Karcsika hátra tett kézzel állt Anya és Apa előtt, nagy levegőt vett, és aztán mondani kezdte nekik a verset, de hibátlanul, olyan hibátlanul, mint a vízfolyás.
Az iskolában akkor már több mint egy hete ezt tanulták, ezt a gyönyörű szép verset a háláról és a hálatelt szívről. Karcsika nagyon nehezen tudta csak megtanulni, igaz, nem nagyon szerette a verseket, de ez aztán tényleg egy különösen hosszú és nehéz példány volt, az írója majdnem mindenért hálát adott, ami csak történt vele a születésétől fogva, mondjuk, elég nyápic egy valaki lehetett, mert vagy négy szakaszon keresztül is betegeskedett, torokgyíkja is volt neki, meg tüdőgyulladása is, meg minden más baja is, és külön megköszönte a mamájának, hogy ápolta, és ott ült mellette, és borogatta a homlokát, és vigyázott rá.
Karcsika amúgy nem különösebben szerette a verseket, főleg azt utálta bennük, hogy szó szerint kellett megtanulni mindegyiket, hogy minden szónak a helyén kellett lennie, nem lehetett csak simán azt mondani, hogy amikor lázam volt, hanem azt kellett mondani, hogy midőn negyvenfokos lázban égett orcám, de azért valahogy csak megtanulta, és fel is mondta kétszer egymásután hibátlanul a tanító néninek, és a tanító néni akkor odaadta neki a piros üvegszívet, amit körömlakkal festettek ki azelőtt való héten, és amit utána a tanító néni mindenkitől beszedett, és eltette a szekrényébe, nehogy véletlenül összetörjék, ő volt az utolsó, aki megkapta a szívét, mert a többiek akkorra már mind tudták az egészet, elejétől végig, kicsi szívestől, felbuzgó hálakönnyestől, mindenestől.
Amíg a verset mondta, Karcsika nem is nézett Anyára és Apára egyáltalán, hanem elnézett mellettük, a diófa szekrény tetején lévő szoborra, amelyet még Apa faragott fiatalkorában, valami majompofát vagy mit ábrázolt, amit Apa csak úgy nevezett, hogy Dezső. Azóta, amióta Apa nem cigarettázik, mindig van egy meggyújtatlan cigaretta beledugva a tátott szájába, hogy legyen honnan elővennie azt az egyetlenegy szálat, amit akkor szokott elszívni, hogyha valami nagyon felidegesítette, most is ott volt egy a szája sarkában.
Karcsika már az utolsó előtti szakasznál tartott, és közben két kézzel nagyon óvatosan elkezdte lefele bontogatni a szalvétát a szívről a háta mögött, hogy amikor a vers véget ér, elő tudja kapni, és oda tudja adni Anyának és Apának, és meg tudja nekik mondani, köszöni, hogy együtt nevelték, és köszöni, hogy ilyen jók őhozzá, hogy éjt nappallá téve fáradoznak érette, és köszöni, hogy most már mind a hárman együtt hálától túlcsordult szívvel várhatják a karácsonyt, ezt a mondókát is pont úgy kellett megtanulni, mint hogyha a versnek lett volna egy szakasza, és ahogy Karcsika mondani kezdte, elő is kapta már a háta mögül a szívet, és odatartotta Anya és Apa elé, és csak akkor nézett rájuk, és Anya arcán tényleg folytak a könnyek, pont úgy, ahogy a tanító néni megjósolta, de Apa arca egyáltalán nem olyan volt, mint az Anyáé, hanem egészen haragos, annyira, de annyira haragos volt, hogy Karcsika azt gondolta, mindjárt ki fogja kapni a kezéből az üvegszívet, és összetöri, de Apa csak horkantott egyet, és megrázta a fejét, és Karcsika látta, hogy egy nagyot nyel, aztán kivette a szívet a kezéből, és két kézbe fogta, és úgy nézte egy darabig, aztán megszólalt, és azt mondta, nagyon büszke Karcsikára, hogy ezt a rettenetes marhaságot ilyen ügyesen megtanulta, de tudja meg, hogy az emberi szív az egyáltalán nem ilyen hegyes és háromszög alakú, mint ez, amit ilyen gyönyörűen kifestetett, ezt a krokodilokéról mintázták, azoknak van ilyen szívük, és tudja meg Karcsika, hogy a krokodilok a világ legönzőbb és legszívtelenebb állatai, ezt jegyezze meg magának, és akkor örök életére tudni fogja, hogy mi az a képmutatás. Most még lehet, hogy nem érti, de majd, ha nagyobb lesz, megérti, és az emberi szív igaz, hogy nem üvegből van, de attól még össze lehet törni. Azt, hogy eddig nevelték, nem kell megköszönni, mert a világon ennél természetesebb dolog nincsen, ezt majd azzal köszönje meg, hogy ő is szeretetben neveli a saját gyerekét, a hála meg olyasmi, amit érezni lehet, de beszélni róla szinte lehetetlen, ő mindenesetre nagyon hálás a tanító néninek, hogy ilyen szépen megtanította neki ezt a gyönyörű szép verset, és nemcsak ezt, hanem egyúttal egy másik fontos és szép és nehéz leckét is, legalább nem neki magának kellett ezt Karcsikának megtanítania. Arra tanította meg, ami a legnehezebb az életben. Megtanította hazudni.

Karácsonyi tárca. A 168-órának írtam.