Az első nem művész szamurájfilm (tehát nem Kurosawa), amit láttam a Shogun Assasin volt, 12-évesen néztem meg, anélkül, hogy bármit is tudtam volna a műfajról. Elég sokkoló beavatás volt ahhoz, hogy máig ne feledjem, és azóta is nagyon szeretem a dzsambarákat. Így aztán eléggé fellekesedtem amikor megtudtam, hogy kedvenc japán rendezőm Kitano Takeshi szamuráj filmet rendez, és boldogan írtam róla.

Takeshi Kitano legújabb filmjében, a Velencei Filmfesztivál második díjával, az Ezüst Oroszlánnal jutalmazott A szamuráj című alkotásban szerepel egy gésa, akiről kiderül, hogy igazából férfi. Csak azért maszkírozza nőnek magát, mert így akar rátalálni családja gyilkosaira, hogy bosszút állhasson rajtuk. Megtévesztésig olyan mint egy nő: az éneke, a tánca, hibátlan frizurája, de még a rizsporos arca is – az illata mégis elárulja. Zatoichi, a vak masszőr, aki botba rejtett karddal járja be a kora 1800-as évek Japánját, gyorsan rá is jön a csalásra. Úgy látszik, egyedül csak ez a görnyedt vak ember képes világosan látni az igazságot egy olyan filmben, amelyben minden érzékelhető látszat csalóka.
Takeshi a Bábok romantikusan érzelmes szimbolikára épített tanmeséje után pályafutása legvéresebb filmjét készítette el, amely erőszakosságában talán a szintén általa jegyzett Fivérhez mérhető csak. A szamuráj eléggé kilóg a rendező egyébként egységes életművéből, ez ugyanis tiszta zsánerfilm: egy klasszikus japán szamurájfilm, vagyis dzsambara remakeje. Jókora adag bátorságra vall, hogy a rendező egyáltalán bele mert vágni a filmbe, hiszen Takeshi ezúttal nem kisebb feladatra vállalkozott, mint Japán legnépszerűbb szamuráj-filmfolyamának, a több tévésorozatot és tizenhét mozifilmet megélt Zatoichi mítosznak az újjáalkotására. Ráadásul nemcsak rendezőként, hanem színészként is bizonyítania kell: Beat Takeshi, a rendező Takeshi Kitano színész alteregoja játssza a film főszerepét, és szinte a lehetetlent kísérti, hiszen az eredeti Zatoichit évtizedeken át alakító, Japán-szerte a szamurájfilmek egyik legnagyobb alakjaként tisztelt Shintaro Katsu annyira összeforrt a szereppel, hogy mikor 1997-ben meghalt, senki sem hitte, hogy folytatódhat a mítosz.
A nyugati közönség legutóbb Tarantino Kill Billjéből kaphatott némi ízelítőt a dzsambarák, a véres japán szamurájsorozatok világából, ám maguk a filmek Európában szinte ismeretlenek, talán Kuroszava Testőre az egyetlen kivétel. (Van egyébként olyan Zatoichi film is, amelyben Zatoichi és a Testőr csap össze egymással.) A Tokugava sógunátus ideje alatt játszódó filmek hősei magányos szamurájok, roninok, vagy harcosok, akik a kötelességtudat és a becsület etikai konfliktusában kényszerülnek véres küzdelmekre, haramiákkal, jakuzákkal, nindzsákkal vagy rivális kardmesterekkel harcolnak, a küzdelem után pedig járják tovább magányos útjukat.
A Zatoichi sorozat abból a szempontból külön rendhagyó, hogy a főhős egy vak masszőr és megszállott szerencsejátékos, aki a világon legjobban kockázni szeret. Elég cinikus figura, nemegyszer úgy tűnik, hogy csak véletlenül, vagy épp önző érdekből áll a jók oldalára. A nyugati westernekkel ellentétben a dzsambara inkább melodráma mint happy-enddel végződő történet, a legutolsó Zatoichi film például úgy ér véget, hogy a vak masszőr, aki a végső küzdelemben mind a két kezét elvesztette, a tengerparton botorkál, a hullámok pedig egyre vadabbul csapkodják a partot.
Takeshi dzsambara változata egyszerre igen konzervatív és feltűnően modern alkotás. A rendező klasszikus történetet mesél el: Zatoichi egy faluba érkezik, ahol két banda vívja egymással a harcát, és az egyik csoport felbérel egy képzett ronint, egy igazi kardforgató mestert (Asano Tadanobu, legutóbb szintén Tkaeshi oldalán láthattuk Oshima Tabu című filmjében), hogy így fordítsa a maga oldalára a küzdelmet. A falu népének szinte mindegy, hogy melyik csoport győzedelmeskedik, mindkettő egyformán sanyargatja a parasztokat. Ebbe a küzdelembe keveredik bele Zatoichi, és miközben a bandák egymást irtják, ő megvédi azokat, akik rászorulnak, és végül egyetlen méltó ellenfelén, a tisztelnivaló, hihetetlenül hatékony roninon is diadalmaskodik, sőt arra is rájön, hogy kicsoda a gyilkos klán titkos főnöke.
A film barnás színvilága, jelmezei és díszletei megtévesztésig hasonlítanak a klasszikus szamurájfilmekre, egy-egy képkocára akár azt is hihetjük, hogy valóban egy húsz évvel ezelőtt készült filmet látunk, ám a rendező a nagyon modern, techno-elemekre építő filmzenéje és dinamikus vágástechnikája igen szépen ellenpontozza a látvány retro hangulatát. Takeshi filmjének lényege a ritmus. A vak ember kardbotjának kopogása, a szerencsejátékosok kockáinak csörgése, az eső dobolása a papírfalakon, a földeken dolgozó parasztok kapáinak üteme, a sztepptáncosok facipőinek pattogása mind-mind egyetlen modern zeneművet alkot, amelyet csak néha törnek meg a szintén nagyon ritmusos és villámgyors párviadalok.
A harcokat sebesség, minimalista koreográfia, és rengeteg vér jellemzi, Zatoichi fegyvere, a bot-kard egyszerre elegáns és otromba, amikor kirántja, a küzdelmek legfeljebb másodpercekig tartanak: a levágott fejek, kettéhasított testek, csonkolt végtagok még nem is engedelmeskedtek a gravitáció törvényeinek, a sebekből feltörő vérgejzírek cseppjei sem hullanak még a földre, de a fegyver már visszakerült a tokjába. Zatoichi pengéje szinte láthatatlan fegyver: ő maga nem látja, aki meg láthatná, az előbb hal szörnyet, minthogy eljuthatna a tudatáig a fegyver látványa.
A vér a film látványvilágának központi kérdése. A láthatóan számítógéppel animált vérpatakok szándékosan nem túl jó minőségű effektjei modern, már-már börleszkhangulatot teremtő szimbólumokként működnek: a rengeteg mesterséges vér úgy hangsúlyozza az erőszak abszurd brutalitását, hogy azzal egyáltalán nem töri meg a film lendületét.
Ezzel pedig el is érkeztünk a film egyik központi sajátosságához, az abszurd humorhoz. A humoros betétek hagyományosan fontos szerepet kaptak a klasszikus szamurájfilmekben (ennek torzítottan parodisztikus változata például a Kill Bill-ben Hatori Hanzo és fia vitája), ám Takeshi a szokásosnál jóval abszurdabb és börleszkebb humort épít a filmjébe. A falu bolondja például egy meztelen, harci zászlókat viselő nagydarab fiú, aki egy dárdával a kezében ordítva rohangál össze-vissza – mint azt megtudjuk, azért, mert szamurájnak képzeli magát. Mikor éppen nem harcol, maga Zatoichi is humoros figura, aki évődik a szállásadónőjével, vidáman kockázgat és időnként egészen hülyének tetteti magát. Takeshi bölcsen döntött, hogy színészként egyáltalán nem próbálta Shintaro Katsut utánozni: a haja szőkés-őszes, görnyedten és kacsázva jár, grimaszol, vigyorog és esetlenül hadonászik – Takeshi itt valószínűleg saját komikusi múltjára utal vissza -, ám amikor harcolni kell, nincs nála komorabb és halálosabb ellenfél.
A humor felszabadító ereje és ugyanakkor a véres események után irreálisnak tetsző abszurditása egy össztáncban kulminál: a film végén a falu teljes lakossága egy hatalmas és fantasztikus, musicalszerű sztepptáncot ad elő, amelyben Zatoichin kívül mindenki részt vesz. Ekkorra már minden látszat lelepleződött, a kardforgatók meghaltak, az életnek pedig mennie kell tovább. Halálhörgés helyett kalapácskopogás hallatszik, újjáépül a falu, kardok helyett már ruhák suhognak, talpak csoszognak-kopognak, dobok dobolnak: a film összes életben maradt szereplője vadul és önfeledten ünnepel. Ám ez a happy end nem kötelező hollywoodi könnyfacsarás, hanem rituális megtisztulás, ami inkább a Bábok végére emlékeztet – csak a rendező itt nem szegre akasztja a típusfiguráit, hanem rituális táncban rángatja őket ide-oda, hogy felejtsenek és éljenek tovább. Csak Zatoichi marad magára. Ő tudja a különbséget látszat és valóság között.
dgy

Eredeti cím: Zatoichi; japán 2003; 00 perc; Rendező: Takeshi Kitano; Szereplők: Beat Takeshi, Asano Tadanobu, Gadarukanaru Taka