Forrás: Medical Tribune

1989 decemberében Kolozsváron láttam egy gyereket az utcán, aki banánt evett. A román forradalom napjaiban történt, amikor már megérkeztek a külföldi segélyek. A gyerek tízéves lehetett. Héjastól ette a banánt, valószínűleg életében először. „Én azelőtt sose láttam olyat, hogy valaki a nyílt utcán banánt egyen” – írja Dragomán György. Mert ízléstelen mutatvány lett volna, ott és akkor.

A fehér király című regény a fehér királyról szól. Arról, aki nincs: az apáról, akit valamikor a nyolcvanas években Erdély egyik nagyvárosából elvisznek – megépíteni a Duna-csatornát. A kortárs irodalom nagy témája az apa, az elveszett,
imádott, megismert, majd félreismert apa. Azok az apák, akik nincsenek, elhagytak minket, megszöktek a világból, erőszakosan elhurcolták őket, vagy jelen vannak és szeretnek, de nem tudunk róluk semmit, s csak utólag fogjuk fel, hogy becsaptak. Ez az apa a fehér király: a legértékesebb figura a sakkban, minden játszmában, még abban is, amelyet már eleve a vesztes oldalról, feketével kell indítani.

E szép és drámai erejű regény elbeszélője egy kamasz, aki a maga különös gyerekszemszögéből szemléli ezt az ellenséges és kiszámíthatatlan világot. Ha nem ért is belőle sokat – mert felfoghatatlan, úgy, ahogy minden tragédia és egyetlenség
az –, nézi, tapasztalja és érteni akarja. A történet ugyanannyira töredezett, mint a világ, amelyből kibeszél: lezáratlan történetek, események sorjáznak, iskolai verekedések, furcsa nagyszülők, bizarr alakok, vicces kalandok. A gyerekelbeszélő szemében egymás mellé kerülnek a fontos és a lényegtelen dolgok, apró részletek és megfigyelések, mert ő a nem a felnőttvilág rendje és hierarchiája szerint lát. Ebben a regényben nem a gondolatok gondolkodnak, itt senki sem elemez vagy reflektál, mint egy felnőtt. Itt a nyelv, a látásmód és a mondatszerkesztés gondolkodik: ahogy olykor végtelen hosszú mondataiban elbeszél egy-egy patetikus vagy megrázóan tragikus történetet, amit mindannyiszor az szelídít meg, hogy aki beszél, az egy gyerek.

Bár gyereknek lenni és főként maradni itt nem lehet. Mondják, hogy az auschwitzi gyerekek azt játszották, amit maguk körül láttak: volt egy parancsnok, különválasztották a fiúkat és a lányokat, levágták a hajukat és ordibáltak velük. Ma bizonyára úgy játszanak papást-mamást, hogy a gyerekek verik egymást és üvöltöznek. A Dragomán könyvében szereplő gyerekek is gyilkos játékokat játszanak, amikor igazi háborút vívnak egy focilabdáért. Ő, az elbeszélő pedig ugyanolyan kegyetlennek bizonyul a nála is gyengébb és szegényebb gyerekkel, aki éppen a születésnapján csenget be hozzájuk, hogy eladjon néhány általa készített vállfát. Mert az emberi kegyetlenség örökletes. És csak a szelíd és öszszetört anya ellenpontozza ezt a kétségbeejtő világot, ő sohasem
ütésre emeli a kezét, csak simogatásra.

Ez a gyerek-elbeszélő egyvalamit biztosan tud: hogy vissza akarja szerezni a fehér királyt, az apát, akinek a létezésében rendületlenül hisz. Ez az apa lehetne isten alakváltozata is. A fehér királyt, magát a csontból készült sakkfigurát abban a fejezetben lopja el, amelyben az anya elmegy és leborul egy nagyhatalmú ember előtt, hogy kiszabadítsa férjét. A gyereket eltávolítják a szobából, hogy a felajánlottnál is magasabb árat fizettessenek meg egy nővel, a kisfiú pedig egy játszmába fog egy sakkgéppel. Esélye sincs győzni. A gép egyre apokaliptikus, azoknak a démonoknak az alakját ölti fel, akik amúgy a mindennapokban körülveszik. De a kisfiú kitol a géppel: ellopja a királyt. A gép tehát már sohasem fog nyerni. Ő pedig sohasem lesz gyerek. Jó lenne ezt kevésbé érteni…