Ezt, csakúgy, mint a legtöbb filmes cikkemet, a Cinema magazinnak írtam. Azt hiszem a Kubrick DVD gyűjtemény megjelenése volt az alkalom.

A forgatásokon csak a legritkább esetben emelte fel a hangját, a stáb összes tagja, az utolsó ácstól a vezető színészig, mégis erejét megfeszítve dolgozott neki, hiszen mindenki tudta, hogy Stanley Kubrick a filmtörténet legnagyobb maximalistája. Életművének gerince, nyolc legjelentősebb filmje mostantól videón is elérhető

Mindenkinek, aki valaha is látott Kubrick filmeket, van egy kis Kubrick gyűjteménye. Nem kell ehhez se videó, se DVD: képeit ott hordjuk a fejünkben, le se kell hunynunk a szemünket, elég ha hagyjuk, hogy elkapjon az emlékezet, máris látjuk, ahogy Jack Torrance (Jack Nicholson) a szálloda hatalmas nagytermében a falhoz vágja a teniszlabdát, Lolita (Sue Lyon) az ágyon hasal és lerúgja a cipőjét, Barry Lyndon (Ryan O’Neal) felemeli a párbajpisztolyt, vagy Dr. William Harford (Tom Cruise) átmegy egy forgóajtón. Sokszor nem is a filmek csúcsjelenetei a legemlékezetesebbek, hanem csak egyik-másik átvezető kép vagy átkötő jelenet, az, ahogy a kamera kiközelít egy arcról, aztán kitartja az emígy láthatóvá vált csoportképet, vagy az, hogy miképpen villan meg egy színész szeme és hogyan változik meg az arckifejezése.
Hogy miért éppen ezekre a képekre emlékszünk, azt nehéz, szinte lehetetlen megmagyarázni. Talán azért, mert ezekben a pillanatokban érezzük a legvilágosabban, hogy Kubrick nem egyszerűen csak filmeket készített, nemcsak filmezett, hanem valóban, a szó legtisztább értelmében látott a kamerával, egy másik, hibátlan valóság ideavilágát mutatta meg a filmjeiben, kíméletlenül pontosan, és a lehető legtökéletesebben.
Ezzel persze nem magyaráztuk meg a Kubrick-rejtélyt, legfeljebb csak a Kubrick iránti rajongás okáról, vagyis a Kubrick kultuszról beszéltünk. Hiszen Kubrick már életében a filmtörténet legendás alakja volt, mitikus, már-már transzcendens figura (az egyik közismert Kubrick-vicc poénja szerint még a Jóisten is Kubricknak képzeli magát), aki a világtól elszigetelten élt angol vidéki házában, a külvilágtól elzártan, a lehető legritkábban adva interjúkat, ám egyetlen szavára a filmipar olyan félistenei siettek a világot átrepülve eléje járulni, mint Steven Spielberg vagy Jack Nicholson.
A filmrajongók gyűjteménye most egy jelentős kultikus tárggyal bővült: a nyolc legjelentősebb Kubrick film mellett a Stanley Kubrick, egy élet a filmek tükrében című kétórás dokumentumfilm is megjelent videón, és a pályatársak, tisztelők és barátok visszaemlékezéséből kirajzolódó Kubrick-kép árnyal egy kicsit a bősz géniusz sztereotip képén. Például az is kiderül belőle, hogy mit is csinált Kubrick az alatt a tizenkét év alatt, élete utolsó korszakában, az Acéllövedék és a Tágra zárt szemek között, mikor olyannyira eltűnt a külvilág szeme elől. Három meg nem valósult filmterven dolgozott, a Napóleonon, az Árja papírokon, és az A. I.-n. Ez alatt az idő alatt egyrészt azért nem foglalkozott a médiával, mert teljesen kitöltötte az idejét a filmekre való felkészülés, másrészt pedig azért, mert nem érdekelte az önreklámozás – nagyon fiatalon, már az általános iskolában felmérte, hogy az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy olyasmivel foglalkozzon az ember, ami nem érdekli maradéktalanul. Ezért aztán soha nem írt házi feladatot, és olyan gyenge jegyei voltak, hogy nem vették fel a főiskolára. Ez persze őt egyáltalán nem lombozta le, hiszen főiskolai diploma nélkül is nyugodtan foglalkozhatott azzal, ami igazán érdekelte: a filmmel és a fényképezéssel.
Köztudott, hogy 16 évesen lett a Look magazin fotoriportere, egy Roosevelt elnök halálát gyászoló újságárust ábrázoló felvételnek köszönhetően. Ez a kép már egy kimerevített kubricki pillanat, a látás csalhatatlan bizonyítéka: az elnök halálhírét hirdető napilapok halma mellett egy öreg arc bámul a semmibe, és a képben nemcsak az újságárus élete és teljes személyisége van benne, de Roosevelt elnök is: az, hogy egy korszak egyszer és mindenkorra, visszahozhatatlanul véget ért. Egy Kubrick filmben ez a kép persze csak egyetlen felejthetetlen pillanat lenne, ám pontosan ez a lényeg: Kubrick éppen arra törekedett, hogy filmjeinek valamennyi képe olyan tiszta és pontos legyen, mint ez az első. Ilyen képet nem lehet véletlenül csinálni, ez nem szerencse kérdése. Persze, az is kell hozzá, hogy a fotós a megfelelő helyen legyen a megfelelő időben, de ez csak a dolgok kisebbik hányada. A másik, sokkal fontosabb összetevő a megszállottság, a hajthatatlan, megalkuvást nem ismerő bizonyítani akarás, az a rengeteg sikerületlen és kevésbé jó kép, ami ahhoz kellett, hogy ennyire megtanulhasson fényképezni azért, hogy ez az egy fontos kép, amely aztán az egész életét megváltoztatta és elindította a karrierjét, elkészülhessen.
Túlzás persze egy egész életművet egyetlen fényképből levezetni, de ha megnézzük Kubrick életművét, azt fogjuk tapasztalni, hogy a képiségen kívül a megszállottság bennük a legfontosabb és a legnyilvánvalóbban felfedezhető közös tényező. Hiszen ezek a filmek minden másban rettenetesen különböznek, Kubrick csinált háborús filmet, szatírát, horrort, történelmi tablót, modern filmet a szerelemről, tudományos-fantasztikus filmet, és csinálhatott volna szinte bármit, mert filmjei semmilyen szempontból nem következnek egymásból. Ám mindegyik filmje megszállottakról szól, olyan emberekről vagy akár mesterséges intelligenciákról, akik minden erejüket beleadva hajszolják céljaikat, és ez a szenvedélyes meg nem alkuvás (amelyet persze Kubrick sokszor szatirikusan ábrázol) mindig történetformáló következményekkel jár.
Kubrick valójában a mindannyiunkban ott bujkáló őrületet vizsgálja meg egyszerre szenvedélyes beleéléssel és tudományos alapossággal. Már korai nagy filmjében, a Lolitában is jelen van a megszállottság és a távolságtartás kettőssége: a kiskamasz lányt hódítgató Humbert Humbert lihegő igyekezetével valóban nem lehet azonosulni (mint ahogy voltaképpen egyik Kubrick-hős sem válik szerepmodellé), ám a szertelen Lolita tényleg kihívóan vonzó. Humbert valami elérhetetlent, megfoghatatlant hajszol, ebből táplálkozik őrülete, ám az őt érő folyamatos frusztráció abszurd és vicces. A Dr. Strangelove atom-káosza is éppen a valódi feszültség és a tébolyodott hülyeség kettőssége miatt szórakoztató, és épp úgy beleillik Kubrick társadalomkritikai filmjeinek sorába, mint a zseniálisan elkészített, brutálisan szatirikus, de éppen szándékos botrányossága és kihívó cinizmusa miatt talán túlságosan is egy adott korszakhoz köthető Mechanikus narancs.
Az Űrodüsszeia megbomlott számítógépe, a HAL 9000, már többet elárul az őrület embertelen természetéről és nyomasztóan tragikus következményeiről. A megszállottság itt már igazi arcát, démoni természetét mutatja: az ember egy hatalmi gépezet kiszolgálója és kiszolgáltatottja, amelynek egyetlen célja, hogy elpusztítsa őt. Az Acéllövedék gépiesen üvöltő kiképzőtisztje és a Ragyogás írója, aki egyetlen mondatot püföl újra és újra az írógépén, már semmit sem akar, csak ölni: megszállottságuk pusztító és önpusztító.
Van azonban ennél kevésbé látványos, de ugyanolyan végzetes megszállottság is. A Barry Lyndon kiábrándult címszereplőjét egyetlen eszme, a társadalmi felemelkedés reménye hajtja, hogy aztán végül mindent elveszítsen, ami értelmet adott az életének. Ő megszállott ugyan, de nem őrült (csak a világ őrült körülötte, ahogy ezt már Kubrick korábbi filmjeiben is láthattuk). Ilyen elszántan küzdő, céljaiért mindent odadobó figura a Tágra zárt szemek főszereplője, a fiatal orvos is, akit frusztrációja, elfojtott vágyai és mohó kíváncsisága egyre mélyebbre vezetnek a szexualitás sötétjébe. De számára talán még van kiút.
Mint ahogy a néző sem érzi magát sohasem csapdában, ha Kubrick-filmet lát. A hollywoodi film fősodrával ellentétben a rendező-zseni soha nem játszadozik a nézők érzelmeivel és idegeivel-zsigereivel: nem maszatol, nem haknizik, nem üt övön alul, inkább a szemünkre és az értelmünkre apellál. Meg kell értenünk és a fejünkben újra meg újra lejátszva a képsorokat, fel is kell dolgoznunk a látottakat. Amikor nyolc nagy filmjét újra végignézzük, fejben hordott Kubrick gyűjteményünk újabb képekkel, pillanatokkal és jelenetekkel gazdagodik, és ahogy felidéződnek bennünk a képei, egy kicsit mi is úgy érezhetjük, hogy megszállottak vagyunk. Az első fotótól az utolsó film zárójelenetéig tágra zárt szemekkel álmodjuk-látjuk-éljük végig képről képre az életművet. Bekerültünk Kubrick világába.
szta – dgy