Az írás az ÉS-ben jelent meg

Az ÉS könyve szeptemberben – Dragomán György: A fehér király. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2005. 303 oldal, 2490 Ft

Előrebocsátom: a fiatal, most harmincas éveinek első felében járó Dragomán György második könyve remek teljesítmény. Öntörvényű mű önmagában, ugyanakkor következik valamiképpen szerzője eddigi pályájának logikájából is. Ráadásul nem pusztán az irodalmi céh szűkebb berkeire tartozó olvasmány: lendülete, magától értetődősége, tetszetőssége szerencsés esetben e céh körein kívülre is helyezheti. A fehér király megvalósult ambíciói, minősége révén egyaránt helyet kér önmagának abban a térben, amelyben saját szándékai szerint és óhatatlanul, vagyis e szándékoktól lényegében tökéletesen függetlenül is megszületett (a kortárs próza tere ez, melyet természetesen jó néhány másik mű hoz-hozott létre). Bizonyosan a hónap könyve tehát ebben a mezőnyben, még ha a szó legszorosabb értelmében nem ennek a hónapnak a könyve is, hiszen június elején, a könyvhétre jelent meg, aprólékos részleteiben és nagy egészében pedig szemmel láthatóan hosszú munka fekszik – a világ dolgaiban valahogy mégis rendet kell tenni, akár ábrázolni, akár használni akarjuk őket, és a rendrakás legegyszerűbb módja még itt, e rovatban sem más, mint a sorba rendezés.

Az olvasó jól tudja, az ilyen kezdőmondatok után elkövetkező részben rendszerint ott bujkál valahol a de, a viszont, illetve az azonban valamelyik változata. Ez most is így van. Egyértelműen lelkesedem ugyan A fehér királyért (amiben, úgy hiszem, osztozom a könyv eddigi méltatóival), mégis bevallom, hogy van benne valami, amit nem tudok pontosan megnevezni, de ami immár többszöri végigolvasás után is némi hiányérzetet és zavart hagyott maga után. Lehetséges, hogy a hiányérzet annak szól, hogy amikor késő tavasszal először, még papírlevonatban olvastam a könyvet, előzetesen egyáltalán semmit nem tudtam róla, és valami mást vártam tőle, másra számítottam: talán több könnyedségre, talán kevesebb tragikusságra, amit viszont most már nem tudok sem hozzáadni a szöveghez, sem kivonni belőle. Lehet, a zavarom annak tulajdonítható, hogy néha olyan érzésem támadt, ezt a könyvet olvastam már. De ismétlem, mindez a könyv erényein, a következetességén, kifinomult és megdolgozott irodalmiságán túl jelentkezett. A mögött a tiszteletre méltó munka mögött, ami első sorától (“Az ébresztőórát este a párnám alá dugtam, hogy csak én halljam meg a csergését…”) az utolsóig “…és a fejem fölé emeltem a feszítővasat, és úgy rohantam, egyre gyorsabban, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után.”) ott érzékelhető a lapjain.

Biztosan nem árt tudni a könyv megértéséhez, hogy szerzője családjával ifjúkorának kezdetén, 1988-ban, tizenöt éves korában települt át Erdélyből. A fehér király a tizenegy-két éves, valamelyik romániai városban a nyolcvanas évek idején felnövekvő Dzsátá gúnynevű kisfiú szemszögéből elmondott történet. A kisfiú apját a Duna-deltába hurcolják, kettesben marad édesanyjával, serdülő évei a szokásos színtereken – legelsősorban az iskolában – azzal a hol egészen erőteljesen, hol némiképp háttérbe helyezve érzékeltetett, de mindig jelenlévő várakozással telnek el, hogy apját hamarosan viszontláthatja, a családfő visszatér az ő körükbe, s a világ kerek és teljes lesz újra, mint hajdanán volt. Minden egyes darab, minden egyes kis kezdőbetűs címmel ellátott külön fejezet a kamaszlét egy-egy motívumának, történésének, jelentőségteljes vagy éppen súlytalan eseményének a megörökítése. Dzsátá univerzuma ennek megfelelően fejezetről fejezetre különféle rendű és rangú szereplőkkel gazdagodik: barátokkal, gyermekmódra vélt vagy felnőttesen valóságos halálos ellenségekkel, játszótársakkal, családtagokkal, tanárokkal, a környék alvilágának és felvilágának kétes és még kétesebb rangú alakjaival, miközben minden egyes történés, élmény újabb vagy éppenséggel újra megismétlődő etikai próba, a gyermeki személyiség újfent lezajló morális mérlegretétele, szembesülés egy-egy élethelyzettel, ahol az erősnek többnyire győznie kell, a gyengébb pedig szinte mindig elbukik, s ezek után legfeljebb annyi elégtétele lehet, hogy a játszma végén mégis az ő markában marad ott az elefántcsontból kifaragott sakkfigura, a fehér király.

Alvilág és felvilág: az egyes szám első személyben elmondott felnövekedéstörténetnek a kulisszája a nyolcvanas évek Romániája, noha paradox módon alig-alig akad a regényben olyan pont vagy mozzanat, amelyhez valamilyen konkrétabb korabeli politikai-történelmi megfelelést lehetne hozzárendelni. Mi több, szó szerint arról sem értesülünk, hogy vajon melyik romániai városban játszódik a könyv cselekménye. Legelsősorban a könyv felütésében azonmód megjelenő alap, az édesapa Duna-deltabeli száműzetése a legerősebb utalás a körülvevő környezetre – igaz, ez a motívum, az apa távolléte a szövegben mindvégig kitüntetett hely marad, és a regény folyamatában olyan titokként exponálódik, amelynek kezdeti elfedése, majd lassankénti feltárulása szerves kötés a szövegdarabok között. A többi párhuzamosság-hasonlóság a nyolcvanas évek valóságos Romániájával részben a nyelvhasználat időnkénti fordulataival, egy-egy furcsa szóval van érzékeltetve (“jálézár” – mi lehet az?), részben nem a regény közvetettebb történeti-politikai síkján helyezkedik el, ahol a kívülálló valamilyen fogódzkodót találhatna, hanem a mindennapi élet sajátos tényeire vonatkozik.

Legkedvesebb példám, a mozi című fejezet többször ismétlődő “elveszik/visszaadják a villanyt” fordulata érzékletesen keveri a nyelvhasználat és a hétköznapi élet jellegzetes szemléletének síkjait. Ezt a kifejezést a kilencvenes évek legelején Erdélyben még nekem is szerencsém volt sokaktól, sokszor, sok helyzetben hallani, ha valami – áram, vízvezeték, telefon – egyik pillanatról a másikra nem működött vagy kimaradt. A szófordulat itt, a regényben sem pusztán annyit érzékeltet, amit az e tekintetben szerencsésebb magyarországi olvasók első látásra tulajdoníthatnának neki, vagyishogy a hatalom, “ők”, valakik ott fenn a felelősek egy esetleges, véletlenszerűen előforduló technikai hibáért. Az öszszetétel az áramtakarékossági kampányokhoz, 15 wattos izzókhoz szoktatott országnyi ember húsbavágó tapasztalatát összegzi egyetlen képletes idiómában. Annyit jelent: elvették, visszaadták. Ennyi. Jobb, mintha fordítva történt volna. Nem indulat, hanem rezignáció van benne. Hasonló, a konkrét helyre direktebben utaló nyelvi megoldás, ha nem is túlzottan nagy számban, de előfordul néhány más helyen is a regény szövegében. Az “alvilág”, a focizó kisfiúkat kihasználó, használhatatlan árkot ásató munkások, az arany után kutató gyerekeket munkába fogó alkoholista, a gyereket a csalásra rákényszerítő tanár, de még inkább a “felvilág”, a nyugdíjazott párttitkár nagyapa, aki menyén nem hogy segíteni nem hajlandó, de szóba se áll vele, az afrikai követ, aki befolyásának latba vetéséért természetbeni hálát várna el az anyától, a lakásban rendre fel-feltűnő nyomozók vagy a zárójelenet igazán grandiózus szcénája viszont jóval, szinte kafkaian általánosabban beszélnek a kiszolgáltatottságról annál, minthogy mindössze romániai helyszínt társítsunk hozzájuk. Ezek a jellemek és helyzetek, könnyen beláthatjuk, a kelet-európai régión belül, esetleg némi időbeli csúszással, bárhol előfordulhattak volna.

Figyelemre méltó A fehér király közvetlen formája is: regényt tartunk a kezünkben (a belső címlap műfaji megjelölése szerint is), ez a regény azonban tizennyolc novellaszerűen lekerekített, sokszor tényleges csattanóra kihegyezett, egymástól jobbára függetlenül is olvasható, valóságosan is novellaterjedelmű epizódon keresztül bontakozik ki, illetve tárul fel előttünk, s mindegyik ilyen rész, ahogy említettem már, saját egyszavas, a főszövegben nem, de a tartalomjegyzékben sorszámmal is ellátott címet kapott. Szinte kivétel nélkül mindegyikük valóságos antológiadarab, nekem leginkább az afrika, melyből a címadó motívum származik, az elégiát és vaskosságot ötvöző számok, a könyv zárlatát leginkább előkészítő ajándék, a kiszolgáltatottságot mesterfokon ábrázoló szelep. És a többi – ami itt hangsúlyozottan nem üres, a további példákat hanyagoló szófordulat. A forma kétségtelenül afféle főhajtás a szerző egyik valószínűsíthető mestere, Bodor Ádám előtt, jóllehet az egyes darabok kötése erőteljesebb, mint amilyen a Sinistra körzet hasonló konstrukciójú novellafüzérének elemei között van. A fehér királynak lépésről lépésre, az olvasás során válik érzékelhetővé hosszirányú haladványa. Minél előrébb jutunk az egyes darabokban, annál több ismétléssel, utalással, motívumidézéssel, korábban már ábrázolt dolog újra felidézésével, esetenként valamelyik korábbi darab szüzséjének újbóli felmondásával találkozunk (ilyen például a hátulról harmadik alku című novella, mely egyik passzusában röviden újra elmondja, úgyszólván csontjaira hegyezve összefoglalja a sorrendben negyedik, csákány című darab történetét). Ezek a belső ismétlések, utalások úgy történnek meg, hogy a kötetben később elkövetkező, ily módon kötöttebb “fejezetek”, novellák a kezdetiekhez hasonlóan továbbra is birtokolják autonómiájukat és külön-olvashatóságukat. A ráismerés, a dolgok újra felbukkanása és tulajdonképpen a cselekmény összefüggésének felismerése a könyv utolsó harmadában kifejezetten felgyorsul, a regény “összeáll”, és a temetés címet viselő zárófejezet bizonyára ennek a struktúrának köszönhetően lesz az autonómia fenti szabályát erősítő kivétel. A temetésnek kulcshelyzetéből adódóan szerkezetileg oly sok terhet kell elviselnie, oly sok korábbról már megismert motívumot összegez vagy zár le, illetve hagy beszédesen nyitottan, hogy aligha lenne érthető az őt megelőző tizenhét darab ismerete nélkül. Ám az egész konstrukció zökkenőmentesen működik (ezt éppen a temetés bizonyítja) és kellőképpen hatékony, ha hatékonyságon azt értjük, hogy a szereplők, elsősorban a főhős sorsának ábrázolása, ami nem is klasszikus jellemfejlődést takar, ám Dzsátá személyes meggyőződéseinek megerősödését vagy legalább tapasztalatainak megszerzését feltétlenül jelenti, megfelelően és érthetően árnyalt.

Amennyiben lehet beszélni kísérletről a szépirodalmi műformák legképlékenyebbikével, a regénnyel kapcsolatban, akkor az én szememben Dragomán György első két művével, három évvel ezelőtti színrelépésével, A pusztítás könyvével, illetve mostani kötetével a klasszikus regényformát illető kísérlet tekintetében meglehetősen messzire merészkedett. Azért is tartom jelentősnek és érdekesnek ezt a merészkedést, mert a két könyvben a szerző mintha éppen ellentétes irányba indult volna, noha ugyanazzal a pontossággal és kiszámítottsággal járta végig elgondolt útjait. A pusztítás könyvét megítélésem szerint lehetséges a belefoglalt, alapvetően hallatlanul redukált, úgyszólván novellaterjedelmű anyag már-már a befogadhatatlanság határaiig kifeszített expanziójaként, regénnyé teljesítéseként olvasni. Narratív-poétikai értelemben A fehér királyban ennek az ellenkezője folyik: ahogy említettem, a teljes regényanyag van apróbb részletekre, fejezetekre bontva és tördelve, mely anyag egészében, eggyé olvasva mégiscsak beteljesíti azt a várakozást, amit önmaga elé állít, vagyis valóban regény kerekedik ki belőle: főhőse van, szereplői vannak, figurái arcot-jellemet birtokolnak, ezek az arcok-jellemek nem maradnak statikusak, s a cselekményvezetés a legutolsó pillanatig tartogat izgalmakat.

Az elmúlt harminc-harmincöt év magyar prózájában járatos olvasóknak a fentebb említett “néma nagyapa-eltűnt/hiányzó apa-titkot kutató fiú” hármasa jócskán ismerős lehet. Ez a formáció a hetvenes évek nagy epikai megújulásának klasszikus felállása volt, többen írták és többen megírták, emblematikus darabja pedig a mai napig Nádas Péter regénye, az Egy családregény vége, ahol szintén egyes szám első személyben beszélő kisfiú szemszögéből ismerjük meg a könyvbe foglalt történetet. Ha eltekintünk a nagyapa-apa-fiú lánc szemeinek közvetlen viszonyaitól, úgy vehetjük, hogy A fehér király ennek az ismerős toposznak a megidézése, eddig nem vagy kevéssé ismert környezetbe-korba helyezett újraírása. Dragomán regényében azonban jóval leegyszerűsítettebb, együgyűbb módon csordogál az elbeszélés, mint elődeiéiben, bár az ő elbeszélőjének az együgyűsége technikai értelemben hallatlanul következetes és a maga logikája szerint ugyanúgy hiba nélküli, mint amilyen nyelvi-retorikai teljesítmény A pusztítás könyve volt. Az együgyűség megérzékítésének a hordozó eszköze A fehér királyban a legtöbbször bekezdésnyi hoszszúságú, néha oldalakon át kígyózó, tagolatlan mondat, amely az egykor bizonyára mindannyiunkban létező gyermeki vágy, a mindent egyszerre elmondás hiábavaló illúzióját reflektálja; a vágy végül mégis az egymás mellé rakásban talál beteljesülést. Ez a mondat sohasem arra törekszik, hogy lehetőleg minél pontosabban árnyalja a beszélő első megfogalmazását (“először azt hittem”, “akkor úgy láttam”, “nem gondoltam volna” stb., valóban százas nagyságrendben szerepelnek a hasonló fordulatok), hanem a később elkövetkező, kiegészítő elem melléhelyezésével sallangmentesen, úgyszólván kétely nélkül felülírja a beszélő gyakran előforduló félreértéseit, tévedéseit, helytelen vélekedéseit. A regény nyelvének így létrejövő sűrű beszédszerűsége a gyermeki nézőpont mozgását érzékelteti, ahol a naivitás és az éleslátás, a fel sem ismert nemtudás és a váratlan mindentudás előre soha ki nem számítható váltakozása mindent összevetve a legélesebb tükre a felnőttek világában uralkodó, ugyanennyire relatív és bizonytalan, igazságtalan törvényeknek.

De legalább a gyerekek markában ragad ott a fehér király.