Az osztályban mindenki arról beszél, hogy a hétvégén megnyit a strand, már töltik fel vízzel a medencéket. A folyó még túl hideg a fürdéshez, de a medencék vize gyorsabban felmelegszik, ha ilyen szép marad az idő, akkor vasárnapra már jó lesz, lehet rendesen úszni meg ugrálni. A fiúk fogadkoznak, hogy mind kimennek, arról beszélnek, hogy ki hányas trambulinról fog szökni, a hármasról, az ötösről, a hetesről, a tízesről.

A lányok közül is sokan mondják, hogy menni fognak, Krisztina a leghangosabb, azt mondja, kapott egy új fürdőruhát, egyenesen Olaszországból, tiszta piros, az oldalát és a melltartó háromszögeit kicsi aranyláncok tartják, nagyon-nagyon szép, és nagyon jól is áll neki, tudja, hogy nehéz elhinni, de ebben még annál is szebb, mint a rókabundájában, de majd vasárnap meglátjuk, mert abban fog menni, ő lesz a legszebb lány az egész strandon. Ahogy ezt mondja, rám néz, és az van a szemében, hogy én úgysem leszek ott, nekem nincs is fürdőruhám. Elfordulok, látom, hogy Iván Krisztinát nézi, a szeme Krisztina blúzára tapad, tudom, hogy éppen elképzeli magának abban a gyönyörűséges piros fürdőruhájában.

Nincs fürdőruhám, igazi rendes melltartós nem is volt sose, hanem csak egy halacskás kék fürdőbugyim, akkor vette Anya, amikor hétéves koromban tengerre mentünk, nem tudom, mi lett vele.
Amikor hazaérek, mondom Nagymamának, hogy a hétvégén megnyílik a strand, és el akarok menni, kérem szépen, hogy engedjen el, és adjon pénzt fürdőruhára. Nagymama azt mondja, nem bánja, ha akarok, elmehetek, de új fürdőruha nem kell, majd megnézi, úgy emlékszik, hogy megvan még valahol Édesanyám egyik régi fürdőruhája. A múltkor, amikor rakodott, látta is valahol.
Mondani akarom, hogy az nem lesz jó, az csúnya lesz és régi lesz, de inkább nem szólalok meg.
Ahogy a leckémet írom, hallom, hogy Nagymama a szekrényben pakol, tudom, hogy a fürdőruhát keresi, azt kívánom, hogy bár ne találná meg. Mondogatom is magamban, bár ne találná meg, nem tudok a leckére figyelni, a füzet leghátsó oldalára lapozok, leírom, hogy bár ne találná meg, egyszer, kétszer, sokszor, már majdnem betelik a lap. Nagymama tovább keres, a fiókokat húzogatja. Új lapot kezdek, már az is majdnem félig van, amikor hallom, hogy Nagymama sóhajt egyet, és becsukja a szekrény ajtaját.
Csend van, a mondat felénél állt meg a kezemben a toll, várom, hogy Nagymama megszólaljon. Megköszörüli a torkát, aztán a nevemet mondja, és azt, hogy úgy látszik, rosszul emlékezett, mert mégse találta meg, ahogy ezt hallom, becsukom a füzetet, mosolygok, hangtalanul azt kiáltom, jaj de jó, de akkor Nagymama megint megszólal, azt mondja, azért ne búsuljak, mert talált valami mást, egy kicsit öreges, de amilyen szép vagyok, nekem biztosan jól fog állni. Menjek és nézzem meg. Alig tudok megszólalni, de aztán mondom, hogy mindjárt, csak befejezem a matekleckét, hallom, hogy egészen karcos a hangom. Kinyitom a füzetet, áthúzom a mondatot, amit olyan sokszor felírtam egymás alá, marokra fogott tollal firkálom a lapot, a toll hegye átszakítja, nem érdekel, firkálok tovább, a lapot nézem, próbálok mélyeket lélegezni.
Hallom, hogy közben Nagymama azt mondja, mi lesz már, nem megyek? Mondom, hogy de, máris, leteszem a tollat.
A fürdőruha még sokkal rosszabb annál is, mint amire számítottam, egyrészes, fekete. Nagymama a fotel támlájára terítette, hogy jobban lássam, a ruha vállát és a kerek fekete nyakkivágását fekete csipkefodrok díszítik, olyan, mintha egy rövid ujjú trikót összevarrtak volna egy fekete bugyival, a mellén fekete rózsák, nem tudok nem fintorogni, annyira ronda. Nagymama szerencsére nem veszi észre, mert a fürdőruhát nézi, azt mondja, nem tudja, honnan van, egyáltalán nem emlékszik rá, szokatlan, de azért szép, kíváncsi, hogy fog állni nekem.
A ruhát nézem, nem tudom levenni róla a szemem. Amikor végre megszólalok, nagyon halk a hangom, azt mondom, hogy szerintem ez nekem nagy lesz. Nagymama azt mondja, amíg nem próbálom fel, addig nem fogom megtudni, tessék, menjek ki a fürdőszobába és bújjak szépen bele. Meglátom, hogy milyen jól fog állni, menjek és ne vágjak itt pofákat, ne higgyem, hogy nem látta, mert látta. Leveszi a fotelről, a kezembe adja.
Nem tudom, milyen anyag, rugalmas, mintha frottír lenne, de a tapintása egészen másmilyen, érdes és undorító. Beviszem a fürdőszobára, becsukom az ajtót, a fürdőruhát a mosógép tetejére dobom. Levetkőzöm, a lehajtott vécéülőkére teszem a ruháimat. A bugyimat nem veszem le. A hideg csempétől fázik a talpam, a tükör elé állok, hátralépek, hogy jobban lássam magam. Elképzelem, hogy piros fürdőruha van rajtam, rendes bikini, olyan, amit aranyláncok tartanak össze. Megfogom kétoldalt a bugyim oldalát, összecsippentem.
A mosógépre nézek, az összegyűrt fekete fürdőruhára. Odamegyek, leveszem a mosógépről, még megfogni is utálom. Az jut eszembe, hogy talán nem is kéne felvenni, elég lenne, ha csak magam elé tartanám. Nem lehet, Nagymama úgyis látni akarja majd. Egy pillanatig nem is tudom, hogy hogy kéne felvenni, aztán megfogom a nyakán a fodrokat, érzem, hogy gumírozott, széthúzom. A fekete anyagból enyhe dohszag árad, nem akarom a bőrömön érezni, mégis belelépek, fél lábon egyensúlyozok, a másik lábam is beledugom, az anyag érdes, végigdörzsöli a combom belső oldalát. Milyen jó, hogy a bugyim magamon hagytam. Lenézek, a ruha ott a mellem alatt, a hasamon, csupa összegyűrt fekete rózsa és fodor. A két fodros ujj úgy lóg le a derekamról, mint két törött madárszárny. Odanyúlok, meghúzom az egyiket, hogy legyen helyem beledugni a kezem, a ruha fodraiból savanyún száll felfele a dohszag. Felhúzom a vállamra, aztán a másik kezemre is, érzem, hogy az anyag körbefogja a felsőtestem, feszül a mellemen, nem nagy, és nem is kicsi, pont jó.
A tükörre nézek, aztán rögtön behunyom a szemem. Az nem én vagyok ott. A ruha hurkákban ül a testemen, a rózsák úgy lógnak le róla, mintha hatalmas fekete szemölcsök lennének, a fekete fodrok körbefogják a combjaim, a karjaim és a nyakam. Kinyitom a szemem, a ruha nyakát nézem, a fodrok közül egy hosszú cérna lóg ki, a nyakamra tapad. A ruha rám feszül, szorít, nem kapok tőle levegőt. Nem én vagyok a tükörben, az ott egy gyerekarcú öregasszony, görnyedten és szégyenlősen áll. Látom, hogy kipirul és aztán elvörösödik az arcom, úgy érzem, hogy mozdulni se tudok. A ruha szorít, éget. A cérnaszál olyan a bőrömön, mint egy mély ránc, viszket tőle a nyakam.
Lassan kihúzom magam. A ruha szorít, de én erősebb vagyok. A tükör alatt a polcon meglátom Nagyapa borotváját, odanyúlok, megfogom a sárga csontnyelet, a borotvából egy rézszínű kígyófarok áll ki, ráteszem a hüvelyujjam, a borotva kinyílik, a homorú penge aranyszínű, csak az éle szürke. Ahogy a nyakamhoz érintem a penge fokát, meglátom a homorulatában a fejjel lefelé fordított arcom, a bőröm aranyszínben sugárzik. Lecsippentem a cérnát a bőrömről, azonnal elpattan, ahogy a penge hozzáér, borzongás nyilall belém. A tükörben nézem magam, az ujjaim a fekete csipkébe markolnak. A penge magától mozdul, elkezdi levágni a csipkét a ruháról, az anyag megnyúlik és serceg, ahogy kibukkan alóla a penge, a borotva lejjebb csúszik a bőrömön, tenyérnyi széles csíkot hasít ki a fürdőruhából, látom, hogy a rózsák a földre hullanak, az anyag alól kibukkan a mellem, aztán a hasam, a köldököm, a bugyim. A bőröm mindenhol fehér és sima. Nézem magam, az egyik mellbimbóm megkeményszik, hegyesen előremered, látom, hogy megmozdul a szám, hangtanul suttogok valamit, leolvasom a számról. Azért is én vagyok a legszebb az osztályban.
Lenézek, a fürdőruha egy kupac fekete fodor és rongy csak a kövön, az egyik fekete rózsa arrébb gurult, visszarúgom a többihez.
A gyűrött anyagot nézem, olyan, mint egy csupa sár felmosórongy, az jut eszembe, hogy ennek annyi, ezt már nem lehet se megvarrni, se visszacsinálni. Mosolygok. Nagymama meg fog szidni, de nem érdekel.
A nyitott borotva még mindig ott a kezemben, bedugom oldalt a bugyim alá. Kifele mozdítom, a bugyi megfeszül, kirajzolja a penge élét, billentek egy kicsit a borotván és felfele húzom, kibukkannak a gumi kis fehér szálai, aztán végigszalad a vágás az anyagon, a másik oldalon is elvágom, a bugyi a földre csúszik a combjaim között, a csempére hull. Hátralépek, tetőtől talpig látni akarom magam, a mellem, a hasam, a köldököm, a derekam, a szőröm fekete háromszögét.
Rég nem néztem meg magam egészen pucéron, sokat változott azóta a testem. A fejem fölé emelem a két karom, látom, hogy emelkednek a melleim, hogy mozdulnak a bordáim a bőröm alatt, lassan lábujjhegyre állok, megfeszül a hasam. Megnyalom a szám, mosolygok. Nem jó, túl vidám. Hidegen és szigorúan akarok mosolyogni, hidegebben és szigorúbban annál, ahogy Krisztina mosolygott, arra akarok gondolni, hogy szép vagyok.
Egyszer csak azt érzem, hogy néz valaki. A tükörben meglátom Nagymamát, ott áll a fürdőszoba ajtajában, nem vettem észre, hogy kinyitotta, nem vettem észre, hogy bejött.
Összerándulok, az egyik karomat gyorsan keresztbe teszem a melleim előtt, a másikkal lent takarom el magam, a nyitott borotva még mindig ott a kezemben, majdnem megvágom vele a hasam, de közben tudom, hogy Nagymama mögöttem áll, látja a fenekem. Próbálok elfordulni.
Nagymama elnéz mellettem, a fekete rongykupacra, azt mondja, úgy látja, hogy ez a fürdőruha nem vált be.
Érzem, hogy elpirulok, mondani akarom, hogy én csak a kilógó cérnát akartam levágni, nem akartam egészen tönkretenni, de mikor megszólalok, csak annyit mondok, hogy nem voltam benne szép.
Nagymama orrán összefutnak a ráncok, aztán egyszerre nevetni kezd. Úgy nevet, hogy rázkódik bele a teste, közben odalép hozzám, kiveszi a kezemből a borotvát, becsukja, visszateszi a polcra.
A nevetésétől még jobban zavarba jövök.
Nagymama azt mondja, semmi se változik, a kislányok, mióta a világ világ, mindig nagylányok akartak lenni.
Mondani akarom, hogy nem vagyok kislány, de inkább hallgatok.
Nagymama azt mondja, ha tudnám, hogy milyen szép vagyok, ha úgy láthatnám magam, ahogy mások látnak, levegőt se kapnék, csak állnék és csodálnám magam. Odalép a vécéhez, felnyalábolja róla a ruháimat, azt mondja, tudja, hogy úgyse hiszem el, ő se hitte el annak idején.
A kezembe nyomja a ruhakupacot, azt mondja, biztos nagy sikert aratnék, ha így Évakosztümben parádéznék a strandon, de most azért jobb lesz, ha felöltözöm. A fürdőruha maradványai meg mehetnek szépen a rongyoszsákba, hátha egyszer még jók lesznek valamire.
Kimegy a fürdőszobából, gyorsan felöltözöm. Felveszem a földről a szétvágott bugyit, azt gondolom, szerencse, hogy Nagymama legalább ezt nem vette észre. A szoknyámnak nincs zsebe, a bugyit a pulóverem ujjába dugom.
Nagymama visszajön a zsákkal, a földre teszi, int, hogy tegyem bele a rongyokat. Leguggolok, oda se nézek, úgy gyűröm bele. Amikor kész vagyok, bekötöm a zsák száját, aztán sokáig mosom a kezem a csap alatt, közben Nagyapa becsukott borotváját nézem. Észreveszem, hogy a csontnyelet rézberakás díszíti, egy tonettszéken kuporgó, pofaszakállas majmot ábrázol, a borotvát nyitó fémciráda, amit először kígyófaroknak néztem, igazából a majom székről lelógó, hosszan tekergő farkának a vége. A majom vigyorog, egyik mancsával a szakállát simogatja.
Kiviszem a rongyoszsákot a konyhába, furcsa így járni, hogy nincs bugyi a szoknyám alatt. Nagymama int, hogy vigyem vissza a zsákot a kamrába.

Ez itt egy részlet volt az október elején a Magvető kiadónál megjelenő, Máglya című regényemből. A regény monológ, többnyire a tizenhárom éves Emma beszél benne. De néha a Nagymamája is megszólal.