Fábián rábukkan Német tanyájára

A domb tetején már nem nőttek fák, a nagy, kaszálatlan fű szálai oldalra dőlve feküdtek, a rét közepén, egy hosszúkás, istállószerű épület előtt, egy elszenesedett törzsű tölgyfa állt, koronájának nagyrésze hiányzott, csak két görbe ág nyúlt feketén az ég irányába.
Ahogy Fábián kiért a fák közül, egy pillanatra feltámadt a szél. Fábián megállt és visszanézett a fakoronák enyhén hullámzó, összefüggő, barnás szövetére. Jól láthatóan kirajzolódtak a dombok ívei, az erdőn túl látszott a város is, valahonnan a palaszürke háztetők közül sárga füst szállt fel vékony oszlopban. A szél felkapott és a fák fölé emelt néhány levelet, Fábián hunyorogva nézte, ahogy egyre feljebb és feljebb emelkednek, kiszámíthatatlanul bukdácsolva, mintha élnének, aztán a szél minden átmenet nélkül elállt, a levelek pedig egyszerre lehulltak.
Fábián felsóhajtott, a zubbonya ujjával megtörölte a homlokát, aztán megfordult, és az épület felé indult.
Először azt hitte, hogy téved, vagy képzelődik, de ahogy közelebb ért, már világosan látta, hogy az elszenesedett fa törzsének elágazásába, oda, ahonnan a két megmaradt főág indult felfelé, egy lókoponyát drótozott fel valaki. A kiszáradt sárga csont felületén futó drótfonatok a koponya homlokrészén, pontosan annak közepén keresztezték egymást, mindkét oldalon keretbe fogták a szemüregeket. A drótokat erősen meghúzhatták, látni lehetett, hogy mélyen a fa kérgébe vágódnak, volt, ahol csak a szakaszonként ismétlődő tüskés fémbogok álltak ki a fából.
Fábián közelebb lépett, a másfél centi hosszú, hegyes tüskéket nézte, a bemattult fém mintha a fakéreg színét tükrözte volna vissza, émelyítően feketének látszott. Fábián kinyúlt, ujjai hegyével megérintette a fatörzset, aztán egészen nekinyomta a tenyerét, megérezte a porózus, száraz anyag belső ruganyosságát, ujjai megfeszültek, közben végig a koponyát nézte, a csont sima, tiszta felületét, arra gondolt, hogy ha akarná, körmeit a recsegő kéregbe mélyíthetné, és kiszakíthatna belőle egy tenyérnyi darabot, aztán kinyújtott karral felugorhatna, és a széndarabbal összekenhetné a megsárgult, sima csontot. Megnyalta a száját, elmosolyodott, aztán levette a tenyerét a fa hideg, kemény kérgéről.

Az épület valamikor téglából lehetett, néhol majdnem egy méter magasan állt is még az eredeti fal, de a legtöbb helyen csak két vagy három sornyi volt meg belőle, a maradványokra legallyazott faágakból, rudakból és cölöpökből favázat építettek, erre aztán belülről különböző deszkákat, bádoglapokat, műanyag és furnérlemezeket drótoztak fel, a réseket hol szalmával kevert agyaggal tapasztották be, hol pedig összesodort, fekete nájlondarabokkal igyekeztek betömni.
Az építmény fa felé néző végén nem volt bejárat, ahogy Fábián lassan megkerülte, és látta, hogy üvegdarabok, tükörcserepek, laposra simított konzervdobozok és fémcsövek is vannak a falba építve, arra gondolt, hogy az anyagok elrendezése talán csak látszólag esetleges, és lehet, hogy ha megfelelő távolságból megfelelő ideig nézi az épület oldalát, akkor végül kirajzolódik valamilyen minta belőle. A bádoglapokon levő rozsdafoltoknak és horpadásoknak, az üvegcserepek színének és alakjának, a deszkákban a repedések vonalának, az össze-vissza görbített drótdarabok vastagságának, mindennek, mindennek értelme van.
Elfordította a fejét, a rét szélén a fű szürkének látszott, mintha cementporral szórták volna be.

A falba épített ajtókeret felső részére szegezett, tenyérnyi széles, földig érő posztócsíkok eredeti színét nem lehetett megállapítani, viasszal kenhették be, paraffinnal, esetleg szappannal próbálhatták vízhatlanná tenni az anyagot, mert nagy részét sárgán csillogó réteg fedte be vastagon, pikkelyesen, lent viszont, mintha valahogy mégiscsak magába szívta volna a föld színét, megbarnult és kirojtosodott.
– Van itt valaki? – Fábián a falba rúgott, a posztócsíkok megrebbentek, az épületből nem érkezett válasz, a csíkok közötti réseken át enyvszagú, száraz levegő áramlott kifelé. Fábián eltüsszentette magát, újra a falba rúgott, aztán az ásó lapjával óvatosan félrehúzta a függönyt, és megpróbált úgy bemenni, hogy minél kevésbé kelljen a posztócsíkokhoz érnie.
Bent meleg volt és világos, ablakok ugyan nem voltak, de a tető nagy részét egy átlátszó műanyag fóliadarabokból összeragasztott ponyva alkotta, ez pedig átengedte a fényt. A nájlondarabok nem mindenhol illeszkedtek pontosan, néhány helyen a szigetelőszalag is levált, a befolyó esővizet fejmagasságban a lyukak alá függesztett vagy a földre állított konzervdobozok fogták fel. A nagy, négyzet alakú helyiség az épület hosszának úgy a negyedét foglalhatta el, az oldalsó falakat egymás mellé akasztott állatbőrök borították, a hátsó falat teljes egészében egy vasrudakból összeforrasztott rács alkotta, ezen a rádrótozott kátránypapír lapok miatt egyáltalán nem lehetett átlátni, a közepén lévő ajtó viszont résnyire nyitva volt. A baloldali fal mellett egy alacsony deszkapriccs állt, azzal szemben, a másik oldalon, meg egy nagy, gyalulatlan deszkákból összetákolt asztal.
– Halló – Fábián beljebb lépett, a posztócsíkok összezárultak mögötte. – Jó napot – mondta, de semmi sem mozdult, és senki sem válaszolt. A hangja is csak tompán, fojtottan hallatszott, mintha a falakra függesztett állatbőrök valahogy elnyelték volna a hangot.
A priccsen egy pokrócba bugyolált nagy, szögletes csomag feküdt, a pokróc sarkait a csomag tetején spárgával kötözték össze, az anyagon több helyen is sötét nedvességfoltok ütöttek át, az alsó része egészen lucskos volt, körülötte a priccs deszkáin is tócsába gyűlt a pokrócon átszivárgó sárgás folyadék. Fábián bal kézzel megfogta a pokróc összecsomózott sarkait, ujjait a nedves anyag ráncaiba fúrta, fél kézzel kilazította a csomót, kibontotta a batyut, belenézett, a rövid, hegyes agancsokat és a fehérre főzött őzkoponya sima, hústalan felső részét sárgás, lakkszerű anyag vonta be vékony rétegben. Visszahajtotta a pokrócot, az egyik agancs kilátszott, nem sikerült egészen letakarnia.
Ahogy ellépett a priccstől, Fábián véletlenül meglökte a vállával a ponyvára akasztott konzervdobozok egyikét. A doboz kilengett, vékony sugárban vizet spriccelt a padlóra, Fábián felnyúlt, meg akarta fogni a doboz oldalát, de a nedves fém kicsúszott a kezéből, a rézdrót is elszakadt, ami a ponyvához rögzítette, a doboz átpördült Fábián keze fölött, a víz maradéka a zubbonya ujjára ömlött, a doboz a földre esett, pattogva, csörömpölve elgurult, az asztal alatt álló mosófazéknak ütődött, visszapattant, a tetejére fordult, és megállt.
Fábián felszisszent, a víz hideg volt, érezte, hogy végigfolyik az alkarján, egészen a könyökéig, és átitatja a ruhája ujját. Lehajolt, az ásót és a puskát a priccs oldalának támasztotta, tenyerét a zubbonya ujjának dörzsölte, amennyire tudta, próbálta kicsavarni belőle a vizet. A zubbony szövete nedves maradt, de legalább nem volt már hideg.
A simára döngölt sárpadló csak lassan szívta magába a kiömlött vizet, Fábián átlépte a pocsolyát, leguggolt, megfogta a fazék fülét, kihúzta az asztal alól, levette róla a fedőt és belenézett. A fazék üres volt, a belső széleit vastagon beborító sós, szürkés lepedéksáv száraznak és érdesnek látszott, az edény fenekén koncentrikusan kidudorodó barázdák közé tapadt húscafatok körül hangyák mászkáltak. Fábián benyúlt, két ujja közé csippentett egy mócsingos húsdarabot, felemelte, megnézte. A hús egészen szétfőtt, cseppfolyósan puha volt, mintha nem is hús lett volna már, hanem valamilyen váladék vagy kocsonyás zselé, a rajta lévő hangyák mozogtak ugyan, de nem haladtak előre, csak egyre jobban a nyálkás zsírba süllyedtek. Fábián gyomra megkordult, összerándult, keserű, olajos ízt érzett a torkában, ahogy lenyelte a nyálát.
Visszadobta a húscafatot, az ujjaira tapadt zsírt a fazék oldalához kente, felállt, a csizmája orrával a helyére tolta a fazekat.
Az asztal tele volt tárgyakkal, szinte alig volt rajta szabad hely, a több négyzetméternyi felületet rongydarabok, vésők, kulcsok, drótok, szétszedett csapágyak, műanyagdobozok, csavarhúzók, smirglicsíkok, késpengék, spárga tekercsek, fogaskerekek, bőrszíjak egymás mellé, alá és fölé halmozott tömege borította be, az asztal szélén egy üvegpohárban kockacukrok és ragacsos, elformátlanodott savanyúcukor-darabok voltak, hátul, a falon lógó állatbőrnek támasztva egy szigetelőszalaggal körberagasztott, majdnem szabályos téglalap alakú tükörcserép állt.
Fábián felemelte a poharat, az üveget is és a cukrokat is belepte a por, az apró, szürke szemcsék közé fekete sörteszálak tapadtak. Először megrázta, aztán lefele fordította, de semmi sem történt, a cukrok nem mozdultak, egyetlen tömbbé kövesedtek, mintha összecementezték volna őket. Ahogy visszatette a poharat, Fábián ujjai barázdákat töröltek a porba, az asztalra nézett, a káoszból újabb tárgyak bukkantak elő, sakkfigurák, egy szappantartó, egy rézkilincs, egy fél szemüveg, egy olajozó, egy nyitva hagyott, rozsdás pengéjű borotva. Minden egyformán poros volt, a vékony, szürke réteg tompított a dolgok színén, megváltoztatta az alakjukat, Fábián arra gondolt, hogy mint a cukrok, ezek a tárgyak is szilárdan összetapadtak, hogy soha többé ne lehessen szétválasztani őket egymástól.
A tükörhöz nyúlt, megfogta, kézbe vette, közben ott, ahol a csuklója az állatbőrhöz ért, a sörték egy része porrá omlott és lehullt, a maradék szőrszálak közül egy kis barna lepke szállt fel, spirálosan, bukdácsolva a tető felé repült, Fábián utánakapott, megpróbálta lecsapni a tükördarabbal, de nem találta el. A lepke eltűnt, talán leszállt valahová.
Fábián a zubbonya ujjával letörölte a tükörről a port, belenézett, a tükördarab túl kicsi volt, torzított is, egyszerre még csak az arca felét sem látta benne. Lassan ide-oda mozgatta, nézte, ahogy egymás után megjelennek és eltűnnek rajta az arcának részei, a torzulás aránya pillanatról pillanatra változott, a darabok között nem volt folytonosság, akár egy mozaik összekeveredett szilánkjai is lehettek volna.
Megfordította a tükröt, a hátlap nem üvegből volt, a vastag kartonpapír sárga volt és sima, mint az elefántcsont, vagy mint egy régi fénykép hátlapja. Fábián a tükör egyik sarkánál körömmel felkaparta a kartont az üveghez fogó szigetelőszalagot, körben lehúzta az egészet a tükörről, aztán összegyűrte és a földre dobta. A kartonlap még mindig a tükörhöz tapadt, Fábián ujjbeggyel próbálta lefeszíteni róla, remélte, hogy nincs hozzáragasztva.
Az anyagok végül elcsúsztak egymáson, láthatóvá vált a tükör visszáját borító matt, fekete foncsor. Fábián megfordította a kartonlapot, az valóban egy fénykép volt, egy régi, fekete-fehér műtermi felvétel.
A háttérként szolgáló, redőzött, szürke lepel előtt féloldalasan, háta mögött mind a két kezével egy thonetszék támlájára támaszkodva, fejét enyhén hátrahajtva egy lány állt, sötét, testhez simuló ruhája combközépig ha érhetett. Mezítláb volt, nem állt egészen lábujjhegyen, de a sarkai elváltak a talajtól, egész teste megfeszült, lábikrái, combjai, dereka, gerince és nyaka egyetlen enyhe ívet alkotott, a szűk ruha nagyonis kihangsúlyozta testének domborulatait. A nyakán mintha izzadságcseppek csillogtak volna, a kontyba fogott, fekete hajából kiszabadult szálak is nedvesnek, szinte csapzottnak tűntek. Arca elfordítva, félprofilból látszott, nem mosolygott, komolyan, majdnem szomorúan nézett, szája sarkában apró árnyékok ültek, sötétre rúzsozott ajkainak árnyalata pontosan illett a ruhája színéhez. Nem viselt fülbevalót, Fábián a fülcimpáját nézte, a füle előtt az arcára tapadó hajtincs ravasz, felfele mutató görbületét, akkor már majdnem biztos volt benne, hogy a lány a képen ugyanaz, mint akit a kórházban látott a hordágyon feküdni, és abban a pillanatban azt is tudta már, hogy a lány ruhájának és rúzsának színe csakis sötétvörös lehet, olyan, mint a vér, vagy mint a csipkebokor fagyott bogyóinak színe.
Megint a lány szájára nézett, attól, hogy kitalálta a rúzsának színét, mintha megváltoztak volna az árnyékok a képen, a lány arcán sem szomorúságot látott már, inkább elégedetlenséget, dacos csalódottságot. A ruha a lány kerek vállát sem takarta el, a karja erősnek, mégis kecsesnek látszott, Fábián a kar feszülő, kidomborodó hajlatában látni vélte a lány bőre alól előderengő szilvakék vénákat, de tudta, hogy csak képzelődik, a felvétel semmiképpen sem lehet ennyire éles.
A lány a szék sötétre lakkozott támláját fogta, hosszú, vékony ujjai súlyosan, fehéren kulcsolódtak a csillogó fára, látszott, hogy képes volna csak a karjai erejével megtartani magát, igen, ha akarná, át tudna pördülni a szék támlája fölött, kézen állva felemelkedhetne, aztán kinyújtott lábbal, hajlékony derékkal, lassan a szék ülőkéjére engedné magát, közben végig mosolyogna.
Fábián fél kézzel az asztal szélére támaszkodott, a lány meztelen lábfejének vonalát nézte, a bokáját, a térdét, izmos, nyúlánk combjait, nem is a képet látta már, csak a lány derekára tapadó meggypiros ruha színét, nyelt egyet, egy pillanatra lehunyta a szemét, arra gondolt, hogy a ruha alatt talán nincs is bugyi a lányon.
Kigombolta a zubbonya bal felső zsebét, még egyszer a képre nézett, próbálta felidézni a lány sima bőrének érintését, pontosan tudta, hogy a lány talpa egészen hideg volt, mégis lázas melegre, lüktető forróságra emlékezett, arra, hogy a keze az átizzadt lepedő redői közé csúszik, végigsimít a lány feszülő, forró lábfején, megtalálja és megfogja a bokáját, fogja, tartja, nem engedi el, egyre erősebben szorítja, érzi, hogy saját gyorsuló szívverésének üteme már a lány sebes pulzusának ritmusát visszhangozza, egész teste megfeszül és átforrósodik, izzadni kezd, alig kap levegőt, de nem is akar már lélegezni, semmit sem akar már, semmit, semmit, csak, csak – nem szabad – gondolta – elég – ellépett az asztaltól, a képet hátlappal kifelé a zsebébe csúsztatta, a karjára fröccsenő víz hidegére összpontosított, arra, hogy a víz az egész testét elborítja, lehűti és elmulasztja ezt a fájdalmasan forró lüktetést.

A rács ajtaja egyáltalán nem nyikorgott, halkan és könnyedén tárult ki, a vastag, összeforrasztott vasrudak feketén csillogtak. Mielőtt belépett volna, Fábián a reteszt is kipróbálta, elhúzta, csattanva visszanyomta, látszott, hogy a rács jól záródik, csukott állapotban az ajtó éléből kiálló hegyes vasfogak pontosan illeszkednek az ajtó tokjában lévő szögletes vájatokba.
A falakat a rácson túl is állatbőrök borították, a bal oldalon a terem egész hosszában fekete műanyagzsákok álltak, a jobb oldalon pedig lezárt fekete hordók. A hordók és a zsákok között hagyott méternyi széles járat egészen a terem végéig vezetett. A hátsó falon, egy állatbőr közepén, egy ovális vívómaszk függött szemmagasságban, alatta egymást keresztező hosszúkás kopásfoltok látszottak, a hiányzó vívótőrök nyomai.
Fábián nem csukta be maga mögött a rácsot, félrefordított fejjel többször a levegőbe szimatolt, a földbe taposott szalma megszürkült szálaira nézett, a bőrökből áradó sűrű, nehéz szagba enyhe verítékszag, nagy állatok almának és vizeletének szaga keveredett, Fábián arra gondolt, hogy ha lehunyná a szemét, akkor talán megérezné a ritkán moccanó testek párás, gőzölgő melegét, meghallaná a láncok ritmustalan csendüléseit.
A zsákok fényes felülete feketén csillogott, Fábián találomra kiválasztott egyet, megfogta, megpróbálta felemelni, a zsák nehéz volt és puha, Fábián nem talált rajta rendes fogást, terpeszben állva azért sikerült megemelnie, érezte, ahogy a benne lévő porózus anyag is megcsúszik, felfele mozdul, mintha folyékony volna, tudta, hogyha kéne, egy mozdulattal a vállára emelhetné és vihetné, de csak tartotta egy darabig, aztán lassan leengedte, megvárta, amíg a zsák felkavarodott tartalma leülepszik, a zsebébe nyúlt, bicskát vett elő, kinyitotta a kisebbik pengét, a zsák leforrasztott szájánál lyukat hasított a műanyagba, két ujjal széthúzta, belenézett, derengő, fehér port látott, megérezte a torkában az oltatlan mész karcos, maró szagát, felköhögött. Amennyire tudta, a hasítékra hajtotta a zsák tetejét, becsukta és eltette a kést, az egyik hordóhoz lépett. Nem kellett kinyitnia vagy felemelnie, éppen csak megbillentette, hallotta, ahogy olajosan megcsobban a benne lévő folyadék, máris tudta, hogy az csakis benzin vagy petróleum lehet.
A vívómaszkot nézte, a domborodó, sűrű drótfonat olyan volt, mint egy rovar összetett szeme, s ahogy lassan a terem hátulsó fala felé indult, egészen úgy érezte, figyelik. Fejét nem mozdítva, a szeme sarkából jobbra és balra pillantott, a hordók és a zsákok szabályos sorokban, mozdulatlanul álltak, csak a maszk felületén csillant meg a fény. Fábián hunyorogva közelebb lépett, igyekezett keresztülnézni a sodrony közein, akkor a maszk mintha egyszerre kisimult volna, a fémszálak mögötti homályból egy arcot látott kirajzolódni, ahogy sápadtan, tágra nyílt, fekete szemmel nézi őt, várja, hogy közelebb érjen, mintha mondani akarna valamit, vagy figyelmeztetni akarná valamire, látta is, ahogy az áll megmozdul, a vértelen ajkak szétnyílnak, aztán a sodrony újra összezárult, fémesen, domborúan csillogott megint, Fábián még egy lépést tett felé, közben arra gondolt, hogy talán mégsem képzelődött egészen, és a maszk mögött valóban lehet valami, egy régi dombormű darabja, egy gipszöntvény, akármi.
Egészen közel ért már a terem hátsó falához, ott állt, a vívómaszk előtt, a sodrony közein átderengő fehérségről nem lehetett megállapítani, hogy mi is pontosan. Odanyúlt, ujjait az egymásba font vékony fémszálaknak nyomta, a sodrony egy pillanatig ruganyosan ellenállt, aztán engedett a nyomás erejének, pattanva behorpadt, a lyukakon keresztül most már jól látszott, hogy csak a maszkhoz tartozó széles, fehér fejpánt van ott. Ahogy Fábián elengedte, a maszk azonnal újra kidomborodott.
A háta mögül zajt hallott, fém koccant fémnek, nem nézett hátra, ösztönösen oldalra lépett, a vascső csak a vállát találta el, az ütés ereje így is a falnak lökte, igyekezett megkapaszkodni, lesodorta a vívómaszkot, a falat borító medvebőrt is csak utolsó pillanatban sikerült elengednie, mielőtt egészen magára rántotta volna. Oldalra esett, féloldalasan a zsáksorok közé, érezte, hogy a térde keményen a hátsó falnak csapódik, a zsákok felfogták, megtartották, egyszerre próbált megfordulni és felállni, a második ütés a bordáit érte, nem érzett fájdalmat, csak az ütés erejét, ahogy a bőrén és a csontjain keresztül vibrálva a testébe hatol, felemelte a fejét, a vascsövet nézte, ahogy lassan újra felemelkedik, hogy megint lesújtson, látta a csövet markoló kezek bütykeit, a sovány, inas karokat, a könyékig felcsúszott pulóver ujjából kiálló remegő, zöld gyapjúszálakat. A férfi arcára kötözött festetlen papírmasé álarc mögött vizenyősen csillogó szemekben nem látszott semmilyen indulat, oldalt, a füle fölött, ott, ahol a maszkot tartó spárgadarabok hurkákba terelték és a koponyájához szorították rövid, őszes haját, mintha kopaszodott volna. Fábián megint a maszkot nézte, a kerek szemnyílásokat, az enyhén kidudorodó háromszögletű orrot, nem tudta eldönteni, hogy milyen állatot ábrázol, medvét, vagy kutyát.
– Azt hiszed, nem tudom, ki vagy? – kérdezte a zsákon fekve, de a férfi az álarc mögött csak hallgatott, a csövet a feje felé emelve hátralépett, látszott, hogy a karjai megfeszülnek, Fábián kifújta a levegőt, féloldalt legurult a zsákokról, feltérdelt, aztán ugrott is azonnal, nem várta meg a harmadik ütést, vállal és fejjel a másik gyomrának rohant, érezte, hogy a vascső erőtlenül a hátára csap, közben hallotta ahogy a férfi gyomrából és tüdejéből sípolva kiszorul a levegő, a karjaival átkulcsolta és megszorította a derekát, úgy tartotta, hogy a férfi maradjon alul, még vitte őket az ugrás lendülete, a hordókra estek, a férfi tarkója tompa kondulással csapódott a fémnek, Fábián felhúzta a térdét, keményen a másik heréibe térdelt, hallotta a hördülést, aztán azt is, hogy az elengedett vascső csendülve a hordóknak ütődik és elgurul, a férfi teste megfeszült, próbált összegörnyedni, Fábián újra a heréibe térdelt, közben egész testével előre vetette magát és belefejelt a férfi fájdalomtól felemelkedő arcába, valami reccsent, a haján keresztül érezte, hogy az álarc behorpad, arra gondolt, lehet, hogy a férfi orra is eltörött, tudta, ha újra belefejelne, az orrcsont szilánkjai egyenesen a másik agyába hatolnának, a test elernyedne, nem mozdulna többé.
Az erőlködéstől felcsúszott a férfi pulóvere, semmi mást nem viselt alatta, Fábián keze a bőréhez ért, száraz volt és hideg, Fábián megrázkódott, elengedte a férfi meztelen derekát, felnyúlt, ujjait két oldalt a maszk szélei alá feszítette, egy hirtelen mozdulattal letépte a férfi fejéről az álarcot, felállt.

Hátralépett, egyszerre érezni kezdte a vállában, a karjában és az oldalában a vascső ütéseinek erejét. A fájdalom a csontok belsejéből sugárzott elő, átjárta testének rostjait, belülről felforrósította a bőrét, átmelegítette zubbonyának anyagát, a szövetbe ivódott nedvesség gőzölögve gomolygott elő, a sűrű, meleg pára egy pillanatra elhomályosította a hordókon fekvő férfi alakját.
A fájdalom hullámai azután lassan lüktetve kioltották egymást, a pára eloszlott, a férfi még mindig a hordókon feküdt, oldalra fordult, összegörnyedt, a pulóvere ujjával próbálta letörölni az arcáról a vért. Fábián a férfi csontos hátát nézte, látta, hogy a bőre a hordók vasához ér, a kék munkásnadrág, amit viselt, bő volt, vastag ráncokba gyűlt a fekete nadrágszíj körül.
– Megölhettelek volna – mondta, lenézett, a behorpadt, elformátlanodott maszk szemnyílásain keresztül látszott a föld. Megfordította az álarcot, a cafatos végű, tépett spárgaszálak az ujjaira tekeredtek, lerázta őket, hiába. A maszk belsejét az orrnál egészen átitatta a vér, a nagy, szabálytalan alakú vörös folt mélyen beleitta magát a papír piszokszürke rétegeibe, az anyag felpuhult, meglágyult, olyan lett, mintha nem is papír volna, hanem lucskos, durvaszövésű vászon. Fábián a tetemre gondolt, a hús felszínére – Megölhettelek volna, Német – mondta megint. A férfi megmozdult, elvette az arca elől a kezét, Fábiánra nézett, sápadt volt, egészen fehér, nem pislogott és nem is szólt, csak nézett, hallgatott, az álla és a szája még mindig sötét volt a vértől, Fábián válla hirtelen éleset nyilallt, majdnem felszisszent, aztán azt gondolta, hogy Német talán nem is látja őt, keresztülnéz rajta, vagy befelé, önmagába, csak az orrában és az arca mögött lüktető fájdalommal törődik.
Fábián összeszorított fogakkal állt, nyelve szárazon a szájpadlásához tapadt, a suhogó vascsőre gondolt, az ütések erejére, Német mozdulatlan, véres állát nézte, hüvelykujjai kétoldalt a maszk szemüregeibe mélyedtek, a lyukak pereme éles volt és kemény, a karjai megfeszültek, a maszk egy pillanatig ellenállt, aztán fent, középen szakadni kezdett, hersenve kettévált. Fábián a földre dobta a papírmasé darabokat, rájuk lépett, sarokkal a földbe taposta őket, mintha tüzet taposna el.
Német akkor felmordult, talán az arca is megrándult, Fábián nem látta pontosan, mert Német testének egyetlen mozdulatával lefordult a hordókról, egy pillanatig ott guggolt Fábián lábai előtt, Fábián ugrásra számított, próbált hátrálni, elegendő teret nyerni egy rúgáshoz, vagy legalább kikerülni a támadás szögéből, de Német nem emelkedett fel, nem ugrott neki, a földön maradt, fél térdére és a kezeire támaszkodva egy kaszáló lábmozdulattal Fábián bokájába rúgott, kiseperte alóla a lábait, Fábián hanyatt esett, nyaka megfeszült, karjai döngve a földre csapódtak, igyekezett tompítani a zuhanás erejét, a tüdejében maradt levegő egy fehér villanással a bordáinak és a torkának szorult, nem törődött vele, két lábát keresztbe rakva, karjait maga elé emelve próbálta védeni a heréit és az arcát, de Német nem állt fel, nem rúgott belé, egyáltalán nem is vett róla tudomást, négykézláb, fújtatva a kettétépett, széttaposott maszk maradékához mászott, felszedte a földről a darabokat, felállt, megfordult, aztán futva megindult a rács ajtaja felé.
Fábián kinyúlt, el akarta kapni Német bokáját, de csak a nadrágja szélét tudta megfogni, azt is épp hogy csak elérte, máris kicsúszott a kezéből az anyag.

Mire felállt, Német már túl volt a rácson, Fábián látta, ahogy megfogja a reteszt, látta az ajtó lassú mozdulását, ahogy hang nélkül körbefordul a megerősített sarokpántokon, vállal a rácsra drótozott kátránylapoknak vetette magát, az ajtó keményen ellenállt, Német erősen tartotta, Fábián a földnek feszített lábakkal, teljes súlyát a rácsoknak nyomva próbálta kifele taszítani az ajtót, de a rés egyre szűkült, hallotta, ahogy Német a kátránylapok túlsó oldalán morogva liheg, akkor jobb karját a rács ajtaja és az ajtó kerete közé dugta, ott próbált fogást keresni, azt remélte, hogy úgy talán könnyebben tágíthat a nyíláson, de az ajtó rése milliméterről milliméterre egyre keskenyedett, Fábián érezte, hogy a vasajtó éles pereme a karjának szorul, nagy levegőt vett, felhördült, minden erejét beleadva nyomta neki magát a vasnak, tudta, hogy ha Német nem, akkor az anyag engedni fog, meggörbülnek és elválnak egymástól az ajtó összeforrasztott rúdjai, a zár elpattan, szétesik, a szegecsek és a csavarok a földre hullanak, megszűnik minden ellenállás.
Német váratlanul hátrarántotta az ajtót, Fábián egyáltalán nem számított erre, előre esett, jobb karjával az ajtó tokjába kapaszkodott, Német keményen hasba rúgta, aztán a karjára csapta az ajtót, egyszer, kétszer, háromszor, Fábián érezte, ahogy a zár hegyes tüskéi átszakítják a zubbonyát és a bőrét, a csontok nem roppanhatnak el, tartaniuk kell, keményebbek a vasnál. A bal kezével megpróbálta elkapni és megtartani az ajtót, de csak a kátránypapír maradt a kezében, a rácson keresztül meglátta Német arcát, Német szeme megvillant, újra Fábián karjára csapta az ajtót, ahogy Fábiánra nézett, a pupillái mintha összeszűkültek volna, Fábián tudta, hogy a másik most nemcsak nézi, hanem valóban látja is őt, Német szája kinyílt, mosolyra húzódott, Fábián megérezte az arcán sós, fokhagymás leheletét, a karjában lüktető fájdalomra gondolt, nem akart visszamosolyogni, becsukta a szemét, hallotta, hogy Német rekedten, gurgulázva felnevet, hátrarántotta a karját, érezte, hogy a zár tüskéi barázdákat hasítanak a zubbonyába és a bőrébe, a foga összekoccant, kinyitotta a szemét, látta, ahogy Német elengedi az ajtót, megfordul, felkapja a priccsről a takaróba göngyölt őzkoponyát, aztán leszegett fejjel, görnyedten kirohan az épületből.