Forrás: Kritika, 2006. május

Dragomán György első regénye. A pusztítás könyve mintha egy echte kelet-európai parabolaregény beoltása lett volna egy B kategóriás amerikai akcióthrillerrel. A Bródy-díjjal jutalmazott könyv a diktatúrák hatásmechanizmusát járta körül, miközben a nyomasztó, Bodor Ádám-i világnak szinte hollywoodi hangulatot kölcsönzött a pergő akciójelenetek sora és a váratlan hepienddel végződő szerelmi szál. Az újabb regény szövegszinten kevesebb vért, fegyvert és halottat vonultat fel, de a sajátos esztétikai kettősség ennek is jellemzője.
A fehér király világa a nyolcvanas évek Romániája. Egy tizenegy éves forma fiú, a csak gúnynevén szereplő Dzsátá életébe nyerünk bepillantást, akinek édesapját egy petíció aláírásáért (vagyis „államellenes tevékenység” miatt) a Duna-deltába hurcolják. A történet körülbelül másfél évet ölel fel odáig, hogy a fiú, hosszú idő után egy pillanatra viszontlátja, majd újra elveszíti apját. Az elbeszélés egyes szám első személyű, a kiskamasz szemszögéből látjuk az eseményeket, de a gyermeki-naiv látásmód olykor érett, felnőtt kommentárokkal párosul.
A félkemény diktatúra, a hiánygazdaság, a kölcsönös bizalmatlanság és frusztráció világa ez. ahol közelharc dúl a kubai déligyümölcsért, ahol a cenzúrázott moziban rendszeresen leáll a vetítés, mert a népgazdaság nehéz helyzete miatt „elveszik” a villanyt, s ahol a transzparensversenyt mindig a hármas iskola nyeri, ahová a pártaktivisták gyerekei járnak. Minden érték a visszáját mutatja, a tanárok szadisták, a sport sportszerűtlen, az édesség pedig keserű pirula: a karamelláért cserébe szennyvízcsatornát kell ásni, s amikor Dzsátá visszautasítja a cukorkát, három munkás papírostul nyomja le a torkán.
A néha kifejezetten burleszkbe illő alaphelyzeteket is beárnyékolja az erőszak. Dzsátá kiszolgáltatottsága kétszeresen is korspecifikus: egyrészt a történelmi éra, a rendszer velejárója, másrészt a kiváltképpen érzékeny kiskamasz lét következménye. Dzsátá azonban, hasonlóan a Sortalanság Köves Gyurijához, meglepő közönnyel, sőt, együttműködő-kész-séggel fogadja a megaláztatásokat. Nyilván, hiszen számára ez az egyetlen valóság adott, más nem létezik. Ha fellázad is a maga kamaszos módján (például úgy, hogy annyi pontot lő a honvédelmi napon, amennyit tud, és nem azt a keveset, amire utasítják), alapvetően azonban nem kérdőjelezi meg a dolgok állását. A sivár, részvétlen világot a gyermeki elme a lehető világok legjobbikává transzformálja.
Hősünk személyisége ugyanakkor nem statikus: másfél év alatt gyorsított eljárásban érik infantilis kamaszból koravén felnőtté. Kezdetben úgy történnek meg vele az életét eldöntő események, hogy szinte észre sem veszi – apja letartóztatásakor még csak utána sem néz a távozó furgonnak, jobban izgatja, hogy az újonnan szerzett gombfocicsatár tényleg olyan jól csúszik-e a viaszosvásznon, mint a kartonon. A könyv végén már kétségbeesetten rohan az újból elhurcolt apa után. A regény utolsó, végtelenbe futó mondata – .fejem fölé emeltem a feszítővasat, és úgy rohantam, egyre gyorsabban és gyorsabban és gyorsabban a rabszállító után” – jól kifejezi a gombfocitól a feszítővasig ívelő, kényszerű beavatási folyamatot.
Az elrajzolt posztkommunista rekvizitumok közt valóságos akciófilm pereg. Dzsátá a Pál utcai fiúkéhoz hasonló gyerekháborúban kiállja a bátorságpróbát, megszerzi az ellopott labdát, a háttérben lángol a búzatábla; banánnal a pulóvere alatt menekül a dü hödt vásárlók által megrohamozott zöldségestől; mozi szellőzőaknájában Bond-módra kúszik, miközben ketyeg az óra. Tűz, fegyverek, izgalom – A pusztítás könyvére is jellemző motívumok egy kiskamasz heroikus világában idézőjelbe kerülnek. A filmszerű dramaturgia itt nem csupán prozódiai sajátság, de Dzsátá élményfeldolgozási stratégiája is. Beteg nagyanyja látogatásakor ki is mondja: „elém nyújtotta a kezét, de olyan egyenesen tartotta, hogy csak a kézfeje lógott le, mint a filmekben, mikor kézcsókra szokták nyújtani a kezüket a nők, nem tudtam, mit csináljak, azért odamentem, és jobb kézzel megfogtam, ahogy a filmekben láttam, és amikor felé hajoltam, gondoltam, hogy most majd biztos elrántja a kezét, de nem rántotta el, nem volt mit csináljak, meg kellett csókoljam”. Nem csak ő, mások is mintha valami forgatókönyv szerint viselkednének: a szekus tiszt például a házkutatás végén, fenyegetésképpen, kivesz az asztalon lévő virágcsokorból egy szálat, megszagolja, majd távoztában odanyújtja Dzsátá anyjának: „meg fogjuk találni azt, amit keresünk”.
Noha a téma az apát váró-kereső fiú, A fehér király alapvetően mégis egy mély, érzékeny anyaregény. Az apa csak mint vágy, mint idea jelenik meg (szorosan véve csupán egyetlen jelenet szól kettejükről, egy emlék, amikor a ködben baktatnak hazafelé). Az anya ugyanakkor szomorúságával, magányával folyamatosan jelen van. Egy sor apró mozdulatból, finom lélektani megfigyelésből rajzolódik ki az alakja: ahogy a konyhában igyekszik visszafojtani a sírását, ahogy fél lábon ugrál, amikor beakad a cipzár a harisnyájába, ahogy megtiltja, hogy a fiú bármit elfogadjon a „titkár elvtársinak szólítandó nagyapától, akinek esze ágában sincs segíteni a fián és annak családján. Dzsátá kamaszos sutasággal, és némi értetlenséggel szereti anyját – ugyanolyan tulipáncsokorral lepi meg. amilyet az apja szokott venni házassági évfordulójukra, és halálosan féltékeny, amikor osztoznia kell egy szegény idegen gyerekkel az anyja készítette kedvenc süteményen. Az anya-fiú viszony bensőséges, minden hamis pátosztól és érzelgősségtől mentes ábrázolása a regény egyik legértékesebb vonulata.
A fejezetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, és általában a klasszikus novellára jellemző csattanóval végződnek. Az egy szuszra elmondott, két-három oldalas mondatokat követhetővé teszi a szellős tördelés. A szöveg dúskál a részletező, aprólékos leírásokban, azon belül a különféle tárgyak, kellékek számbavételében. Dzsátá. talán a világ elleni védekezésül, mániákus gyűjtögető. A házkutatósdi című, fejezetben, amely akár A hét krajcár parafrázisaként is értelmezhető, anyja kérésére összegyűjti feleslegessé vált holmiját, hogy pénzzé tehessék, és oldalakon át sorol egy csomó kacatot, ami neki kincset ér.
A fehér király megkapóan poétikus regény. A legjobb részeknél a gazdag képiséget és szimbolizmust jól ellensúlyozza a realizmus. Az Afrika című fejezetben például anya és fia felkeresnek egy befolyásos afrikai exnagykövetet, az apa kiszabadításának reményében. A trófeákkal, szobrokkal és szuvenírekkel telezsúfolt, labirintusszerű lakás legbelső szobájában Dzsátá egy cinikus néger sakkgéppel mérkőzik meg, míg az elvtárs a fiatal, csinos anyán igyekszik előre behajtani az ellenszolgáltatást. A fiú vesztésre áll, ezért inkább lekapja a tábláról az ellenséges fehér királyt (innen a regénycím), majd egy apokaliptikus jelenetben anyjával együtt elmenekülnek a nagykövet birodalmából. A túlburjánzó szimbolizmus szépen ülepszik le a fejezet végén: „tudtam, hogy senki se fog legyőzni a háborús játékban, mert ehhez a vezérhez képest még a legszebben festett ólomkatona is csak picsafüst.”
Sok (ál)gyerek-regényt olvashattunk az utóbbi időben, Dragománé a legjobbak közül való. Lendületesen megírt, torokszorító könyv – megérdemelten vezette heteken át az eladási listákat. (Magvető Kiadó, 2005)