Kéziratvesztés

A Wonder Boys című filmben van egy pillanat, amitől szerintem minden író a szívéhez kap. A regényén tíz éve dolgozó öreg író (Michael Douglas) kéziratát egyetlen példányban tartalmazó doboz egy karambol miatt olyan szerencsétlenül esik ki a kocsiból, hogy kinyílik, kiesnek belőle a lapok, és az összeset elfújja a szél. Pár másodperc csak az egész, a végére a  sok éve készülő regény ezeroldalas kéziratának egyetlen létező példánya menthetetlenül beszáll a tóba. Nem, nem vicces, tragikus, és azt a moziban is kb. így éreztem, az úri közönség röhögött, én meg felálltam és a fejemhez kapva kiabáltam, hogy jaj ne. Az első regényem végét írtam, nagyon át tudtam érezni a helyzetet.

Körülbelül annyira fájdalmas érzés volt, mint amikor megtudtam, hogy Hemingway egyetlen bőröndbe pakolt teljes korai munkásságát ellopta valaki 1922-ben a Gare De Lyon pályaudvaron, hónapokig próbáltam elképzelni, hogy az milyen is lehetett, hogy lehetett egyáltalán újrakezdeni utána.

Ma már szinte mindenki gépen dolgozik, úgyhogy a kéziratvesztéshez nem kell már autósüldözés, elég egy jobb áramszünet vagy villámcsapás. (Egyszerre két merevlemezem halt meg pár éve egy nagyobb viharban – szerencsére már akkor is tudtam, hogy mindenből legalább három másolat kell.) Elszánt geeknek kell lennünk, csak úgy kerülhetjük el, úgy ahogy, ezt a veszélyt.

Az első regényem nagy részét egy 286-os 8herzes laptopon írtam, megvan még, legutóbb fél éve kapcsoltam be, akkor még elindult, a kijelzőjét elemlámpával kellett megvilágítani, hogy látni lehessen, mert már rég kiégett benne a fénycső. 20 megás merevlemeze volt, ami a vége fele időnként leállt, olyankor ki kellett venni a billentyűzet alól és kicsit megrázni. Tudtam, hogy bármikor tönkremehet és elveszhet a munkám, ezért írtam egy programot, ami félpercenként flopira mentette a szöveget, egyszerre több példányban, a régi változatokat nem felülírva. Három különböző színű lemezt használtam, kábé félóránként cserélgetve. A sok nyomkodástól viszont a meghajtó lemezkiadó gombjában eltörött a rugó, elég macerás volt megjavítani. Közben a gép műanyaga lassan porladozni kezdett, ezt pillanatragasztóval és szigetelőszalaggal próbáltam orvosolni.

A laptop kitartott, bár visszagondolva elég merész dolog volt évekig használni. De bíztam a programomban, a hozzáértésemben, a flopilemezekben. Viszont jó iskola volt a digitális paranoiára. Azóta is a mániám, hogy mindenkinek, aki gépen dolgozik, fel kell tennie magának azt a kérdést, hogy mennyi munkája vész el, ha elromlik a gép, ha ellopják, vagy ha leég a ház. Az ember nem lehet elég pesszimista. Évekig cd-ket írtam, a másolatokból a szüleimhez vittem rendszeresen példányokat.

Aztán jött a betárcsázós internet, akkor csináltam magamnak egy külön postafiókot, amit csak erre használtam, és rendszeresen elküldtem oda a munkámat.

Aztán jött a széles sáv, akkor tárhelyet béreltem, és oda másoltam mindent rendszeresen egy automatizált ftp- scripttel.

Aztán kiderült, hogy vannak olyan programok és szolgáltatások, amik ezt nagyjából/egészében elvégzik helyettem. Szisztematikusan kipróbáltam az összeset, végül kettőt találtam, ami meggyőzően működik, az egyik a Dropbox és a másik Spideroak. Sokáig párhuzamosan használtam a két programot, de aztán a Dropboxban felbukkant egy csúnya biztonsági rés, (Most is éppen nagy breachről ir az ArsTechnika, a cég tagadja, passwordok garmadái a neten, ki tudja mi az igazság.) azóta csak a Spideroakot használom. Fel kell telepíteni a gépre, kijelölni a mentendő könyvtárakat, kitalálni egy szép hosszú jelszót, onnan kezdve a program automatikusan elment minden megváltozott fájlt, és egy hónapig őrzi a régi változatokat is. Megy mindhárom nagy oprendszer alatt, sőt telefonon is, (onnan nem ment, csak a máshonnan mentet adatainkhoz férhetünk hozzá telón), ráadásul arra is képes, hogy egyszerre több gép között is szinkronizálja az adatokat. (És mindezt titkosítva csinálja, elvileg a szolgáltatás üzemeltetői ha akarnak se tudnak hozzáférni az adatainkhoz – ezen a ponton persze bejön a képbe egy újfajta paranoia, minél több példányban léteznek az adataink, annál hozzáférhetőbbek – titkosítani kell tehát mindent, ennek viszont az a veszélye, hogy magunk elől is titkosítjuk a dolgainkat, ha mondjuk elfelejtjük a jelszót – ez persze már egy másik történet, még a mostaninál is szárazabb és unalmasabb, ebbe inkább bele se kezdek. Nekem nagyon bevált ez a módszer, de mindenki csak saját felelősségére használja. Letölteni innen lehet.
(A spideroak azóta fizetős lett, de én azt mondom megéri. De ha nem szeretnél fizetni, itt egy összehasonlító táblázat az aktuális felhőbe mentő szolgáltatókról.

(Ezt eredetileg egy Litera netnaplóba írtam pár éve, de még mindig nagyon aktuális.)

Kiegészítés. A puding próbája az evés.

2015 novemberében egy pillanatra elaludtam a bécsi vonaton, és ez alatt egyleleményes tolvaj elvitte a hátizsákom, kivette belőle a laptopom és meglépett vele. Így búcsúztam szeretett laptopomtól: “Kedves jó thinkpad laptopom, köszi hogy két könyvön át szolgáltál hűségesen. Sajnálom, hogy egy pillanatra elaludtam a Bécsbe tartó vonaton, és hagytam, hogy ellopjon egy szívtelen tolvaj. Szép dolgos tíz évünk volt, sose hagytál cserben.” A tolvajnak nem hiszem, hogy sok öröme volt benne, mert a 10 éves x60 kb 20000 forintot érthetett, és mivel volt rajta mindenféle jelszó, meg komoly titkosítás, valószínű még annyit se. Sokkolt persze a lopás, de megrázni nem rázott meg, merthogy tudtam, a spideroak teszi a dolgát. És tényleg. Két nap múlva vettem egy másik thinkapadet, ezúttal egy x220-ast,  húsz perc alatt felment rá a linux mint, negyedóra alatt visszakerültek rá a felhőből (Spideroak) az adataim, ott folytattam a munkát, ahol abbahagytam. Minden jó, egyedül ezt a 16:10 es arányú képernyőt nehéz megszokni. Íráshoz sokkal jobb volt a régi 4:3. De a gép legalább könnyű, gyors és atomstabil. Biztos nem lettem volna olyan nyugodt, ha nincs a drága spideroak. Szóval mégegyszer mondom mindenkinek, használjatok spideorakot, vagy crashplant, vagy resiliot, vagy legalább egy googledriveot.