A Budapesti Román Kulturális Intézet Kulturális Nívódíját Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester kapta idén, a Média-díjat pedig Sükösd Miklós médiakutató, a Kultúra díjjat pedig én. Itt a beszéd, amit a díjjátadón elmondtam

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim!
Nagyon nagy megtiszteltetés számomra ez a díj, szimbolikusnak érzem, hogy húsz évvel azután, hogy elhagytam szülővárosomat Marosváshelyt, könyvem első nemzetkőzi elismeréseként éppen a Román Kulturális Intézet díját vehetem át.
A fehér király című regényem csak nyomokban önéletrajzi, szerencsére mondhatom, hogy az én Marosvásárhelyen töltött gyerekkorom a néha meg-megélt nehéz pillanatok ellenére sem volt ilyen kalandos, brutális és nehéz.
Van azonban a könyvnek egy olyan önéletrajzi vonatkozása, amelyről mindenképpen beszélnem kell ezen a díjátadón, mert azt hiszem, mindennél jobban szemlélteti az egymás mellett élő kultúrák viszonyának szépségét.
A történetet egy névtelen kisfiú meséli el tizennyolc epizódban. Névtelen, mert sem a családnevét, sem a keresztnevét nem tudjuk meg, de mégsem egészen névtelen, mert ha csak néhányszor is, de elhangzik a szövegben a neve. Úgy hívják, hogy Dzsátá. Ez a név az én gyerekkori beceneveim egyike volt, és sem a regény magyar, sem a regény román olvasói számára nem bír jelentéssel.
A dzsátá ugyanis egy nyelvek közötti szó. Hatéves lehettem, amikor a román televízió vasárnap délelőttönkénti gyerekműsora folytatásokban sugározta Robert Louis Stevenson regényének, a fekete nyílnak a filmváltozatát. Én nagyon szerettem ezt a filmet, annyira, hogy egyfolytában csak nyilazni akartam, kaptam is karácsonyra édesapámtól egy íjat, igazi fekete tollas nyílveszőkkel.
A blokkban, vagyis a tömbházban, ahol felnőttem, vegyesen laktak román és magyar gyerekek, mindenki beszélte a másik nyelvét. Az elválaszthatatlanul hozzám nőtt nyíl miatt a Stevenson filmről neveztek el románul, az lett a becenevem, hogy szödzsátá neagrá. Ez a név természetesen túl hosszúnak bizonyult, úgyhogy nemsokára szödzsátára rövidült. Magyar barátaim lefordították a nevem, és nyílnak kezdtek becézni, de az meg túl rövid volt, és nem is hangzott túl jól, a gyakorlat azt mutatta, hogy kétszótagos becenevek az ideálisak, úgyhogy egyszer csak leválasztották a román szó első szótagját és hozzátapasztották a magyarhoz. Így lettem szönyil. De közben az első szótagtól megfosztott román szó, a szödzsátából lett dzsátá is tovább működött mint becenév, és valahogy erősebbnek is bizonyult, a szönyilnál, és végül hosszú évekre ez lett a becenevem.
Amikor aztán dolgozni kezdtem A fehér királyon, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy mi legyen a főhős neve, olyan nevet szerettem volna választani, amelyben benne van az egész gyerekkorom, és szinte megvilágosodás-szerű pillanat volt, amikor eszembe jutott a saját régi becenevem, a Dzsátá. Úgy éreztem, hogy ebben a nyelvek közötti szóban benne van az, ahogy együtt és egyszerre éltük meg a nyolcvanas évek nehéz pillanatait.
Hiába készült nagyon sok fordítás a fehér királyból, el kell mondanom önöknek, hogy nagyon megrendültem, amikor idén tavasszal románul is kezembe vehettem a szöveget Gabos Foarta Ildikó kitűnő fordításában. Ahogy elkezdtem románul olvasni a saját soraimat, azt éreztem, hogy egy lehetséges, de soha be nem következett jövő szele csap meg, és azt is éreztem, hogy Dzsátá valahogy végre hazatért.
Az ő nevében is köszönöm önöknek a díjat.

Dragomán György