“Az a diktatúra, ami élni hagy, veszélyesebb annál, ami el akar pusztítani” – Dragomán György és Visky András beszélgetése

VA: Ha jól helyezem el időben, a Pusztítás könyve és A fehér király után két drámát írtál, mindkettő, a Kalucsni és a Nihil erős dramaturgiai javaslat és a színház érzéki ismeretéről tanúskodik. Mi vitt rá a drámaírásra?

DGY: Mindig is akartam drámát írni, írás közben jelenteket látok akkor is, ha prózát írok. Sose volt semmilyen viszonyom színházi műhelyekkel, és élveztem is a prózaírás függetlenségét, úgyhogy magamtól nem fogtam drámaírásba. De interjúkban többször beszéltem arról, hogy érdekel a színház, így aztán kaptam is felkéréseket, a Vígszínház meg a Katona dramaturgjai kértek, hogy írjak drámát, a regények után jól esett valami mást csinálni, így született a két darab. De rendes megbeszélős műhelymunkában sose vettem részt, azt hiszem ez nem is igazán való nekem, egyszerűen csak megírtam a darabokat, úgy mintha regényeket írnék, épp csak nem került az indulatgerincre az a fajta kiterjesztett érzéki leírásszövet, ami egyébként nagyon jellemző a prózámra.

VA: A fehér király első fejezetében Dzsátá, a kiskamasz főhős szemszögéből követhetünk nyomon egy házkutatást, a Kalucsni című drámádat meg két házkutatás-jelenet foglalja keretbe. A regényben is és a drámában is a rendkívül precíz részletek kifejezetten felkavaróak, és nem csak annak, aki ’89 előtt maga is átélte a Securitate agresszív behatolását otthona, családja legszemélyesebb zugaiba. Családod kivándorlása előtt, a 80-as évek második felében volt részed hasonlóban? Mintha mindent a lehető legközelebbről láttál volna…

DGY: Egy komolyabb házkutatást láttam közelről, nem is volt igazán durva, de nyilván mély nyomokat hagyott bennem, hogy a hatóság behatolhat az otthonunk intim terébe. Könyveket kerestek, igazából maguk se nagyon tudták, hogy mit és miért, végül találomra koboztak el pár könyvet, az akkor még nagyjából egyben lévő könyvtárunkból, amit a kivándorlás aztán teljesen szétzilált. Tőlem egy Magyar Ifjúságot koboztak el, akkor nem tűnt abszurdnak, hogy végül is a KISZ ifjúsági folyóirata.

De persze hallottam, ahogy apám meg anyám a régebbi házkutatásokról beszélgettek, viccelődtek azon, hogy olyankor legalább előkerültek a régi elveszettnek hitt szerelmes levelek meg dugipénzek. Hetvenhétben volt nálunk egy komolyabb házkutatás, de arról nincsen semmi emlékem, a szerv nem találta meg, amit keresett, apám magát a történetet sokszor elmesélt, de, hogy hova is voltak eldugva azok az iratok amiket kerestek, azt csak a kivándorlásunk után mondta el.

VA: A Kalucsni két színháztörténeti toposzra épül: az Iphigénia-mítoszra (vagy bibliai változatára, a saját lányát feláldozó Jefte történetére), meg a két bohóc-sírásó közjátékára a Hamletből. Az első a családi, feltáratlan, mindegyre visszatérő és megismétlődő traumákat idézi, a második a történelem semleges és abszurd folytonosságát exponálja, kétségbeesett humorral. Ezek az utalások tudatosak vagy az írói ösztön leleményei?

DGY: Nem tudatosak, sose tudom előre mit írok majd, képekből indulok, aztán nagy erőkkel újrakonstruálom a mítoszokat, anélkül, hogy észrevenném. De természetesen a görög mítoszok olvasásával telt a gyerekkorom, Tompa Gábor Hamletjének bohócait pont időben láttam, a kivándorlásunk évében, és aztán Becketten keresztül egy másik úton át is visszajutottak hozzám a sírásó bohócok.

VA: Írásaidban a tárgyak rendszerint egy letűnt, önmagát sem értő polgári világra emlékeznek. A mahagónikomód fiókjaiban alvó tárgyak például egyszerre csak koncertezni kezdenek és arra tanítanak, hogy félelem nélkül éljünk, szemtől szemben a szenvtelen idővel. Megtanulható ez a lecke?

DGY: Én mindenesetre megtanultam. Vagy legalábbis szeretném hinni, hogy igen. Azt hiszem jó lenne, ha mindenkinek volna egy ehhez hasonló belső múzeuma, egy intim saját múlt-raktára, amiről tudhatná, hogy nem vesztheti el sosem. A tárgyi emlékezet számomra mindig több önmagánál, a pontos emlékezés és az önmagunkkal való, lehetőleg kegyetlen szembenézés metaforája, több is és fájdalmasabb is az egyszerű nosztalgiánál, ami természetétől fogva erőt ad, szabadságot ad és szuverenitást ad. A félelmet nem jó látni, azt, hogy hiába vesz körül a szabadság lehetősége, mégis mégis félnek az emberek, ráadásul pitiáner és jelentéktelen emberektől tudnak félni sokszor. Néha azt érzem, a diktatúrában, amikor tényleg volt mitől félni, kevésbé aggódtak sokan, mint most, amikor pedig igazából nem is lenne vesztenivalójuk.

VA: Minél többször olvastam el a darabot, annál személyesebbnek tűnt, majd amikor a színészek testében, az ő hangjukon szólalt meg a térben, még inkább arra kellett gondolnom, hogy nem is kívánod elrejteni a saját családod történetét benne. A színháznak szerinted van terapeutikus, gyógyító hatása? Te hiszel ebben?

DGY: A katarzisban hiszek, és azt keresem a színházban. Abban hiszek, hogy a katarzis gyógyítani tud, mi tudna, ha az nem? A családom persze benne van, de igazából még sincsen benne, inkább bizonyos attitűdök bukkannak fel, amik aztán minden szempontból túlnőttek összetettségükben a családom viszonyrendszerén.

VA: Mi az, hogy katarzis? Nem hiszem, hogy erről közös tudásunk volna. Szerinted mitől tisztulunk meg a színházban és mitől gyógyulunk meg, amikor katartikus élményben van részünk? Van ilyen tapasztalatod?

DGY: Számomra a katarzis azt jelenti, hogy olyasmi történik velünk, amitől mások leszünk mint akik előtte voltunk. Ezt írva és olvasva is át lehet élni, azt hiszem.

VA: A Kalucsni egy endogám és promiszkuus erdélyi kisvárosi világot tár elénk, amelyben az üldöző és az üldözött, a szekus, az értelmiségiek és a minden hájjal megkent munkások  élete nem választható el egymástól. Mindenki magyar, félszavakból is értik egymást. A tizenhat éves Annamari magától értetődő módon adja oda magát Veress elvtársnak, a nevét régies körülményeskedéssel író szekustisztnek, abban a hitben, hogy megmentheti a szüleit és végre elhagyhatják az országot. Szerinted a szabad, önazonos különállásra vagy ellenállásra nem volt mód a diktatúrában? És most van?

DGY: Mindig volt rá mód, és mindig van rá mód. A radikális különállás a rendszer totális bojkottja és elutasítása mindig is járható út volt és mindig az is marad. Csak ez legnehezebb megvalósítani, mert minden de minden ellne szól, beszélni róla meg még nehezebb, mert nagyon könnyen átveheti az igazság szerepét a pátosz meg az önmitizálás. Ez majdnem olyan, mintha a szakralitásról próbálnánk beszélni, igazából csak belülről átélhető, hitelesen elmondani alig lehet szekuláris eszközökkel. Ebből a szempontból paradox módon mondhatjuk, hogy az a diktatúra, ami élni hagy, veszélyesebb annál, ami el akar pusztítani, mert a második fajta legalább nem kínálja fel a kompromisszum és megalkuvás lehetőségét. A jó diktatúra mindent és mindenkit összeken a saját mocskával, és ha igazán jól csinálja, akkor minden mocskos is marad örökre, a diktatúra pedig velünk marad, és nem is múlik el sose teljesen.

VA: A 80-as évek második felében a kivándorlás “magyarba, olaszba, németbe” egyetlen megoldásként élt az emberek tudatában, a vallási karakterű megváltás módján. Paradoxálisan sokan a kivándorló útlevél reményében váltak mások árulóivá és a rendszer fenntartóivá. A Puerta del Sol című elbeszélésedben anya és fia átszöknek a zöldhatáron, mögöttük fölkel a nap “és Ferenczi nem azt érezte, hogy megszabadult, hanem azt, hogy valamit örökre elvesztett, és tudta, hogy Anya is ugyanazt érzi”. Mit vesztett el? Én, aki itt maradtam, biztosan nem éltem túl a diktatúrát: a szüleid túlélték? És te? Édesapád, aki az Örökségben mindegyre az elhagyott városról készít szénrajzokat, menekültként boldog ember volt? Megtalálta a saját jelenét? Amikor nagyon hiányzik – mert neked nagyon hiányzik -, akkor mi hiányzik tulajdonképpen?

DGY: Meggyőződésem, ha a diktatúra nem ért volna véget, mára már egy etnikailag egységes és homogén Románia lenne csak. De az, ahogy a kivándorlásról gondolkoztunk, pontosan mutatja, hogy mennyire elszigetel és bezár a diktatúra. Vagy szökés, vagy száműzetés, középút nincsen. A mi generációnk (és szerencsére azt hiszem, az enyém az utolsó) csak így tudott a kérdésről gondolkozni. A diktatúra röghöz kötött és mi is röghöz kötöttük benne magunkat. Azok élték túl a diktatúrát, akik számára elmenni és akár visszajönni természetes, akik ebben a kérdésben már szabadok és normálisak. Abban a novellában azzal játszom, hogy a diktatúra apánk helyet apánk és férjünk helyt férjünk, és ha elhagyjuk örökre árvák maradunk. És ott is éppen az elszigeteltség miatt van mindez, egy egyszerű spanyolországi nászútra sem kapnak engedélyt.

Hogy a kérdés személyesebb felére feleljek (megjegyezve, hogy az Örökség írásai fiktívek, nem apám tárgyairól szólnak, csak a gyász érzése valódi benne) Édesapám élete ott tört meg, amikor nem engedték többé tanítani, azt hiszem, neki az volt az élete, és abban teljesedett ki. Ha hagyják tanítani sose mentünk volna el. Édesanyám viszont szakmailag ki tudott teljesedni Magyarországon, Szombathelyen a város legendás magyartanára lett, szabad ember.

Apám hiánya – nagyon közel voltunk egymáshoz, nem is tudok erre válaszolni. Ő hiányzik, a gesztusai, a történetei, az ahogy hagymát vág. Minden.

VA: Hiány: írásaidban valaki mindig hiányzik a családból, hol az apa, hol az anya, hol a nagyapa, hol mindkét szülő. A beteljesedett kapcsolat vagy a boldogság csak villanásnyi idő, máris lecsap az átok, amiben nem hiszünk, mégis beteljesedik. Meghal a szerelmes nő méhében a gyermek, nem is egy, a nászúton szörnyethal az apa, vagy a szülők külön élnek, de vak gyűlöletben, vagy ha együtt, akkor önfelszámoló szerelmi háromszögben… Mindig a család, de mindig csonkán, a (polgári?) család és a család mint intézmény lehetetlensége; egyszerre a szeretet és szeretet vákuuma, iszonyatos, kezelhetetlen bosszúvágy és irracionalitás. Te hiszel az ember érzelmi, intellektuális, de főként etikai fejlődésében? A családnak van ebben még szerepe?

DGY: Én elég romantikusan gondolkozom erről (is), a család akkor működik, ha mindenki kipakol minden terhet az asztalra, és minden harcot végigharcolnak, totálisan tabumentesen, és ha kell fájdalmasan. Mindenkinek szembe kell néznie magával és a másikkal és semmilyen szempontból nincsen helye se hazugságnak se kegyelemnek. Nincs hiúság, nincs félrenézés, harc van, mert akkor mindenki egyenlő lehet a másikkal és mind szabadok lehetünk. Ez persze csak a szűk családon belül valósítható meg, nagyon sok empátia kell hozzá, és rengeteg önismeret. Bonyolult kísérlet ez, egyelőre úgy látszik, működik.

Az írások szintjén pedig nagyon érdekel az érzelmi irracionalitás, az ahogyan ez a személyiségre hat és az, ahogy ez konfliktusokká kristályosodik és hatalmi rendszereket épít. Engem, azt hiszem, ez érdekel legjobban, a hatalom önámító irracionalitása – ehhez a család jó vizsgálati laboratórium, és minden írásomban igyekszem máshonnan nekimenni a problémának.

VA: Félek a harctól, már a szótól is, mert az erőt asszociálja. Mi az, hogy megbocsátás?

DGY: Én nem félek tőle. Se a harctól se az erőtől, se a sajátométól se a másikétól. A konfliktusoktól se. Erő nélkül nincsen szelídség se, megbocsájtás se. Egyáltalán, számomra a megbocsájtás azt jelenti, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy a másikat minden hibája és hülyesége ellenére szeretni tudjam, sőt ahhoz is elég erős vagyok, hogy akkor is őszinte legyek vele ha szeretem. Kíméletélen, de nem kegyetlen, és ezt fordítva is elvárom.

VA: Egyáltalán nem bánsz kíméletesen az erdélyi kisebbségi társadalom 89 előtti, a Ceauşescu-diktatúrában betöltött szerepét illetően. Jártak hozzátok vásárhelyi írók, helyi notabilitások? Miről beszélgettek a felnőttek és hogyan ünnepeltek, amikor ünnepeltek?

DGY: Jártak néha, de ritkán. Egy külvárosi blokk negyedik emeletén laktunk, abból sose lett igazi központi találkahely. Inkább apám járt el otthonról, de azért persze hozzátartozik a gyerekkoromhoz a szobámba beszűrődő beszélgetés, amiből csak szavakat kapok el és alig értek valamit, apám hangja, ahogy felolvassa az írásait vagy a beszédeit. Ünnepelni nem láttam őket, olyankor mi az öcsémmel a nagymamáméknál voltunk. De a kisvárosi értelmiségi élet dinamikájába azt hiszem, volt módom valamennyire belelátni.

VA: Érdeklődésed a titkosszolgálati múlt iránt a Máglyában is és a Kalucsniban is meghatározó. Milyen személyes tapasztalatok tartják ébren ezt az írói feladatot benned?

DGY: Meggyőződésem, hogy amíg nem lesz minden irat nyilvános, nem ér igazán véget a diktatúra. Eltelt lassan harminc év, és még mindig erről beszélünk, a politika és még mindig kommunistázik. Tekintve, hogy a diktatúra maga összesen negyven évig tartott, azt hiszem nem állunk valami jól. Én gyerek voltam, szerencsém volt, nem kerültem kapcsolatba a szervvel. De kiskorom óta készültem rá, hogy egyszer majd eljön a nap, amikor engem is elővesznek. Sokat gondolkoztam azon, micsoda apparátus kellett ahhoz, hogy diktatúra működni tudjon, vegyük például a lehallgatásokat, mindent amit rögzítettek, le kellett fordítani románra. Ezt vajon kik csinálták? Hány ember kellett hozzá, és hogyan ellenőrizték, hogy pontos-e a fordítás? Azt hiszem, ez is megérne egy misét.

VA: Nekem úgy tűnik, ez a vonat a mi társadalmainkban már elment. Ha kezedbe kerül majd valamikor a családod iratanyaga, mit fogsz kezdeni vele?

DGY: Most már semmit. Ezt a meccset egy fiktív család fiktív múltjával én már a magam szempontjából elég vérre menőn végigjátszottam a Máglyában, onnan kezdve, hogy azt a könyvet befejeztem nem érdekel már a saját családom múltja. Vagy nem úgy érdekel. Ha kapnék iratokat akkor se biztos, hogy most elolvasnám őket. De az fontos lett volna, hogy erről mi magunk dönthessünk és ne mások helyettünk. Hogy ne kelljen örökre benn ragadni a mocsokban.

VA: Nagyon fontos számodra a film, regényeid nagyon is filmszerűek. Milyen filmeket láttál Marosvásárhelyen? Volt saját videókészüléketek? 

DGY: 1700 filmet láttam. Kezdeten másoknál, aztán Nagyapáméknak lett saját videójuk, és mindennap megnéztünk két vagy három filmet mindenfajta válogatás vagy előzetes tudás nélkül. Ezeket többnyire én fordítottam szinkronban, akkor már eléggé tudtam angolul. Nagyapám listát irt róluk, valahol megvan, elő kéne keresni. Volt ott minden, a francia új hullámtól a szamurájokon át a zombikig, agyatlan vígjátékok, Kubrick filmek, nindzsafilmekkel vegyesen. Elképesztően jó iskola volt, ráadásul másnap minden filmet elmeséltem az iskolában az osztálytársaimnak.

VA: A Kalucsniban egy regény magva rejtőzik, ami, persze, a Máglyában mintha benne is lenne. Vagy fordítva: a Máglya a Kalucsniban. Milyen volt drámát írni? 

DGY: Először nehéz volt, mert le kellett bontanom az írásról a látványt, elveszett a plaszticitás, és sok minden kimaradt a világból a színpadi tér korlátai miatt. Aztán könnyű lett, mert rájöttem, hogy elég megrajzolni a jelentek indulati vázát, és a többi jön magától, épülnek a párbeszédek és szólnak a hangok.

Most, hogy újra elővettem a szöveget, nagyon sok minden eszembe jutott, az eredeti látványból és látomásból, és egyre inkább azt gondolom, hogy meg kéne próbálnom egy regényt írni belőle, szép kóda vagy kiegészítés volna a Fehér királlyal kezdett trilógiához, aminek a harmadik darabja készül éppen.

VA: A gyermek kíméletlen szemével nézed a világot, de nem idealizálod az úgynevezett gyermeki tisztaságot vagy romlatlanságot. A fiaidtól mit tudtál meg a világról?

DGY: Inkább magamról tanultam tőlük, és a feltétlen szeretett kegyetlen szépségéről.

Ez a beszélgetés e-mailen készült 2016 októberében, szerkesztett változata a Kolozsvári Színház Kalucsni ősbemutatójának programfüzetében olvasható.