Olvassuk újra! – Tarantino Ponyvaregénye tíz év után

Egyik kedvenc filmem, boldogan írtam róla a Cinemában amikor tíz év után újra a moziba került. Ennek is tíz éve, a film már húsz éves. Szépen öregszik.

A Ponyvaregény nem egyszerűen kultuszfilm – több annál: olyanfajta klasszikusnál is klasszikusabb mozi, amelyet nem lehet elégszer látni, olyan, mint Az Aranypolgár, A ragyogás, a Casablanca, vagy mondjuk A hét szamuráj. Több mit tíz év telt el a bemutató óta, és most abban a ritka szerencsében lehet részünk, hogy megint a nagy vásznon nézhetjük meg, nagyon sokadszorra. Boldogok vagyunk.
A fekete gangszta főnök, Marcellus Wallace (Ving Rhames) hosszú monológgal beszéli rá Bruce Willist, vagyis Butch Coolidge-t, a lassan kiöregedő bokszolót, hogy az ötödik menetben feküdjön hanyatt. „Nézd, ez az üzlet telis-tele van önáltató seggfejekkel. Seggfejekkel, akik azt hitték, hogy az idővel ők is nemesednek, mint a bor. Ha úgy vesszük, hogy megpimpósodnak… hát úgy igaz. Ha azt hiszed, hogy a korral jobb lesz… hát nem lesz az” mondja. És ez a nagy kérdés a Ponyvaregénnyel kapcsolatban is. Hogy hogyan öregszik. Merthogy elmúlt már tíz éves, és ez már elég idő ahhoz, hogy kiderüljön, vajon nemesedik-e, mint a finom bor, vagy csak pimpósodik és ecetesedik, mint az ócska lőre.
A film magamfajta megrögzött rajongója számára persze a válasz nem kétséges, rögtön azután, hogy először végignéztem – méghozzá a régi Bartók moziban, ahol meg-meg esett, hogy a nézők bekiabáltak a filmbe, „vigyázz egyszer így már meg…tad” figyelmeztette például valaki jó szándékúan Travoltát, amikor másodszor is klotyón látta olvasni –, tudtam, hogy a modern amerikai film klasszikus és meghatározó darabját láthattam. Meg is néztem rögtön még vagy hatszor, sőt még a mozitól amúgy meglehetősen idegenkedő alanyi költő barátomat is elcipeltem bele, és attól tartok, komolyan sikerült is traumatizálnom.
De mit szerettem olyan nagyon ebben a filmben? Mindent. Először is nyilván a zseniális párbeszédeket, amelyek sosem kapcsolódnak közvetlenül a cselekményhez, de mindig nagyon pontosan jellemzik a figurákat (és még monológokra is jut idő – emelje fel a kezét, aki tud kapásból olyan filmet mondani, amelyben kettőnél több szereplőnek jut szép hosszú monológ, ráadásul úgy, hogy ezek egyáltalán nem törik meg a cselekmény lendületét); aztán a nagyon ravaszul kidolgozott körkörös, ide-oda ugráló időkezelést (erre majd mindjárt visszatérek); a remek színészválasztást és -vezetést (ugyan ki nézte volna ki Travoltából vagy Bruce Willisből ezt a filmet); a dinamikus filmzenét, amely mindig része a cselekménynek és még most is hat, pedig hány házibulin hallottuk már azóta; és persze legfőképpen azt, hogy sosem lehet tudni, mi fog történni a látvánnyal a következő pillanatban: néha hirtelen személyes nézőpontba vált a kamera, néha gyorsul a vágás, néha körbepördülünk, de ez sosem öncélú vagy zavaró, hanem mindig egy nagyon pontosan betartott, lüketető ritmus szerint történik, amelybe beleférnek más kis meglepetések is (egyik legemlékezetesebb, amikor a Jackrabbit Slim’s vendéglő előtt Uma Thurman téglalapot rajzol a levegőbe, jelezvén Travoltának, hogy ne legyen már kockafej, és a téglalap körvonalait animált szaggatott fehér vonal jelzi a levegőben).
Nyilván mi európaiak ezért is szeretjük a Ponyvaregényt, mert amellett, hogy teljességgel amerikai, egy kicsit európai is. Szerzői film. Egy olyan szerzői film, amely úgy tesz, mintha csak egy ravaszul egyszerű kis B-film volna, egy olyan egyszerűen ravasz B-film, ami szerzői filmmé növi ki magát, és több lesz egy sima kis „szerezzük vissza a főnök aktatáskáját bármi áron” történetnél. Tarantino a maga részéről egy percig nem titkolja az európai ízeket. Nyuszmusz (Amanda Plummer) és Tökfej (Tim Roth) európai akcentusából rögtön a legelső pillanatban kiderül, hogy honnan az inspiráció, de ha ez nem volna elég, akkor utána mindjárt ott az Amszterdamos párbeszéd, az apró különbségekről, a Lö BigMacről, meg a majonézes krumpliról. A Lö BigMac amúgy is egy külön történet, arról szól, hogy miként is sajátítja ki Európa és a világ Amerikán kívüli része az amerikai tömegkultúrát – Tarantino nagy kedvencei, Sergio Leone és Alain Delon, és Sergio Corbucci, és Sony Chiba, és Truffaut és Godard és a teljes európaiasított vagy ázsiásított amerikai tömegkultúra, az olasz zombi horrror, a Hong-Kong-i heroic bloodshed mind-mind ebbe a kategóriába tartoznak, mind-mind Lö BigMackek, amelyeket aztán szépen vissza lehet és kell importálni az Államokba, és Tartantino vissza is importálja, épp úgy, ahogy Hawaiiról is Los Angelesbe terjeszkedik vissza a Big Kahuna Burger. Hogy ez az import miként is zajlik, az a Kill Billben már mindenki számára nyilvánvaló, de a Ponyvaregényben is ugyanez történik, csak jóval árnyaltabban. Persze tudjuk a legendás történetet, hogy Tarantino a videotékában dolgozott és válogatás nélkül megnézett mindent, éveken át.
De térjünk vissza a film első látásra is talán legrendhagyóbb jellegzetességére, a szerkezetre. A Ponyvaregény három és fél összefonódó történet, amelyeket egy sajátos körkörösen kevert kronológia szerint látunk lezajlani. Az időszerkezet olyan ravaszul van megcsinálva, hogy ugyan tökéletesen követhető, mégis komolyan gondolkozni kell, hogy átlássuk – jó teszt arra, hogy elégszer láttuk-e a filmet, ha megpróbáljuk időrendbe szedni az eseményeket: az első jelenet a John Travolta – Samuel L. Jackson párbeszéd Európáról és Amszterdamról, az utolsó meg az, amikor Maria de Madeiros felül Bruce Willis mögé a chopperre, és megtudja, hogy „Zed egy hulla” – a film tehát A-tól Z-ig tart. A vásznon látható időrend szerint azonban a film a közepén kezdődik, az elejével folytatódik, aztán jön a vége, aztán újra az elejére kerülünk és elmegyünk egészen a közepéig – ez ugyan így, leírva követhetetlenül kuszának tűnik, a vásznon mégis nagyon logikus és szépen követhető.
A film Tim Roth és Amanda Plummer rablásának felével indul, aztán jön a táska Travolta és Jackson-féle visszaszerzése, majd aznap estére ugrunk, és megnézhetjük, hogyan viszi vacsorázni Travolta a gengszterfőnök feleségét, Uma Thurmant, és hogy döf aztán adrenalininjekciót a szívébe. Ezután az Arany óra című epizód következik, Bruce Willis visszaszerzi az óráját, lelövi Travoltát, elgázolja majd megmenti Ving Rhamest. Itt visszamegyünk az időben a táska visszaszerzéséhez, megtudjuk, hogy volt ott egy negyedik ember is, csoda történik, amitől Jackson elhatározza, hogy felhagy a gyilkolással, Travolta viszont véletlenül fejbe lövi a kocsi hátsó ülésen utazó árulót, Marvot, a problémát a nagy megoldóember, Harvey Keitel oldja meg, aztán a két gengszter elmegy reggelizni abba a dinerbe, ahol Tim Roth és Amanda Plummer mindjárt fegyvert fog rántani, lezajlik a rablás, a kör bezárul, a film véget ér.
Érdemes az egyik történetet kiemelve megvizsgálni, hogyan is működik a Tarantino-féle szerkezetépítés. Nézzük meg közelebbről Az aranyóra című részt. Butch (Bruce Willis, aki akkoriban eléggé mélyponton volt, olyan vacak filmekben kellett lengetnie a férfiasságát, mint az Éj színe), a kiöregedő bokszoló átrázza a bokszmecset megbundázni próbáló fekte maffiózót, de a nője Fabienne, elfelejti elhozni az apai örökségként ráhagyományozott karórát, ezért Butch visszamegy a lakásába, meg is találja az órát, de a lakás nem olyan üres, mint ahogy azt Butch gondolta, Vincent Vega ott ül a vécén, és amikor kijön, Butch kénytelen lelőni a pulton talált géppisztollyal. Ezek után lelép, kocsiba ül, és indulna haza, ám a mikor lefékez a zebránál, ott éppen Marcellus Wallace áll meg előtte (reggelit vitt Vincentnek). Butch a gázra lép, elüti, de nem eléggé, a kocsija összetörik, ő egy pillanatra elájul, arra tér magához, hogy Marcellus lődöz rá, botladozva menekül, be Maynard zálogházába. Marcellus ide is utána ront, és Butch már végezne vele, de Maynard mindkettőjüket leüti. Felhívja haverét, Zedet, a zsarut, akivel a zálogház szuterénjébe lévő kedélyes kis börtönükben készülnek szodomizálni a foglyokat. Elsőnek Marcellust választják, át is viszik a másik szobába, ám közben Butch kiszabadul, egy szamurájkarddal megöli Maynardot és kiszabadítja Marcellust, aztán felpattan Zed chopperére, elmegy Fabiennért, maga mögé veszi a nyeregbe, és igazi westernhős módjára belemotorozik felkelő napba.
Első ránézésre talán nem nyilvánvaló, de az epizód mélyszerkezete a hűségre, a becsületre és a vietnámi háborúra épül. A témát Koontz százados (Christopher Walken) vezeti fel, amikor egy zseniálisan elővezetett monológban elmondja az akkor még gyerek Butchnak az arany karóra történetét. A kamera ráközelít az órára, láthatjuk a szíjtartó éles szögleteit, aztán megtudjuk, hogy a kis Butch apja öt hosszú évig rejtegette a fogolytáborban, mielőtt elvitte volna a vérhas. Koontz ezek után közli, hogy ő maga is két évig hordta a fenekében ezt a „fémkrumplit” (uncomfortable hunk of metal), csak hogy teljesíthesse Butch apjának tett fogadalmát, hogy visszaviszi az órát a kisfiának. Butch ezek után egy bajtársával (emlékszünk még, Butch a film elején azt mondja Marcellusnak, hogy az ő embere, tehát hűséget fogadott neki) fogságba esik az óra miatt, a bajtársa pedig kínos anális tapasztalatokra tesz szert Maynardnak köszönhetően. De miért is lehetne a zálogház pincéjét Vietnámnak megfeleltetni? Egyrészt azért, mert amikor Marcellus megtudja, hogy Butch átverte, a következő parancsot adja: „Azt akarom, hogy ha Butch Indokínába megy, egy nigger ott üljön a rizsestálban, és eresszen golyót a fejébe” – ám ekkor még nem sejti, hogy ő maga lesz az a néger. A másik ezt megerősítő utalás a tévéfilm, amire Butch ébred. Elég sokat látjuk a képernyőt ahhoz, hogy észrevegyük, egy trash filmet látunk, amelyben a vietnámi háborúban crossmotorok nyergéből lődöznek össze-vissza jobb sorsra érdemes színészek; itt a film egyszerre utal Vietnámra és vezeti be Zed chopperét, hiszen Butch is motorral fog kitörni a maga fogolytáborából. Az utolsó keleti adalék a szamurájkard: Butch nem kalapácsot, láncfűrészt, vagy baseballütőt választ, hanem egy japán kardot, ezzel tovább erősíti az Ázsiára történő utaláselemeket.
Ez a fajta szerkezetépítés az egész filmben végigkövethető. Minden elem elő van készítve, a gondosan felépített mélyszerkezet a megkavart kronológia ellenére egyben tartja a filmet, olyan remekművé alakítja, amelyben minden újranézéssel újabb összefüggésekre lehet bukkanni. Olyan, mint egy nagyon jó regény: nem lehet elégszer újraolvasni, újranézni, hiszen minden alkalommal más lesz, kicsit úgy, ahogyan Nyuszmusz sem egészen ugyanazokkal a szavakkal üvölt rá a vendégekre a rabláskor a film elején és a végén. Pedig ez elvileg ugyanaz a jelenet.
Dgy

ÖSSZEGZÉS: A kilencvenes évek legjobb filmje.

100%

Boxok

A. Ponyvaregény és Kill Bill – pár összefüggés

1. A zálogházban Bruce Willis egy szamurájkardot vesz le a falról. Ez akár Buddnak (Michael Madsen), Bill öcssének Hatori Hanzo pengéje is lehetne, ha valóban elzálogosította volna, mint ahogy azt a bátyjának hazudja.
2. Samuel L. Jackson terve: bolyongani, mint Kane a Kung-fuban. Kane nem más, mint David Garradine, vagyis Bill. A Kill Billben ő Rufus, a zongorista az esküvőn, odáig tartott a vándorút
3. Bonnie (Venessia Valentino) ápolónő, Tarantino filmbeli felesége; éppen úgy látjuk hazaérkezni, ahogy Daryl Hannah sétál nővérruhában a Kill Bill-ben
4. A Fox Force Five, a pilot, amiben Uma Thurman játszott, nagyon olyan, mint a Deadly Viper Assasination Squad

B. Mi van a táskában?

Tarantino legutóbb 2003-ban nyilatkozta, hogy a táskában az van, amit a nézők belegondolnak. Hogy igazából mi van benne, az a filmet kikockázva sem állapítható meg. Pár elmélet:
1. A táskában egy Oscar díj van – lehet, hiszen aranyszínű ragyogást látunk, valahányszor csak kinyitják; ráadásul Tim Roth azt kérdezi, amikor belenézhet: „Az, amire gondolok?”
2. A táskában a Kutyaszorítóban elrabolt gyémántok vannak – nem valószínű, ahhoz a ragyogás túl aranyszínű, és Tim Roth is rögtön felismerné a gyémántokat
3. Marcellus Wallace lelke van a táskában – miért ne, a táska számzára a 666-os kóddal nyílik, továbbá a film elején látjuk, hogy Marcellus tarkóján ragtapasz fed le egy sebet, egyes vélemények szerint a seben át vették/lopták ki a lelkét

C. Internet
Érdekes hálószemek a filmmel kapcsolatban

A Ponyvaregény rajzfilmváltozata harminc másodperc alatt nyulakkal:
http://www.angryalien.com/0605/pulpfictionbuns.asp

A Wikipedia Ponyvaregény oldala
http://en.wikipedia.org/wiki/Pulp_Fiction

A forgatókönyv
http://www.godamongdirectors.com/scripts/pulp.shtml

Ponyvaregény beszélgető fórum
http://www.tarantino.info/forum/index.php?board=5.0