Dragomán György: Bőség

Ez A fehér király című regényem egyik fejezete, a 2000 közölte tíz éve. Annak örömére teszem most fel a honlapra, hogy olvasom, kétnyelvű utcatáblák lesznek Marosvásárhelyen.
Adalék: Közeben eltelt egy fél év, kiderült,  hogy mégsem ilyen egyszerű ez. Tavaly Finnországban és Dél-Tirolban töltöttem hosszabb időt, minkét helyen pompásan megférnek egymással a különböző nyelvek az utcatáblákon. Hiszem, hogy egyszer majd Marosvásárhelyen is kétnyelvűek lesznek a táblák, ennek reményében teszem ki a szöveg alá a kétnyelű táblákért kampány fotóját.

Eredetileg csak azért indultam el az önkiszolgáló felé, mert az építkezéshez vezető földúton találtam egy hatalmas anya­csavart két nagy fejescsavarral, és meg akartam az anyát töl­teni gyufafejjel, mert emlékeztem, hogy Zsolt azt mesélte, hogy ha utána kétoldalról belecsavarom a fejescsavarokat, és rákötök egy nájlont, és ledobom a negyedikről, akkor az ilyen irdatlan traktorkerék-csavarok olyan nagyot robbannak, hogy még az aszfaltot is átlyukasztják, és ezért gyufát akartam ven­ni, legalább négy vagy öt pakkal, de a cukrászdában, ahol ré­gebben venni szoktam, már nem szolgáltak ki, mióta berak­tunk Szabival a vitrin alá egy füstbombát, és ki kellett dobni az összes süteményt, mert mindegyik ehetetlenül égettmű­anyag-szagú lett a traktorkerékgumi-forgácstól és a ping­ponglabda-törmeléktől, amit a bombába kevertünk, és emiatt az önkiszolgálóba kellett menjek, ha gyufát akartam venni, de ott aztán akármennyit vehettem egyszerre, mert ismertem az egyik raktárosnőt, Áni néninek hívták, de mindenki csak há­jas Áninak nevezte, mert olyan iszonyú kövér volt, tényleg akkora, mint egy ház, de én sose hívtam a gúnynevén, mert az anya barátnője volt, egyszer két napig nálunk is lakott, amikor elkergette otthonról az alkoholista férje, és azóta is nagyon hálás volt anyának, és ha megkértem, mindig hozott nekünk a raktárból bontatlan gyufáspakkokat, meg füstbom­bához való acetont, egyszerre akár négy-öt üveggel is, és so­se kérdezte, hogy mire kell, csak azt, hogy édesanyám jól van­e, úgyhogy tényleg érdemes volt elgyalogolni egész az önki­szolgálóig,pedig elég messze volt.Amikor az Arató utcára ér­tem, egyszer csak elfutott mellettem valaki, aztán még egy ember, aztán még egy, és mind a Hangya utcára fordultak be, oda, ahol az önkiszolgáló volt, és akkor mindjárt az jutott eszembe, hogy sietni kéne, mert ezek biztos azért mennek, mert megtudták, hogy osztanak valamit, de aztán mindjárt ar­ra gondoltam, hogy hülyeség, mert mit osztanának, meg nem is volt nagy kedvem margarinért, lisztért vagy tojásért sorban állni, de akkor megint elfutott mellettem valaki, és nem bír­tam ki, utána kiáltottam, hogy nem tudja-e, hogy mit oszta­nak, de az meg se állt, csak úgy futtában hátraszólt, hogy semmit, de akkor azért már mégiscsak gyorsabban mentem, de futni csak akkor kezdtem el, mikor megláttam, hogy szem­be jön velem Szövérfi bácsi, egy teletömött nájlonzacskóval a kezében, és banánt eszik.

Én azelőtt sose láttam olyat, hogy valaki a nyílt utcán ba­nánt egyen, enni mondjuk ettem egy párszor, de azt anyáék mindig valahonnan pult alól szerezték, és legtöbbször még zöld volt és sokáig kellett várni, amíg megérett, egyszer zöl­den is megpróbáltam megenni, felszeletelve, cukorral, de az úgy nem volt nagyon finom, apa eléggé meg is szidott, ami­kor észrevette. Már vagy három éve egyáltalán nem is ettem semmilyen déligyümölcsöt, és ezért úgy futottam a Hangya utca fele, ahogy csak a tüdőm bírta. Már messziről lehetett hallani a kiabálást, ahogy a sarkon betértem, egyből meglát­tam a sort, egész az utca közepéig elért, lehetett vagy negy­ven méter, a végénél már négyen-öten álltak egymás mellett, de az üzlet ajtajánál a sor már elkeskenyedett, mert egyszer­re csak ketten fértek el az ajtóban, a sor elején egy vasgyári munkás épp a gallérjánál fogva rázott egy vöröspofájú ballon­kabátos embert, és közben azt kiabálta, hogy mit képzel, csak úgy hagyni fogják, hogy előre beálljon, ismerik jól a csencse­lő fajtáját, hát most nem fog befurakodni a többi becsületes sorban álló elé, de a ballonkabátos erre azt mondta, hogy ő már azelőtt is itt állt, csak haza kellett szaladnia pénzért, és megkért valakit, hogy tartsa a sorát, de a vasgyári munkás er­re azt kiáltotta, hogy olyan nincs, hogy sortartás, ha kell va­lami, akkor tessék személyesen végigállni, ahogy minden be­csületes ember végigállja, és úgy meglökte a ballonkabátost, hogy az seggre esett, és csupa sár lett mindene, és amikor felállt, a munkás még rákiabált, hogy most meg fogja magát, és beáll szépen a sor végére, és akkor a ballonkabátos azt mondta, hogy nem áll be, azt kívánja, hogy fulladjanak meg a banántól és a narancstól, de nem lesz olyan szerencséjük, mert úgyis hiába állnak, mindjárt el fog fogyni minden, és dö­göljenek meg, és megfordult és elment, de hogy merre, azt nem láttam, mert akkor én már beálltam a sor végére. Ott már négyesével álltak az emberek, a sor nem nagyon moz­dult, úgy egy lábfejnyit mehettünk előre, pedig eltelt már vagy tíz perc is, én próbáltam megkérdezni az egyik előttem álló nőt, hogy mióta állnak, de az nem akarta megmondani, csak rámpisszegett, hogy csend legyen, hallgassak el, és akkor valaki megszólalt, azt mondta, hogy elég rég, lesz annak vagy jó két és fél órája, látom, hogy milyen lassan megy a sor, akik előbbre állnak, a kirakatnál, azt mondják, hogy bent az üzlet­ben még vagy hármat tekeredik a polcok között, na és akkor ott elöl, az ajtónál valami mozgás támadt, mintha ki akart volna jönni valaki, pedig az csak bejárati ajtó volt, de nem akarták engedni, mert senki se akart hátralépni egy tapodtat se, inkább mindenki megpróbálta visszalökdösni az előtte ál­lót, nagyon nagy volt elöl a nyomakodás, aztán valahogy mégiscsak hátramozdult a sor, az előttem álló nőt is hátralök­ték, nekem jött, úgyhogy én is majdnem hátraestem, de ak­kor már a hátulsók elkezdtek durván előre nyomakodni, va­laki a hátam mögött mindjárt keményen belém jött, előrees­tem, de akkorra már az egész sor összetorlódott, úgy mint amikor a buszra próbáltuk felverekedni magunkat, valaki kö­nyökkel oldalba vágott, én meg rögtön arrafele rúgtam, pró­báltam még jobban előrenyomakodni, mondjuk, keményen löktek is hátulról, na de akkor a sor megint hátramozdult, de olyan hirtelen, hogy majdnem hanyatt estem, csak a mögöt­tem állók tartottak meg, aztán még a leghátul állóknak is mu­száj volt hátrálni egy lépést, mert legelöl, az üzlet bejáratánál tényleg nagyon vadul nyomakodott kifele valaki, hallatszott is, ahogy azt kiabálja, hogy engedjék már az elvtársak, men­jenek már hátra, nem értik, álljanak már félre az útból, hát nem látják, hogy tele van a keze. Én már a hangjáról is megis­mertem, de aztán, ahogy szétlökdöste maga előtt a sort, lát­tam, hogy tényleg Áni néni az, egy csomó egymásba rakott ládát tartott maga előtt, azokkal törte magának az utat, úgy kiabálta, hogy mindenki fogja be a száját, és menjenek hát­rébb, csend legyen már, mert ez a kulturálatlan viselkedés, ez teljesen tűrhetetlen, azonnal tessék hátrébb menni, el az ajtó­tól, felháborító, amit az elvtársak művelnek, ő nem is érti, hogy mit képzelnek egyesek, hol vannak, hogy négyesével állnak és össze-vissza üvöltöznek, ahelyett, hogy szépen, tisz­telettudóan várnák, hogy rájuk kerüljön a sor, tessék azonnal hátrébb menni. Kiabálás közben végig lökdöste a ládával hátrafele az embereket, úgyhogy lassan mindenkit szépen el­lökdösött a bejárat elől, a sor felbomlott, körbevették Áni né­nit, sokan leszorultak az úttestre is, Áni néni meg ott állt a bejáratnál, és láttam, hogy tényleg tele van emberekkel az üz­let, bent is épp úgy egymás sarkára tapostak a polcok között, mint itt kint. Áni néni lerakta a földre a ládákat, és a köpe­nye zsebéből elővett egy nagy, rozsdás lakatot, gyorsan be­csapta a bolt bejárati ajtaját, aztán egy fürge mozdulattal el­húzta az ajtó reteszét és a lakatot rácsattintotta, utána leha­jolt és felemelte a ládákat, és elkezdte megint félrelökdösni az embereket, és közben rájuk mordult, hogy engedjék, en­gedjék már, mert dolga van, na és akkor egyszerre csak elé állt a vasgyári munkás, és két kézzel megfogta a ládákat, és azt kérdezte, hogyhogy bezárta a bejáratot, nem látja, mennyien állnak itt, és Áni néni ráüvöltött a munkásra, hogy engedje azonnal el a ládákat, nem lát a szemétől, az üzlet be van zárva, vagyis nincs bezárva, de több vevőt nem engednek be, mert elfogyott az áru, még jó, ha azoknak jut, akik már bent vannak, mindenki menjen szépen haza, másnap megint lesz déligyümölcsosztás, de ha nem másnap, akkor legkésőbb a jövő héten, korán reggel érdemes jönni, de hát ezt úgyis tudják. Egyszerre mindenki kiabálni kezdett, és előrezúdult a tömeg, engem is sodort magával, ahogy előrelöktek, éreztem, hogy esik kifele a zsebemből a nagy anyacsavar, mire odakap­tam, már elgurult valamerre a sok ember lába között, a vas­gyári munkás meg hangosan azt üvöltötte, hogy ez nem igaz­ság, és kirántotta Áni néni kezéből a ládákat és úgy odavág­ta a földhöz az összeset, hogy darabokra estek, a deszkák meg szerteszét repültek, csúszkáltak minden irányba az aszfalton, közben az emberek a bejárati ajtó felé nyomakodtak, valaki úgy meglökött, hogy leestem, tiszta sár lett a tenyerem, az egyik deszka pont ott volt a szemem előtt, az volt nagy fe­kete betűkkel rányomtatva, hogy CUBA, csak egy pillanatra láttam, aztán valaki már arrébb rúgta, én meg nagyon gyor­san előremásztam, és ahogy próbáltam felállni, hogy nehogy megtapossanak, egyszer csak rátenyereltem a csavarra, de va­laki épp akkor rálépett a vádlimra, és ahogy elrántottam a lá­bam, a csavar megint kigurult a kezemből, de nem másztam utána, mert eléggé megijedtem, eszembe jutott, amit Jancsi mesélt, hogy egyszer a stadionban széttaposott a tömeg egy embert. Valahogy felálltam, oldalazva próbáltam kiverekedni magam a tömegből, arra, amerre a csavar gurult, el a járdá­tól, az út közepe felé, egyszer térddel combon rúgtak, de úgy, hogy majdnem megint elestem, aztán csak kikerültem vala­hogy a tömegből, de akkor már mindenki nagyon ordított, le­hajoltam és felvettem a csavart, sáros volt, beletöröltem a nadrágomba. Akkor már mindenki nagyon keményen lökdö­sődött, és verekedtek is, úgyhogy nem mentem vissza, hanem onnan az utca közepéről néztem, hogy mit csinálnak. Se a vasgyári munkást, se Áni nénit nem láttam sehol, mindenki az ajtó felé nyomakodott, négyen vagy öten is rángatták, a la-kat rettentő hangosan zörgött, és akkor láttam, hogy egy má­sik munkás is kiverekedte magát a tömegből, azt kiabálta, hogy nem így kell, majd ő megmutatja, és lehajolt, és két kéz­zel megfogta a járda széle mellett az egyik csatornarácsot, és felemelte, és az emberek feje fölött belevágta a kirakat leg­nagyobb ablakába. Az egész nagy üvegtábla roppanva besza­kadt és szilánkokra tört, a gúlákba rakott paradicsomos meg olajoshal-konzervek mind szétgurultak, és akkor már bent az üzletben is lökdösődtek és üvöltöztek, hallottam, hogy vala­ki azt kiabálja, hogy tűz van, közben a másik két kirakat üve­ge is betörött, láttam, hogy két vasgyári munkás a sarokpánt­tól fogva kiemelte a bejárati ajtót, felemelték, meglendítették, és eldobták, az ajtó odaesett elém az útra, a széles, kékre fes­tett vaskeretből csörömpölve peregtek az aszfaltra az üveg szilánkjai, láttam, hogy a leszakadt retesz végén még mindig ott a rázárt rozsdás lakat.Tudtam, hogy nem kéne tovább ma­radni, eszembe jutott, hogy anya milyen nagyon kérte, hogy ne keveredjek bele semmibe, de mégis ott maradtam és néz­tem, épp csak hátrébb mentem egy kicsit, mindenki tüleke­dett és nyomakodott befele az üzletbe, volt, aki nekifutásból ugrott be az ablakon, bent is feldőltek a polcok, az emberek elkezdték kifele dobálni a konzerveket és befőttesüvegeket, hallottam, hogy valaki segítségért kiabál, egy női hang meg egyfolytában azt kiáltotta, hogy ég az üzlet, na és akkor meg­szólalt mellettem valaki, egy öregasszony volt, azt mondta nagyon hangosan, hogy nem előre kell menni, hanem hátra a raktárba, akkor majd kiderül, hogy miket dugdostak ott az elárusítók, és mire ezt kimondta, már szaladtak is egy csomóan az üzlet hátsó része fele, a raktárajtóhoz, de még oda se értek, mikor az ajtó kivágódott, és kijött rajta a vas­gyári munkás, és azt kiabálta, hogy tessék, nézzék csak, miket dugdosnak itt, tessék, és egy nagy zsákot hozott a vállán és letette az aszfaltra és azt kiáltotta, hogy ez a zsák, de becsü­letszavára, tele van igazi pörköletlen babkávéval, és ebben a raktárban minden van, tényleg minden, ez a raktár maga a bőség, van bőven csokoládé, narancs, csomagolt füge, datolya, ládákban áll a görög citromlé, minden van, értik, minden. És tényleg, egyre másra rohantak ki az emberek a raktárajtón, és mindenki hozott ki valamit, zacskókat és bálákat és ládákat, és piros necchálóba csomagolt narancsokat, de már a bolton keresztül is jöttek kifele, láttam, hogy úgy, ahogy volt, kisza­kadt a falból az ablak kerete, egy magas vékony nő egy polc­deszkával próbált utat törni magának, a másik kezében egy egész nagy uborkásüveg zöld olajbogyót szorított a hóna alá, de akkor már egymás kezéből próbálták kitépni az emberek a dolgokat, két öregasszony ott előttem szaggatott egy hatal­mas nájlonba csomagolt banánfürtöt, mind a ketten vicsorog­tak, és a fürt banán elszakadt, és egy szép nagy banán odaesett éppen elém, lehajoltam és felemeltem, tiszta hideg volt, mintha jégről vették volna elő, fogtam és a nyakamnál bedugtam a trikóm alá, és láttam, hogy egy ember épp egy kiszakadt kartondobozba próbálja visszatenni a nagy tábla svájci csokoládékat, és elindultam oda, hogy elvegyek ma­gamnak legalább egy táblával. Egyszerre valaki elkezdte azt kiabálni, hogy hol vannak a boltosok, hova bújtak, mert most meg fogják kapni a magukét, és akkor észrevettem, hogy Áni néni ott fekszik a földön a bejárati ajtó mellett. Biztos elájult, mert épp akkor tért magához, és próbált felülni, és akkor egy vékony vörös hajú nő is meglátta, rámutatott, és azt kiáltot­ta, hogy ott van, az a hájas, pofátlan kurva, ott van, és akkor ketten nekirohantak és felrántották, és már ott is állt előtte a vasgyári munkás, és ott volt a kezében a dróttárcsára tekert tűzoltófecskendő, ami minden üzletben ott szokott lenni a poroltó mellett, és a tömlő már félig le volt róla tekeredve, és hurkot kötött a tömlő végére, aztán az Áni néni nyakába akasztotta, és Áni néni akkor rekedt hangon elkezdte kiáltoz­ni, hogy engedjék el, ő ártatlan, ő nem csinált semmit, enged­jék el, mit akarnak vele, na és akkor a Hosszú utca felől, a hídon túlról, nagyon hangosan megszólaltak a szirénák, és hallatszott, hogy közelednek, és valaki elkezdte kiabálni, hogy fussunk, mert mindjárt itt lesznek a rendőrök és velük az ál­lambiztonságiak, és mindent visszavesznek, és akkor a tömeg egyszerre megmozdult, meglöktek, hogy majdnem leestem, de valaki elkapta a karomat és megrántott, és akkor már min­denki futott, vissza az Arató utca irányába, de én még hallot­tam, hogy Áni néni felsikolt, hogy segítség, hagyják, ne, ne csinálják, de akkorra a szirénák már olyan közel voltak, hogy alig lehetett valamit hallani, és már én se akartam hátranéz­ni, hanem úgy futottam hazafelé, hogy csak azt hallottam, hogy lüktet a dobhártyámban a vérem, és éreztem, hogy a ba­nán, amit a trikómba dugtam, lassan csúszik lefele, úgyhogy odanyúltam, és az anyagon keresztül megfogtam, a hasamhoz szorítottam, és futottam tovább.

Ezt a fejezetet egy román szó ihlette, amikor írtam, mind az járt a fejemben, hogy “belsug”. Szép példája ez annak, hogy hogy hatnak egymásra a nyelvek, és milyen sokat adhat a kétnyelvűség. De ehhez a nyelveknek meg kell férniük egymással az emberek fejében és az utcatáblákon egyaránt.