Az írás az ÉS-ben jelent meg

Dragomán György: A fehér király című, a szerzõ elismerõ fogadtatásban részesült bemutatkozó regényét (A pusztítás könyve, 2002) követõ második műve a kommunista idõk Romániájában játszódik, egy munkatáborba hurcolt, apját visszaváró tizenéves gyerek meséli el az apa elvesztése és elsõ viszontlátása között eltelt idõszakot. Ezt természetesen a megidézett kor brutalitása határozza meg, kétféle értelemben is. Egyfelõl a családtörténet fokozatosan, a gyerek perspektívájából részint megértetlenül feltáruló bonyodalmai révén (a nagyapa a hatalom oldalán álló pártember), másfelõl a regény egyetlen epizódja sem nélkülözi a – legtöbb esetben – fizikai erõszak valamilyen formáját, sõt akár az is mondható, hogy a különbözõ eseményeket éppen ez, a minden szituációt meghatározó erõszak fűzi össze, legalábbis ez a legkézenfekvõbb olvasói tapasztalat. Mindez részint a nevelõdési és/vagy kamaszregények konvencióihoz illeszkedik (a gyereket válogatott eszközökkel fenyegetik a tanárok, az edzõ, a többi gyerek, sõt a nagyapa is, az egyik fejezet pedig egy gyerekbandák közötti “háború” – ebbõl a szempontból például A legyek urára emlékeztetõ – jól megírt leírása), ugyanakkor az elbeszélõ legtöbbször külsõ nézõpontból, illetve tényszerű regisztráció formájában számol be akár saját tetteirõl is, és az ezekrõl alkotott értelmezését egyedül az apa visszatérésébe vetett hit megingathatatlansága szervezi. Ez magyarázhatja a dinamikus ritmikájú, de nem gyors tempójú narráció nyelvi felépítésének azon sajátosságát, hogy noha ez szinte kizárólag hoszszú, mellérendelõ karakterű mondatokra épül, amelyek gyakran élnek függõ beszéddel, ritkán jelenítik meg a szereplõk tudatának történéseit – a szöveg szinte kínálja magát a filmes “fordításra”. A fejezetek in medias res kezdõdnek és formális zárlattal rendelkeznek (egy jellemzõ példa: “és épp láttam, hogy Máriusz kifordul a blokk elõtt a bejáróból a járdára, és akkor marokra fogtam a fakést, de aztán mégse próbáltam meg fejbe dobni vele, mert tudtam, hogy nem találnám el úgyse, mert ahhoz sajnos már túl messze volt”), sõt az egész művet záró nagyjelenet (a nagyapa temetésén megjelenik a megbilincselt apa) is valódi befejezés nélkül ér véget, az egyre távolodó rabszállító és az utána – akárcsak több fejezetvégnél – futó fiú képével.

A mindenütt jelen lévõ erõszak az elbeszélt világ egészét meghatározza, így annak olyan különös, lepusztult vagy irreális szereplõit vagy határterületeit is (gyanús építési területek, lezárt bánya, titkos vetítõterem a moziban stb.), amelyekbe az elbeszélõ különféle kalandok során botlik. Ezek valójában kevésbé a reális történet alternatívájául szolgálnak (noha egy-egy fantasztikus vagy annak tűnõ esemény általuk szakítja meg az elbeszélt világ mimetikus koherenciáját), inkább annak titkos valóságát jelenítik meg vagy árulják el. Mégis, ilyen összefüggésben kap híradást a fiú apja felõl, sõt a regény címét adó sakkfigura egy lehetséges jelentését (a hatalom elõli elmenekülését) is az adja, hogy azt a fõhõs egy olyan, “néger bácsinak” látszó sakkautomata elõl szerzi meg, aki “mintha pontosan tudta volna, mit gondolok”. Ennek a menekülésnek a lehetõsége tehát függõben marad, sõt az egész, hatásosan felépített regénykompozíció fõ szervezõelvét is épp ez, a történetek befejezetlenül maradása adja.