Dragomán György: Adrenalin

Ezt a monológot Szikszai Rémusz adta elő a Szépművészeti múzeumban, Tintoretto Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából című festménye előtt.

Vidd már ki innen azt a rohadt szőrös kutyát, hát nem érted, hogy látni se akarom?

Nem érdekel, hogy tud nézni, az se érdekel, hogy pont olyan édes szeme van, mint egy embernek, nem akarom tudni, honnan szedted össze és minek hoztad ide, csak az, hogy mikor viszed már innen a francba.

Na és mi van akkor, ha szétvertem a kisasztalt?

Megmondom, hogy mi, semmi.

Igen, tudom, a tükröt is szétvertem, és a polcot is, és a komódot is, összetörtem a vázát, a fülesfotelt felborítottam, a sámlit meg belerúgtam a francia ablakba, a tölgyszekrényről letéptem az ajtót és a szobán keresztül belevágtam a fürdőkádba, hogy háromba tört, a fürdőkádról meg lejött a zománc, és hosszában végigrepedt.

Igen, letéptem a függönykarnist és levertem vele a falról a dísztányérokat. Meg azt a rohadt herkuleses gobelint is, amit még a mamika hímzett.

Igen, szétvertem az egész szobát. Na és?

Mióta apu szegény meghalt, ez én lakásom, azt verek szét benne, amit akarok, örülhetsz, hogy nem kaptál te is egyet.

Mi van?

Mit pofázol?

Hogy nyugodjak meg?

Hogy beszéljük meg nyugodtan?

Ha békén hagynál, akkor meg tudnék, de így nem fogok, az tutifix.

Figyelj, először felnyomod a plafonra az idegrendszerem, aztán azt mondod, hogy nyugodjak meg, hát ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg, mert nem nyugszok meg, tudod mért? Azért, mert nem akarok megnyugodni, azért, mert elegem van, nem hiszem el, hogy itt is a cseszegetés megy.

Hogy csak nekem akartál meglepetést?

Hát ezt nem hiszem el, egyszerűen nem hiszem el, hogy képtelen vagy felfogni a nyomott agyaddal, hogy nekem nem kell semmiféle meglepetés.

Ha te szekuztál volna nyolc órán keresztül abban a retkes, Olimposz diszkónak nevezett sztriptízbárban a kuffkuffban, ahogy én, akkor szerintem te se lennél annyira oda a meglepetésekért.

Figyelj, te nem tudod, milyen az, hogy nyolc órán keresztül egy pillanatig se lazíthatsz, mert hol az agyhalott vendégekkel meg a beléptető karkötőkkel van valami difi, hol a kisfőnök izélget, hol meg a nagyfőnök, a droid társad meg folyamatosan nyomja vagy a vicceket, vagy a kamubbnál kamubb dumákat arról, hogy miket szokott a csajával csinálni, de közben végig figyelni kell, mert sose lehet tudni, hogy mikor bukkan fel egy ifjú titán, amelyik nem tud parancsolni az egójának, és úgy érzi, hogy muszáj lesz már bepróbálkozzon a lányoknál, vagy ami még rosszabb, nálad, mondjuk egy slicerrel vagy egy rugóskéssel, vagy egy szétvert sörösüveggel, mert te azért vagy ott, hogy ő villoghasson.

Hagyjuk, jó, hagyjuk, hagyjuk, hagyjuk.

Ne kezdd nekem megint a szöveggel a meglepetésről. Felfogtam elsőre is, akkor se tetszett.

Könyörgöm, öltözz már fel, és vidd már ki innen ezt a rohadt loncsos kutyát, mi a vércseszaros rohadt istennyilának nem tudod felfogni már egyszer, hogy amikor hazajövök, hulla fáradtan, szétrongyolt idegekkel, akkor az kell, hogy itt kuss legyen, kuss, rend, csend, fegyelem, hideg pia, meleg kaja, aztán vetett ágy? Ezt olyan nehéz megérteni?

Ennyi kell, se több, se kevesebb, pont ennyi, nem tudom, hogy ezen mit nem lehet megérteni, szerintem ez se bonyolultabb, mint a lábborotválás, abban meg, úgy látom, te is elég profi vagy.

Figyelj, ne gyere nekem megint a labilis idegrendszerrel, nem a hormonoktól meg a szteroidoktól vagyok ideges, nem is az adrenalintól, hanem csak úgy, magamtól, vagyis nem magamtól, hanem tőled, meg attól a nyamvadt kutyától.

Mondom, hogy nincsen semmi, tesztot se szúrok már, növihormont se, fogd már fel, hogy több mint fél éve nem nyomtam egy rendes kúrát, kész, vége, végleg visszavonultam, nem vagyok már aktív testépítő, örökre levettem a póznadrágot, nem lettem se miszter olimpia, se miszter univerzum, országos összetett hatodik a legjobb, ameddig vittem, nem hagyta a genetikám, túl vastag a bokacsontom, a vádlimnak nem elég szép tőle a definíciója, lábazhatok, amennyit akarok, ez már így van, ezzel nem lehet mit csinálni. Nem tudom, mért kell ezt mindig elővenni, amikor elkap az ideg, fogd fel, hogy magamtól vagyok ideges, magamtól, de főleg tőled.

Na, ebbe aztán végképp ne menjünk bele, azt hiszed, hogyha előveszed ezt a mézesmázos suttogó hangodat és azt mondod, hogy neked így is tetszem és igenis szép vagyok, attól az igaz lesz? Mi vagy te, versenybíró? Ne nyúlj hozzám, ne érj a bokámhoz, nem tudsz lenyugtatni, azt hiszed, nem látom, hogy nézek ki? A tükör, az sose hazudik, az mindig megmondja az igazat, nem úgy, mint te, meg a többi csajok, elég belenézzek a tükörbe és rögtön látom az igazságot, hogy ványadt a testem, hogy kezdek szétesni, kezdek úgy kinézni, mintha egy dagadt fogyatékos lennék, úgy vesztem az izmot, mintha viaszbáb lennék és kint hagytak volna a napon, olvadok szét ettől az ócska melótól, pár hónap még, és csont és bőr leszek, úgy fogok kinézni mint azok a szerencsétlenek ott Szomáliában vagy Etiópiában vagy hol, két lábon járó csontváz leszek én is, pont mint a világon a többi fogyatékos. Mondom, ne érj hozzám, pláne ne ezzel az undorító kutyás kezeddel.

Ráadásul balhézni se tudok már úgy, mint régen, most se borult el rendesen az agyam, lezúztam pár dolgot, az igaz, de hol van ez azoktól a rendes balhéktól, amiket fénykoromban nyomtam, emlékszel, milyen volt, amikor menet közben vágtam ki a taxist a saját kocsijából, mert úgy hallottam, hogy megjegyzést tett a sminktetoválásodra, ismerd el, hogy ez a mostani azért egész visszafogott kis kiborulás volt, nem tettem kárt benned se, magamba se, még ebbe a szerencsétlen kóborkutyába se.

Hogy nem szerencsétlen kóbor, hanem fajtiszta moszkvai őrkutya?

Őszintén megmondom, hogy köpök rá, milyen fajta. Nem érdekel, az érdekel, hogy hazajövök dögfáradtan, lezuhanyzok, lefürdök, bele akarok dőlni az ágyba, és akkor ezt a szőrös dögöt találom a takaró alatt, épp rágja szét a párnámat, ezt egyszerűen nem tudom elhinni, de tényleg.

Még egyszer mondom, nem érdekel, hogy jót akartál, nem, nem érdekel, hogy át volt kötve masnival a nyakörve, nem érdekel, hogy milyen édesen tud nézni, ne mondd még egyszer, hogy olyan nézése van, mint az embernek, mert nem ember, hanem állat, és egyáltalán, minek hagytad, hogy bemenjen az ágyamba, az érdekel, hogy arra jövök ki a zuhanyzóból, hogy pucéron ölelgetsz egy idegen kutyát, szerinted ez normális?

Ne magyarázzad, hogy azért ölelgetted, mert le akartad nyugtatni, hogy ne ugasson, és azért voltál pucér, mert meg akartál lepni, szerinted azok után, hogy egész nap azt látom, hogy ott pörögnek a csajok a rúdon meg rázzák a micsodájukat, fel tud még izgatni, hogy itt terpesztesz nekem?

Most nem arról van szó, hogy én akartam kutyát, igen, egyszer mondtam olyat, hogy jó lenne, ha lenne egy képzett fajkutyám, mert akkor lehetnék rendes objektumőr, és nem kéne annyi embert látni, mint a portázáson, de ettől még nem kellett volna a hátam mögött elmenni és elhozni a menhelyről egy ilyen dögöt. Mondjad, mire van ez kiképezve, arra, hogy lehugyozza a perzsaszőnyeget?

Ne gyere nekem azzal, hogy én semmit se szeretek, ha egy ilyen kedves állatot se tudok szeretni, mondjad, mit szeressek rajta? Azt, hogy mindent összenyálaz? És az se igaz, hogy semminek se tudok örülni, nagyon is tudok örülni egy csomó mindennek, csak az a nagy büdös helyzet, hogy szeretem én eldönteni magamnak, hogy mi az, aminek örülni akarok. Szeretem én eldönteni, hogy mi legyen, hogy mikor legyen kutyám és milyen, és azt is, hogy beengedem-e az ágyamba. Fogd fel, hogy utálom, hogyha kész tények elé állítasz, nem hagyom, hogy a hátam mögött döntsél, vagy helyettem döntsél.

Nem, ez nem egy kis dolog, és egyáltalán, ez elvi kérdés, nem gyakorlati kérdés, itt nem a kutyáról van szó, hanem arról, hogy kicsesztél velem, a hátam mögött döntöttél, a hátam mögött és nélkülem.

Mi az, hogy nem vagyok normális? Te nem vagy normális, összefekszel itt egy kutyával, aztán meg jössz nekem azzal, hogy megbeszéltük, meg hogy te csak jót akartál? Nem az a kérdés, hogy mit akartál, hanem, hogy mit csináltál, azt csináltad, hogy elmentél, és a hátam mögött, a tudtom és a belegyezésem nélkül idehoztál nekem egy kutyát, és aztán átkötötted egy masnival és beraktad az ágyamba, és hagyod, hogy összenyálazzon.

Mi az, hogy féltékeny vagyok? Nem vagyok féltékeny, te vagy féltékeny, nyilván az idegesít, hogy egész nap a csajokat nézem, hát tudd meg, hogy nem őket nézem, hanem a kedves vendégeket, hogy melyikből mikor bújik elő az állat, melyiket mikor kell kicsit lenyugtatni, pár kedves pofonnal, a csajokat, azokat már egyáltalán észre se veszem, hogyha éppen tudni akarod.

Elhiszed, mert téged se veszlek észre, fél éve hozzád se nyúltam?

Szerintem nincs fél éve, de ha van is, akkor mi van? Lehet, hogy elegem lett belőled, lehet, hogy meguntalak. De ne félj, nem csak téged, a többi nőt is. Unom a testeteket, mindegyiket unom, és mindegyikből elegem van, és tudod mért? Azért, amiért a sajátomat is unom, azért, mert látom, hogy mi történik veletek, veled is és mindenki mással is, ugyanaz ami velem, mindenki löttyed és ráncosodik, senkinek nem úgy szálkásodnak az izmai, ahogy kell, hanem csak fogynak és csökkenek és épülnek lefele és vesztik a definíciót, mindenki olyan, mintha csupa két lábon járó csontváz lenne, na ez az, amit nem tudok elviselni, ha ezt nem látod és ezt nem érted, akkor semmit se értesz.

Mondom, hagyjál, ne nyúlj hozzám. Értsd meg, hogy elég volt, elegem lett, belőled is magamból is, mindenből.

Elegem van az egészből.

Ennél többet nem tudok és nem is akarok mondani.

Hagyjatok már békén.

A szöveg a Ganymed goes Europe projekt felkérésére készült, Jacopo Tintoretto Herkules kitaszítja a faunt Omphale ágyából című festménye ihlette.