Adyval három éves koromban találkoztam először, nem tudtam persze, hogy Ady, a Kossuth rádióban hallottam, hogy egy hang azt mondja: Már vénülő szememmel őrizem a szemedet, már vénülő kezeddel őrizem a kezedet, hát ez rettenetesen tetszett nekem, a vénülő meg az őrizem, meg az az erőteljesen reszketeg hang, hogy mit jelentett, azt nem egészen értettem, de megjegyeztem, és mondogatni kezdtem magamban, aztán egy alkalmas pillanatban előjöttem a farbával, apám épp olvasott valamit, amikor odamentem mellé, megsimogattam a kezét, majd a rádióban hallott remegő hangot utánozva közöltem vele, hogy már vénülő kezemmel őrizem a kezét. Apám erre valószínűleg nem számíthatott, mert kiesett a kezéből a könyv, és úgy megdöbbent, hogy alig kapott levegőt, egy percbe is beletelt, mire meg tudott szólalni, akkor aztán rögtön azt kérdezte, hogy ezt én honnan tanultam. Mondtam, hogy rádióból, erre megnyugodott, máig szeretném tudni persze, hogy mit gondolhatott, mindegy, a lényeg, hogy röhögni kezdett, röhögve odahívta anyát, neki is el kellett mondanom, neki is elmondtam, akkor ő felcsillanó szemmel kezdett Adyról mesélni nekem, meg persze Lédáról, meg persze Váradról, egyáltalán nem értettem, hogy mi az a konflis, és azt se hogy mi a Szedosz, és semmit mást se, de Ady az életem része lett ott és akkor. #avénülőkéz #Ady