Forrás: Irodalmi Jelen 2006. január

Az aparegény (és a családregény) műfaja a múlt felidézésének lehetséges technikáiról kialakult, alapvetően társadalomtudományi eredetű diskurzus eredményeit látszik tükrözni a kortárs magyar prózában. Miután már egy jó ideje a szubjektív, a megtörténteket vállaltan nem tökéletesen reprezentáló historiográfia kikezdte a tényszerű, omnipotens visszaemlékezés egykor megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, a regényműfaj narratív szempontjainak (ki az elbeszélő és hogyan tálalja az eseményeket?) kiemelt pozíciója mellett a cselekmény (mi történt? mit mond el a könyv?) másodlagosnak tűnik – az “elbeszélhetőség” kérdése (vagy Ottlikkal élve: az elbeszélés nehézsége) fontosabb a fabulánál, a sztorinál. Enyhe megszorításokkal beilleszthető ebbe a folyamatba A fehér király is. Azt mindenképpen fontosnak tartom viszont megjegyezni, hogy Dragomán György szövege mellőzi a történetírás nehézségeire vonatkozó elméleti, illetve önreflexív fejtegetéseket – tegyük hozzá: jó érzékkel, hiszen ezt a “feladatot” más prózaírók már maradéktalanul elvégezték. Az ilyen, bejáratott klisék helyett az apahiány problémáját állítja középpontba a Bródy-díjas szerző második kötete, amely formai játékokat, iróniát mellőző, komoly, néhol egészen nyomasztó, ám érzelmekben gazdag olvasmányt ígér befogadójának.

A regénybeli társai által gúnyosan “Dzsátá”-nak hívott narrátor egy, a mitikus-játékos gyermek- és a nagy felismeréseket hozó serdülőkor határán álló, tizenegy éves fiú, aki egyedül él anyjával, miután apját egy petíció aláírásának következményeként elhurcolták kényszermunkára a Duna-csatornához. Dzsátá a hazugságok és elhallgatások ellenében nem is tehet mást ezután, minthogy egy saját bejáratú apaképet konstruál magának. Ahol lehet, próbál az apja nyomdokába lépni: “apára gondoltam, hogy ő is valahogy így csinálhatta minden évben, ő is így vághatta a tulipánokat minden tavasszal, anya nagyon sokszor elmesélte, hogy apa tulipánokkal kérte meg a kezét, tulipáncsokrokkal udvarolt neki, és a házassági évfordulójukat is mindig tulipánokkal ünnepelte, minden április tizenhetedikén hatalmas csokrokkal lepte meg, reggel, mire felébredt, mindig ott várták a virágok a konyhaasztalon, és én tudtam, hogy ez a mostani pont a tizenötödik évfordulójuk lenne, és azt akartam, hogy anya akkora nagy csokrot kapjon, amekkorát még eddig soha” – hangzik el az egyik legsikerültebb fejezetben, a Tulipánokban. Máshol meg ösztönös az azonosulás az apával: “ahogy beszéltem, egész megijedtem a saját hangomtól, majdnem olyan volt, mintha nem is én beszélnék” – mondja a fiú, amikor éppen egyik tanára, Vasököl ellen lázad. Az idézett passzusokon túl viszont alig lehetne példát hozni a családi hagyományozódásra. A família szellemi örökségét, tradícióit a nagypapa lenne hivatott átadni, ám ő képtelen betölteni ezt a szerepet. A családtagokat inkább formális, semmint lényegi dolgok kötik össze: egy-egy ismétlődő név (“apát pont úgy hívták, ahogy nagyapát, és ahogy engem, mindig is így hívtak minden elsőszülött fiút a családban”), közhely (“előttünk az élet” – mondja az apa; “ne búsuljak, mert énelőttem még ott áll jóformán az egész élet” – mondja a nagyapa unokájának), szokás (vadászat). Így Dzsátá csak magára hagyatkozhat a valóság feltérképezésében – ráadásul azért sincs könnyű helyzetben, mert egy olyan világba kellene integrálódnia, amelynek éppen az ő apja az egyik áldozata.

Mintha az Egy mondat a zsarnokságról távoli rokona lenne Dragomán György regénye, hiszen nem csupán a textus hátterét képező politikai tabló brutális, a kíméletlenség a hétköznapok minden szintjén jelentkezik. A kegyetlenség jellemző a felnőttekre, de a gyerekek egymás közti viszonyaira is. Az emberi kapcsolatok a fejezetek nagy részében alá-fölérendeltségi relációkat képeznek le. Az erősebb törvénye diktál – s a hatalmas a törpével bármit megtehet. A vitatott szituációkban az igazság nem, legfeljebb a bicepszméret dönthet. A diktatórikus helyzetek legkompaktabb megjelenítése a Csákány című fejezet, amely a munkatáborok hierarchiáját képezi le kicsiben. Van itt minden, ami egy “jó kis lágerhez” kell: beidomítás, megalázás, hatalomhoz való törleszkedés, “jótékony erőszak”. Az a tény viszont, hogy ez a viszonyrendszer egy hétköznapi szituációban is kialakulhat, azt sugallja: bárhol, bármikor létrejöhet egy ilyen, az erőszakon alapuló helyzet, hiszen az emberi személyiségben mindig ott szunnyad a hatalmaskodás vágya. A jól megszervezett önkényuralom pedig olyan, mint a címbeli sakkfigura, a fehér király legyőzhetetlen hadserege, amelynek – “mintha pontosan tudta volna, hogy mit gondolok, mintha tudta volna előre, hogy mit akarok lépni” – az ellenállás minden lehetséges formulájára van egy megsemmisítő válasza. Az erőszakon alapuló világ ellenpontján Dzsátá édesanyja áll, aki az őt ért sérelmek (miután megfosztják tanári állásától, takarítónő lesz; férjének szülei rágalmazzák) ellenére vagy azok hatására még inkább ember marad a farkasok között. Persze viselkedéséből semmi haszon nem származik. Ráadásul A fehér királyban a hierarchia alján elhelyezkedő ember akkor is veszít, ha nyer. Jól példázza ezt az a lövészverseny, ahol az iskoláját képviselő Dzsátá hiába éri el a legmagasabb pontszámot, előre le van zsírozva a végeredmény, egy másik intézményt hirdetnek ki győztesnek. “A háború, az soha nem becsületes dolog, mert a győzelemről szól, és nem a becsületről” – hangzik el a tételmondat-szerű kinyilatkoztatás az egyik Frunza gyerek szájából (a névadásba azért szorult némi humor: a Frunza fiúk egyikét Romulusznak, a másikat Rémusznak hívják). Az elbeszélő szülei azonban éppen erre a nem piacképes becsületre esküsznek, az örök vereséggel eljegyezve magukat és közvetve gyermeküket is. “Veszteni tudni kell” – mondja Vasököl a fiúnak, aki szépen lassan megtapasztalja ennek a mondatnak az egyetemes értelmét.

Dragomán regénye néhány ponton rájátszik bizonyos szövegekre. A legkézenfekvőbb (talán le sem kellene írnom) a Háború című fejezet és A Pál utcai fiúk “rokonsága”. Összehasonlítva a grundért zajló budapesti és erdélyi történetet, ismét csak A fehér király könyörtelen, irgalmat nem ismerő világa tűnik ki. A regény egyes szám első személyű narrációja kiválóan alkalmas a fiktív elbeszélői személyiség sokrétűségének felfedésére. Különösen izgalmassá válik ez a nyelvhasználat, amikor a játékok és gyermeki legendák (“a méreg az mandulaízű” – gondolja a főhős) világában élő kisfiú és a komolyabb szerepeket kóstolgató kamasz “hangja” egyszerre van jelen benne, mint a már-már mitikus dimenziókba kalauzoló Afrika című fejezetben, amelyet a könyv legjobb betétének tartok. A nézőpontok váltakoztatása szépen belesimul a regény gyakran több oldalas mondatóriásaiba. Végezetül A fehér király mellett szól az is, hogy “hosszúmondatai” rendkívül olvasmányosak, értelmezési nehézségek helyett “beszippantják” a befogadót, aki – ha nem szégyelli – akár katartikus élménnyel is gazdagodva “távozhat a könyvből”.