Gépen ülök, a lipcsei Könyvvásárra repülök, kihasználom az időt, írom a naplót. Szeretek repülni, nem is félek soha, még akkor se, amikor villámok csapkodnak és vihar van, még akkor se, ha billeg a gép. Pedig egyébként körültekintő és óvatoskodó vagyok, néha talán túlságosan is, de ha gépen ülök mindig valamifajta áradó szabadságot érzek, olyan valószínűtlennek tűnik maga az egész élmény, hogy ott lent az tényleg a föld, hogy valahol mélyen mintha nem is hinném az egészet, mintha kívülről látnék mindent, és igazából nem is velem történne, és ettől minden végtelenül könnyű, és hiába tudom, hogy ez végső soron veszélyes üzem, igazán elhinni mégse vagyok képes. A repülés elszakít a valóságtól, élvezem, mint egy óvatos duhaj, pedig ez most nem is rendes nagy gép, csak egy kis Bombardier Dash 4, olyan, aminek kívül van a fekete propellere, zúg és morog az egész, ráadásul szárny alatt ülök, úgyhogy itt aztán tényleg nagyon nagy zaj van, túlharsogja a fülemben Rolando Villazónt és Monteverdit, (kedvenc repülős lemezem, a másik Sinead O’Connor reggae lemeze a Throw down your Arms ) pedig fülbedugós fejhallgatóm van, olyan aminek a metró zaja például meg se kottyan. Nem tudom, ha egyszer tényleg baj lenne, akkor félnék-e, talán inkább vad kétségbeesést éreznék, az olyan áthatóan fájdalmas tud lenni mint az igazán nagy öröm. Azért remélem soha nem fogom megtapasztalni.
A kerék itt a szárny alá függesztett motorházból nyúlik ki, megfigyelhetem a zökkenő pillanatot amit máskor csak érezni szoktam, azt amikor elhagyja a kifutó aszfaltját a kerék, és azt is, amikor leérkezik. A felemelkedés szinte átmenet nélkül következik be, egyszer csak nem éri már a földet a gumikerék, ha a hidraulikus szervó nem nyújtózna ki azonnal, ahogy elveszti a gép terhét, akár észre sem lehetne venni. A leszállás pillanata sokkal látványosabb, a kerék döndülve ér az aszfaltra, mintha szikrázna is, nyomában fehér porfelhő, de lehet, hogy füstfelhő, pár másodpercig látszik csak, aztán már el is oszlott, vagy elhagytuk, a gép hangtalanul gurul, megérkeztünk.

Berlinben van jó másfél órám a vonat indulásáig, ragyogó tavasz van, a Spree parton sétálok, keresek egy padot, ülök, nézem a vizet. A parti fűsáv tele pokrócokon piknikező családokkal, leterített kabátokon csókolózó szerelmespárokkal, foci kérdéseket vízipipát körülülve megvitató fiatalokkal, mindenki nagyon örül a jó időnek. Sokan a cipőjüket is leveszik, mezítláb tapossák a sűrű füvet. Egészen olyan a hangulat, mintha kora nyár lenne és nem kora tavasz.

Sose fogom megszokni ezt a gyorsaságot, két órája még Pesten voltam, most meg itt vagyok, gyorsabban el lehet jutni Berlinbe mint Szombathelyre.

A vonat késik, húsz perccel később indul, körbemászkálok a pályaudvaron. Szép nagy, három szintes, veszek egy mangoitalt (ha utazom gyakran veszek mango/maracuja italt, nem tudom mit szeretek ebben a majdnem mesterséges ízben) felmegyek a legfelső szintre, onnan nézem, hogy hullámzik a tömeg, érkeznek és indulnak a vonatok.
Amszterdamban találkoztam egy éve egy Karl Schlögel nevű német történésszel, a rendezvény témája Európa volt, és utána a kocsmában is Európáról beszélgettünk, azt magyarázta, hogy Európát az infrastruktúrán keresztül kell megérteni, az utak és úthálózat hatékony működése, a közlekedés működésének bonyolult rendszerén keresztül. Azt mondta, ha meg akarom érteni a német mentalitást, akkor repüljek egyszer együtt péntek este a Ruhr vidékre különböző kelete európai posztjaikról hazatérő holtfáradt német középvezetőkkel. Ha meg akarom érteni, hogy mi történik északon, Koppenhágában ne városnézéssel töltsem az időt, hanem vonatozzak át Malmőbe az új hídon, aztán vonatozzak azonnal vissza. Higgyem el, nagyon tanulságos lesz.

A vonaton ötven körüli kelet-német hölgyek csoportjába keveredek. Nagy lelkesedéssel szendvicseznek és pezsgőznek, az a hobbijuk, hogy hétvégénként musical előadásokra vonatoznak el mindenfele Németországban. Hosszan emlegetik a különböző musical élményeiket, a pezsgőtől olyan hangosak, hogy nehéz nem odafigyelni. Aztán hirtelen izgalmas lesz a beszélgetés, a Staziról kezdnek beszélni, arról, hogy régen milyen nehéz volt útlevelet kapni, hogy milyen szerencséjük volt, hogy viszonylag fiatalon élhették át a rendszerváltást, hogy volt még idejük rendesen élni. A besúgókról beszélnek, hogy milyen nehéz még mindig barátságosan köszönni nekik, úgy mintha mi sem történt volna. A legnehezebb persze a besúgó rokonokkal a dolog, mondják, közben eltökélt szikár kedvesség ül az arcukon.

Dragomán György

2012 márciusában egy hétig írtam netnaplót a litera.hu-nak