá lázadása, a sakkautomata becsapása, a királyfigura ellopása valóban győzelemnek tekinthető.

MN: A nemzetiségi ellentétek miért nem jelennek meg a regényben?

DGY: Mert az erőszakról akartam írni, nem a gyűlöletről. A gyűlölet arról szól, miként követünk majd el erőszakot, az erőszak viszont lehet érzelemmentes is. Az a fajta agresszió, amiről én írok, jóval sterilebb, mint az olyan erőszak, amely a gyűlöletből születhet. Nem akartam egy etnikai helyzetből indulni, mert úgy láttam, az mindenképpen vindikáció lenne. Semmiképpen nem akartam vélt vagy valós sérelmekért elégtételt venni sem rendszeren, sem embereken. Másrészt úgy gondolom, hogy a nemzetiségi ellentéteket mesterségesen gerjesztették a Ceaus*escu-korban. Abban a paneltömbben, ahol én laktam, nem volt ilyen: fontosabb volt, hogy a szomszéd tömb – magyar és román – srácaival verekedtünk, de az iskolában ez már másképp működött: az épületben direkt elkülönítették a magyar és román osztályokat. A regény írása közben sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a főszereplő milyen nemzetiségű, ezért kapta a beazonosíthatatlan Dzsátá nevet, ráadásul sokáig nem is tudjuk, hogy hívják. Egyébként ez az én becenevem volt. Mivel volt íjam, a román barátaim elneveztek Sageatának (nyíl – a szerk.), amit a magyarok túl hosszúnak találtak, ezért rövidítették Dzsátára, amit végül a románok is átvettek.

MN: Nem zavar, hogy a kritikusok rendszeresen megjegyzik, hogy sok erdélyi kortársadhoz hasonlóan te is Bodor Ádám köpenyegéből bújtál ki?

DGY: Megtisztelőnek érzem. Persze ebben az is benne van, hogy a magyarországi kritikusok nem nagyon ismerik az erdélyi írókat. Bodor mellett mesteremnek vallom Székely Jánost vagy Szilágyi Istvánt is. Kétségtelen, nem lehet eléggé dicsérni, amit Bodor a kis térben tud csinálni. Tőle tanultam, hogy a diktatúra olyan, mint a gravitáció, szinte alig kell róla beszélni, nem kell bizonygatni, hogy van: csak a történeteket kell megírni, amiből kibomlik egy világ, amely bőralámenően plasztikus és nyomasztó. Nem kell erdélyinek lenni ahhoz, hogy hasson Bodor: szerintem a kárpátaljai Berniczky Éva kapcsán is lehetne azt a bizonyos köpenyeget emlegetni.

MN: Erdélyi író vagy?

DGY: Azt hiszem, nem vagyok az, legfeljebb erdélyi származású. Ahhoz ott kéne írni. Igaz, ez legfeljebb egy földrajzi fogalom: van magyar irodalom, és vannak magyar írók, akik Erdélyben írnak. Él egy mítosz, hogy a hazai irodalom onnan fog megújulni, de ez egy elég nagy ostobaság, merthogy nincs válságban a magyar irodalom, ugyanakkor a Felvidéken, Kárpátalján vagy mondjuk Pécsett is születnek jelentős alkotások.

M. László Ferenc