Álom és ébredés – részlet A pusztítás könyvéből (4)
A regény három nap alatt játszódik, ez a második nap éjszakája.
Álmában mintha repült volna, világos volt, a hideg levegő sűrűn a bőrének feszült, tudta, hogy álmodik, nem is repült, hanem zuhant, fejjel előre, valami hatalmas zöld felszín felé, irányíthatatlan, sebes zuhanással, hiába feszítette meg a testét, nem tudott elfordulni, próbálta kitárni a karját, de a csuklói össze voltak kötve a háta mögött, érezte, hogy a kötelékek a húsába vágnak, egyre jobban rángatta a kezeit, hiába, a zöld felszín nagyon-nagyon gyorsan közeledett, megmozdult, hullámokat vetett, fehéren fodrozva felkavarodott, Fábián tudta már, hogy víz felé zuhan, próbálta teleszívni levegővel a tüdejét, egész testében megvonaglott, görcsös fájdalom nyilallt a hátának izmaiba, úgy érezte, izzó tüskék hatolnak gerincének csigolyái közé, a kötelékek a csuklójába mélyedtek, valami reccsent, érezte, hogy a kezei szabaddá válnak, előre nyújtotta a karját, talán az arcát vagy a fejét akarta védeni, máris a víz hullámzó felszínének csapódott, mélyen a víz alá hatolt, a fagyos hidegtől szinte megbénultak a tüdejének izmai, a víz zúgva és dobogva a dobhártyájának feszült, a nyomás egyre fokozódott, tudta, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre hatol, csillogó buborékok szálltak el fehéren a szeme előtt, homorítani próbált, arra gondolt, lehet, hogy már a felszín felé halad, nemsokára friss levegővel szívhatja tele a tüdejét, megfeszítette a lábait, úgy rúgta előre magát, a karjaival is tempózott már, a víz sűrűn áramlott át széttárt ujjai között, szinte horzsolta a bőrét, mintha még mindig egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt volna a vízbe, a fény is halványulni kezdett, Fábián kapálózva próbált irányt változtatni, irányt keresni, azt sem tudta már, hogy merre van a felfele vagy lefele, a fenék vagy a felszín, a tüdejében lévő levegőnek is fel kellene emelnie, teljes erőből úszott, de mégis úgy érezte, hogy semerre sem halad, csak egyhelyben kapálózik az egyre hűlő és egyre sűrűsödő vízben, tudta, ha kifújná a tüdeje tartalmát, a nagy, fehér buborék súlytalanul és mozdulatlanul lebegne az arca előtt, nem mutatná meg, hogy merre van a felszín, a testéhez tapadna, hiába próbálná visszaszívni a tüdejébe, nem számít, mégis meg kellene tennie, hagynia kellene, hogy megteljenek vízzel a testének üregei, hiszen az ébresztő fulladás kiszakítja majd ebből a zöld kocsonyából, igen, abbahagyta a kapálózást, az arca elé emelte a kezeit, és akkor látta már, hogy nem cafatos kötéldarabok tekerednek a csuklói köré, hanem tüskés szögesdrót fonatok, egyszerre megértette, hogy miért volt olyan nehéz elszakítani a köteléket, látta, hogy a drótok tüskéi tövig a bőrébe és a húsába mélyednek, nem vérzett és nem érzett fájdalmat, a bőre is egészen fehérnek látszott, azt gondolta, hogy ez nem lehet valóság és nem lehet álom, a gyomra felkavarodott és összerándult, tudta, hogy nem öklendezhet, mert akkor kinyílik a szája, és beáramlik a torkán a víz, akkor pedig itt marad örökre, fenék és felszín között, a zöldes iránytalanságban, nem, felhúzta a lábait a mellkasa elé, aztán teljes erőből rúgott egyet magán – Fel – gondolta –, fel – mintha valóban megmozdult volna, tisztulni kezdett körülötte a víz, nem volt már olyan sűrű, igenis haladt valamilyen irányba, érezte, hogy csökken a nyomás, egyre gyorsult, a tüdeje megfeszült, nem, nem fújta ki a levegőt, mintha szédült volna, vörös füstöt látott a szeme sarkából, arra fordult, tudta, az nem lehet füst, hiszen víz alatt van, nem számít, egy álomban minden lehetséges, de ez nem álom, ez nem lehet álom, a füst két vékony oszlopban, lassan kúszva gomolygott felfelé, Fábián arrafelé hajtotta magát, elérte az oszlopokat, keresztülhatolt rajtuk, ismerős, sós ízt érzett a szájába, ahogy langyosan a bőréhez értek, tudta már, hogy micsoda a sűrű sugárban felfelé gomolygó folyadék, elfordult, lefelé rúgta magát, a vörös szalagok forrása felé, a víz még tisztábbá és még hidegebbé vált, látta már a fenék szürke homokjának halmait, a homok felett egy meztelen női test lebegett széttárt karokkal, mozdulatlanul, bőre viaszosan fehér volt, hosszú, fekete haja sugarasan szétterült a feje és a nyaka körül, felsebzett csuklóiból alig szivárgott már a vér. Ahogy Fábián közelebb ért, látta, hogy a lány megmozdul, és kinyitja a szemét, Léna volt az, a csuklóin ejtett mély sebekből újra vörösen buzogni kezdett a vére, Fábián lejjebb rúgta magát, Léna felé, kinyúlt, megfogta a lány csuklóit, elszorította az ereket, húzni kezdte, emelni felfelé, érezte, hogy a tenyere alatt forrón lüktet Léna húsa, nem törődött vele, a lány teste megvonaglott, mintha szabadulni akart volna, mintha fájt volna neki Fábián szorítása, de Fábián nem engedte el, csak húzta, felfelé, át a víz sűrű és sötét rétegein, felfelé, a fény felé, a levegő felé.
Kattanás hallatszott, vörös fény lobbant Fábián szemhéja mögött, kinyitotta a szemét, a lámpa éles fényét látta csak, hunyorogott, úgy érezte, csupa lucsok a bőre, teleszívta a tüdejét levegővel, az álom valóságának légszomja még ott lüktetett a torkában, ahogy a könyökére támaszkodott, érezte, hogy lassan kiürül az izmaiból a vergődő, kapálózó úszás fáradtsága.
– Úgy alszik, mint egy gyermek – szólalt meg egy női hang a lámpa mögött.
– De nem úgy ébredek – Fábián ásított, megdörzsölte a szemét, az arcába világító lámpa mögötti félsötétből a kormányzó lányának arcát látta kirajzolódni, egy pillanatig gondolkodnia kellett a lány nevén, aztán eszébe jutott, Sára. – Maga állítólag egy veszélyes lány – mondta, idegennek és karcosnak érezte a hangját.
Sára elfordította az olvasólámpa fejét, látszott, hogy bundában van. A széken ült, az összehajtott, nedves pokróc tetején. – Ezt ki mondta magának? – kérdezte, egy cigarettát tett a szájába.
Fábián a szögesdrót csuklóba fúródó tüskéire gondolt, megrázta a fejét, a kép szertefoszlott. – Mindegy – mondta.
Sára gyufásdobozt vett elő, kinyitotta. – Csak mert hazudott – mondta, végighúzott egy gyufaszálat a doboz oldalán, az szikrázva lángra lobbant, Sára előrehajolt, a lángba tartotta a cigarettát, a cigaretta felparázslott, Sára megrázta a kezét, aztán a padlóra pöckölte a füstölgő gyufát.
Fábián a lány szájából előgomolygó szürkéskék füstöt nézte: – Mit keres itt? – kérdezte, felült.
Sára elmosolyodott: – Nem mindegy? – kérdezte. – A fő, hogy itt vagyok – hátradőlt a széken, ahogy keresztbe tette csizmás lábait, kivillant a bunda alól két combjának meztelen fehérsége. – Egyébként a láncomért jöttem – mondta, még mindig mosolygott.
Fábián kinyújtotta a kezét, a lánc még mindig ott volt, a csuklója köré tekeredve: – Erre gondol? – megmozdította a kezét, a lánc megcsillant a lámpa fényében.
Sára bólintott: – Kérem ide! – mondta, hangja éles volt, parancsoló.
Fábián elhúzta a kezét: – Mindennek ára van – mondta, lassan elkezdte letekerni a csuklójáról a láncot.
– Csak az a kérdés, hogy ki fizet kinek – Sára felállt, a földre verte a cigarettája végéről a hamut.
– Meg hogy mivel – Fábián Sára száját nézte, látta, hogy a lány ajkai megfeszülnek.
Sára előre lépett, fél kézzel megfogta a szék támláját, megszorította: – Szégyellje magát! – mondta hangosan.
– Maga kezdte – Fábián elfintorodott, tenyerébe fogta a lánc rögét. – Ébreszthetett volna barátságosabb módszerrel is – mondta, a lány fekete csizmáira nézett. – Bár lehet, hogy akkor még jobban megijedek – megrázta a fejét, mosolygott.
Sára cigarettája felparázslott, hallatszott, hogy teleszívja a tüdejét, aztán sóhajtva kifújta a füstöt. – Mit mondott magának rólam az apám? – kérdezte. – Hogy így beszél velem? Hogy ilyeneket mond nekem? – egy ideges mozdulattal félresöpörte az arcába hulló hajtincseket, aztán kigombolta a bundája legfelső gombját.
Fábián hallgatott, a lány nyakát nézte, a bunda préme halvány, vöröses árnyékot vetett a lány fehér bőrére, a kormányzó szemüvegének csillogó lencséire gondolt, arra, hogy a vastag üveg torzítva felnagyította a pupilláit. – Maga nem is hasonlít az apjára – mondta.
Sára intett egyet cigarettát tartó kezével: – Jól van. Ne mondja el. Úgyis tudom. Azt mondta, hogy szerelmes vagyok magába. Hogy szeretem magát. Ezt mondja mindenkinek – egy heves mozdulattal megrázta a kezét, a cigaretta kirepült az ujjai közül, az asztal lábának csapódott, aztán a padlóra esett. Sára felszisszent, odalépett, eltaposta a csikket. – És tényleg – mondta –, éjszaka van, és én itt vagyok magánál – a hangja felerősödött, tett egy lépést Fábián felé. – Lehet, hogy mindjárt pucérra vetkőzöm és odafekszem maga mellé az ágyba – ahogy ezt mondta, mintha egész testében megborzongott volna –, nem lesz nehéz, nincs rajtam semmi a bunda alatt – megcsillantak a fogai, Fábián nem tudta eldönteni, hogy vicsorog, vagy csak mosolyog – igen, ha úgy van, ahogy az apám mondta, akkor meztelen vagyok – Sára elhallgatott, megnyalta a száját, hallatszott, hogy sóhajt egyet. – Az apám bolond – mondta hirtelen. – Bomlott agyú ember – megremegett a szája, lehajtotta a fejét, Fábián azt gondolta, sírni fog, de amikor Sára felnézett, az arca merev volt, kifejezéstelen. – Nem szeret engem – mondta, az ágyhoz lépett, megfordult, leült Fábián mellé, az ágy szélére, Fábián még a takarón keresztül is érezte, hogy a lány bundája a combjának nyomódik.
Sára közelebb hajolt: – Látta, hogy mit csinált velem – egészen halkan, szinte suttogva beszélt, közben kinyúlt, megfogta Fábián csuklóját.
A matrac megnyikordult, Fábián felhúzta a lábát, nyelt egyet, Sára bőre nedves volt és meleg, ahogy a lány ujjai a csuklója köré szorultak, egyszerre szúrós fájdalmat érzett, mintha a szögesdrót hosszú tüskéi valóban csontig a húsába hatoltak volna, csak egy pillanatig tartott, Fábián tudta, hogy csak képzelődött, a lány ujjai már a kezét simogatták, puha, meleg érintésétől egészen átforrósodott a bőre, Sára száját nézte, az arcán érezte a lány dohányszagú leheletét. Megrázkódott, elhúzta a kezét. – Maga fogott fegyvert az apjára – mondta.
Sára arca megfeszült, ahogy nyelve végigfutott az ajkain, Fábián látta, hogy nem visel rúzst. – Meg akartam ölni – mondta. – Csak nem volt elég erőm – ahogy hirtelen elfordította a fejét, haja sötét hullámokat vetett, a hajszálak feketén, olajosan csillogtak, a tincsek közül enyhe füstszag áramlott Fábián felé.
A lány haja összekócolódott, Fábián szerette volna a tincsek közé fúrni az ujjait és végigsimítani a lány haját, mégsem mozdult. – Ha igazán akarta volna, akkor meg is teszi – mondta. – Akkor gondolkodás nélkül meghúzta volna a ravaszt. De nem akarta. Ha tényleg ezt hiszi, akkor hazudik magának.
Sára fészkelődve Fábián felé fordult: – Volt már maga féltékeny? – kérdezte, Fábián nem válaszolt, érezte, hogy a lány feneke a bundán és a takarón keresztül a combjának nyomódik, elképzelte, hogy a bunda bélésének selyme a lány bőréhez ér, biztosan tudta, hogy Sára a bunda alatt nem lehet meztelen, mégis a bőrének érintésére gondolt.
Sára újra megfogta a kezét, ujjai Fábián lánc köré szorított ujjait feszegették. – Szerintem maga még szerelmes se volt soha – mondta, ujjbegyei megtalálták és tágítani kezdték a Fábián ujjai közötti réseket. – Lehet, hogy maga nem is ember.
– Lehet – Fábián elmosolyodott. – Lehet, hogy nem is élek – mondta, hirtelen ellazította az öklét, hagyta, hogy Sára kihúzza az ujjai közül a láncot.
Sára az ablak felé fordította a fejét, Fábián nem követte a lány tekintetét, tudta, hogy úgyis csak az osztott ablaktáblák sötéten csillogó tükrét láthatná. A lány kibontotta a láncot, egyik kezével lassan áthúzta a másik kezének hüvelyk- és mutatóujja között, mintha az épségéről szeretett volna meggyőződni, vagy a föld fémre tapadó szemcséit akarta volna eltávolítani. – Nem hiszem, hogy egyszer is érezte a féltékenység erőtlen dühét – mondta, közben újra Fábiánra nézett, a szeme nedvesen, párásan csillogott –, akkor nem gondolná, hogy ilyen egyszerű az egész. Nem arról van szó, hogy akarom, vagy hogy nem akarom – elhallgatott, Fábián felhúzott lábának támaszkodott, mélyen beszívta a levegőt.
Fábián a combjában és a térdében érezte Sára testének súlyát, látta, hogy megfeszül rajta a bunda, a lány melle hullámozva megremeg, elképzelte, hogy a jobb mellbimbó hegyesen felmered, annyira kemény, hogy még a vastag bundán keresztül is érzékelhető, szinte látta is a szőrme apró kidudorodását, Léna mellének ruganyos érintése jutott eszébe. – Mit akar tőlem? – kérdezte, Sára gömbölyű, fehér térdére nézett, úgy érezte, hínárosan sós vízszag áramlik felé a lány irányából, tudta, hogy képzelődik, a szag csak az álom maradéka, nem lehet a lány testének illata.
Sára mintha nem is hallotta volna a kérdést, továbbra is az ablakot nézte. – Minden azon múlik, hogy melyik az erősebb érzés, a félelem, vagy a harag – mondta, egymáshoz fogta a lánc két végét. – Én nem vagyok elég bátor. Nem vagyok elég dühös. Félek – a hangja megbicsaklott, a lánc hurkába dugta az ujjait. – Biztos ezt is az anyámtól örököltem – mondta, Fábián lábának feszítette a testét –, tehetetlen, gyáva gyűlölet – Sára majdnem kiabált már, Fábián oldalról is látta, hogy fájdalmas, dühös maszkká torzul az arca – nem akarom érezni!
Sára elhallgatott, Fábiánra nézett: – Büntetni akarok! – mondta, a szeme sötéten csillogott, hirtelen felállt, az ágy felé fordult, fél lábbal az ágyra térdelt, a combja nagyon hosszú volt és nagyon fehér, Fábián még mindig vízszagot érzett, tudta, hogy nem szabad, nem érintheti meg a lány térdét, nem simíthat végig a combján, és nem nyúlhat be a bundája alá, nem, nem fogja megtenni, mert nem akarja megtenni, tudta is, hogy mit kellene mondani – Ne engem büntessen – ennyi elég volna, egyetlen mondattal megállíthatná a lányt, de nem mondta ki, Sára még közelebb hajolt, Fábián látta már a mozdulatot, ahogy a lány lerántja majd róla a takarót, ahogy kigombolja és lerázza majd magáról a bundáját, ahogy hullámzó mellel, meztelenül átveti a majd a lábát a testén, tudta, hogy a lány bőrének íze sós lesz, kesernyésen sós, igen, hallotta, hogy Sára hangja elmélyül a vágytól: – A maga erejét akarom. A magában lakó gyilkos dühöt akarom – ezt mondta, és Fábián azt kívánta, hogy hallgasson el, ne beszéljen tovább, és akkor Sára kinyúlt, és Fábián arcához ért, ahogy végigsimított a bőrén, az ujjai közé tekeredett nyaklánc végei hidegen, csiklandozva Fábián nyakához értek, Fábián érezte, hogy a teste mélyén fekete láng lobban, igen, a teste még pontosan emlékezett az álombéli úszás vonagló mozdulataira, igen, de Sára még mindig beszélt, Fábián nem akarta hallani, nem akarta érteni, ahogy megfeszítette a testét, a lány hangját elnyomta a Fábián fülében zúgó, doboló vér lüktetése, de Sára szájáról akkor is le tudta olvasni a szavakat, és ahogy megértette a szavak értelmét, már hallotta is újra a lány hangját: – Büntetni akarok – mondta –, azt akarom, hogy ölje meg az apámat – sírt már, végigfolytak a könnyek az arcán, de még mindig beszélt, sírás közben is csak beszélt tovább –, nem szeret engem, csak a nővéremet szereti, nem akar engem, csak a nővéremet akarja – egyre csak ezt ismételte, és Fábián tudta, hogy Sára a dühtől sír és nem a fájdalomtól, bántóan éles volt a hangja, Fábián fogai összecsikordultak, kinyúlt, megragadta bunda gallérját, maga felé rántotta a lányt: – Hagyja abba! – kiáltotta.
Sára hirtelen elhallgatott, egészen közel volt az arca a Fábiánéhoz, a szája kinyílt, zihálva a levegőbe szimatolt. – Maga is! – kiáltotta –, maga is őt akarja, érzem, magán is érzem a szagát, a nővérem szagát, érzem, érzem – hátrarántotta a fejét, jobb kezével Fábián arca felé kapott, Fábián azt hitte ütni vagy karmolni akar, megpróbálta elkapni Sára csuklóját, de Sára Fábián arca mellé nyúlt, megfogta és kirántotta Fábián feje alól a párnát, Fábián hallotta, hogy a párna megzörren, az alája dugott fénykép a rántás erejétől a padlóra esik, a lány hátrahajolt, mind a két kezével megfogta és Fábián arcára nyomta a párnát.
Fábián az utolsó pillanatban oldalra fordította a fejét, egyik kezével valahol könyöktájékon elkapta Sára karját, a másikkal ellökte magát a matractól, felemelkedett, Sára elengedte a párnát, felállt, az ajtó felé vetette magát, Fábián erősen szorította a karját: – Itt marad! – mondta, felállt, maga felé rántotta Sára karját, hallotta, hogy megreccsen a bunda varrása, Sára elvesztette az egyensúlyát, Fábián fele lépett, a lába beleakadt az olvasólámpa zsinórjába, a lámpa leesett az asztalról, nem aludt ki, egyenesen a fényképre világított, Sára lenézett, felsikoltott, lehajolt, felkapta a földről a képet. Fábián újra megrántotta a karját: – Üljön le! – mondta, az ágyra lökte, maga is az ágy felé lépett. – Beszélnem kell magával – mondta.
Ahogy Sára az ágyra esett, beverte a falba a fejét, a bundája felcsúszott, egészen a dereka fölé, Fábián a padlóról visszaverődő gyenge lámpafényben is látta, hogy a lányon valóban nincs semmi a bunda alatt, mintha elájult volna, a combjai szétnyíltak, feszülő ágyékának szőrzete egészen sötét volt, Fábián mélyen beszívta a lány testének illatát, tudta, hogy el kellene fordítania a fejét, nem akarta megtenni, úgy érezte, mintha forrón örvénylő víz borítaná el a testét, nem akart lélegezni, a tüdejéből a vér útjain szétáramló légszomj fájdalmas, vad mámorát akarta érezni, az oxigénhiánytól megbénuló agy odaadó rémületét, a tudat megsemmisülésének édes örömét, igen, a combok a csípője köré kulcsolódnak majd, összeroppantják, megsemmisítik, újrateremtik, igen. Érezte, hogy megfeszül a gerince, tudta, hogy semmi se számít, semmi nincs, csak szagok vannak, és érintések vannak, csak testek vannak, szétválaszthatatlanul egymásnak feszülő testek vannak, hangok nincsenek, valóság sincs, semmi sincs.
Valami keményen az ablaknak csapódott, Fábián hallotta, hogy az ablaktáblák megreccsennek – Nincsenek hangok – gondolta –, nincsenek hangok – a zaj megismétlődött, erősebben, hangosabban, mindjárt be fog törni az ablak, valaki kívülről üti az üveget –, nem, nincs ablak – de akkor Sára is megmozdult, a teste megvonaglott, a combjai összezárultak, nyöszörögve összehúzta magát, Fábián érezte, hogy a testéből egycsapásra elmúlik a feszültség, megborzongott, a lány arcára nézett, Sára tágra nyílt szemekkel, ijedten hátrahúzódott, Fábián tudta, hogy Sára nem őt nézi, hanem az ablakot, és ahogy ő is az ablak felé fordult, a lány ernyedt, kamaszosan nyúlánk, kislányos testére gondolt, vékony, fehér combjaira, nyelt egyet, egészen száraz volt a szája.
Először senkit sem látott az ablak üvege mögött, azt gondolta, hogy nem is volt ott semmi, csak képzelte az egészet, talán még mindig álmodik, Sárát is csak álmodta, Sára szavait is, és az ablak zördülésének hangjait is, igen. Aztán hirtelen egy tenyér csapódott az ablak üvegének, a kilincs megzördült, az ablakkeret hangosat reccsent, Fábián látta, hogy a kéz eltűnik az üvegről, az ablak felé lépett, felkapta az asztalról a zseblámpát, felkattintotta, az ablakra világított, a piszkos üveglapok megtörték és szétszórták a lámpa fókuszált fényét, Fábián nem látta tisztán a téren álló alakot, az arcát sem látta, csak azt, ahogy elfordul, és futni kezd. – Megálljon! – kiáltotta, eloltotta a lámpát, már az ablaknál volt, kinyitotta, kihajolt, kint nem égtek az utcalámpák, a sötétben futva távolodó léptek zaja hallatszott, de látni semmit sem lehetett. Fábián elkáromkodta magát, mélyen beszívta a sötét, csípősen hideg levegőt. – Tehetetlen, gyáva gyűlölet – mondta, lassan megfordult, tudta, hogy Sára nem lesz már a szobában.