Dragomán György: Extra Brut
Azt hazudom Ildikónak: azért megyek, hogy behozzam a pezsgőt. Utánam szól, hogy még nem hűlhetett be, várjak, de úgy teszek, mint aki nem hallotta meg, végül is az utcáról szépen felszűrődik már a tömeg zaja, egészen megtelt emberrel a rakpart, sötétedik, mindjárt kezdődni fog.
Visszaszólok, hogy maradjon csak, mindjárt jövök, aztán átmegyek az őztrófeákkal teleaggatott nagyszobán, a nyikorgó parkettájú sötét étkezőn, ahol csak Karesz nagyszüleinek a falikarral megvilágított portréja adja az egyetlen fényt, Karesz nagyapjánál a képen is vadászpuska, aztán már kint is vagyok a konyhában a régi hűtőszekrény előtt.
A pezsgő nyilván nem hűlt be öt perc alatt, de én azért is kinyitom a hűtőt, megállok előtte, hagyom, hogy áradjon rám a zöldborsókonzerv szagú hideg.
Ott áll az üres hűtő közepén, a zöld üvegen és a narancssárga címkén csíkokban gyöngyözik lefelé a pára, a rend kedvéért odanyúlok a nyakához, persze meleg, vagyis nem, csak langyos, extra brut, igen, az, extra brutál, elkapom róla a kezem, tudom, hogy mi lesz, az lesz, hogy kiveszek a hűtő tetején álló szalvétatartóból egy szalvétát, és rá fogom szépen írni, hogy bocsánat, el kellett mennem, váratlanul rosszul lett az anyám, Ildikó nézze meg egyedül a tűzijátékot, és ha végzett, csapja be maga mögött az ajtót, oda fogom tenni a szalvétát a konyhaasztalra, aztán nagyon csendesen kinyitom a bejárató ajtót, és kislisszolok rajta, liftet se hívok, nehogy Ildikó meghallja a liftakna csattogását, kimegyek a kapun, átverekszem magam a tömegen, elszaladok, vissza Kareszhoz.
Nem. Még erre se leszek képes. Extra brutál. A pezsgősüveget nézem, elképzelem a mozdulatot, ahogy kikapom a hűtőből, letépem a nyakáról a kapszlit meg a kosarat, hagyom, hogy kiröppenjen a dugó, hagyom, hogy fehéren lefolyjon a nyakán a hab, a számhoz fogom emelni, inni fogok, egy hajtásra kiiszom az egész üveget, az ízét nem is fogom érezni, extra finom lesz, extra jó, extra brutál finom.
Nem. Hatszázhatvanhárom napja, egy éve és majdnem tíz hónapja nem ittam egyetlen kortyot se. Karesz akkor szedett össze, egy padon aludtam a Népligetben, amikor megtalált, szerencsémre pont ott szokott futni, nem is tudom, hogy ismert meg, amikor majdnem húsz éve nem látott, én persze azt se tudtam, hogy ki az, arra tértem magamhoz, hogy egy lihegő izzadó díjbirkózó méretű szakállas fazon pofozgat és a gimis becenevemen szólít, annyira kivoltam, hogy ahhoz se volt erőm, hogy elküldjem a fenébe, ő meg felnyalábolt és vitt hazafele, csak amikor kiszedett a taxiból, akkor ismertem fel, pedig gimi alatt ő volt a legjobb barátom, piálni is vele piáltam először életemben, vörösboros kólát, mi mást, meg vodka-narancsot. Érettségi után kikerült Amerikába valami sportösztöndíjjal, azóta nem hallottam róla, tizenkilenc év hosszú idő, de ő mégse felejtett el, hazavitt magához, beköltöztetett a kisszobába, rendbe rakott, segített talpra állni, elvitt a csoportba. Együtt raktuk össze azt a félévet is, ami nekem majdnem teljesen kiesett, onnan, hogy Enikő áprilisban elhagyott, odáig, hogy megtalált a parkban. Segített munkát szerezni, most meg kölcsönadta a nagyszülei régi lakását, hogy elhozhassam Ildikót tűzijátékot nézni.
Ildikót két hete ismertem meg, igazából az első nő volt, akivel hosszabban beszélni mertem az utóbbi másfél évben, Karesz vett rá erre is, azt mondta, akkor fogom azt érezni, hogy igazán újrakezdtem az életem, ha már rendesen össze tudok jönni valakivel.
Igazából nem is gondoltam volna, hogy Ildikó igent mond egy ilyen randira, az utolsó pillanatig nem hittem, hogy eljön, csak akkor, amikor megláttam a kapualjban állni az átlósan csíkos kék-fekete ruhájában, akkor hittem el, hogy tényleg itt van, egészen kiszáradt a szám, amikor megláttam, tisztára mintha kamasz lennék, és aztán észrevettem a kezében a pezsgősüveget, felém mutatta, rám mosolygott, és úgy mondta, hogy igazi francia pezsgő, ajándékba kapta valakitől, és mindig kereste az alkalmat, hogy kinyissa, és ennél mi is lenne jobb, hát nem igaz? És én azt mondtam, hogy de igaz, és onnan kezdve csak a pezsgőre gondoltam, arra, hogy extra brut, és arra, hogy nem fogom kibírni, mindent el fogok rontani.
Hallom, hogy kint megszólal a zene, nagyon hangos, mindjárt el fog csendesedni a tömeg, mindjárt elkezdődik, mindjárt kilövik az első rakétát.
Elindul a kezem a pezsgő felé, megfogom az üveg nyakát, kiemelem a hűtőből, két kézzel fogom, aztán nagyon lassan a fejem fölé emelem. Minden erőmre szükségem van, hogy lendületből a padlóhoz vágjam.
Robbanva törik darabokra, a pezsgő fehéren széthabzik a járólapon, odaguggolok a tócsa fölé, tudom, hogy azt fogom hazudni Ildikónak, hogy egészen véletlenül csúszott ki a kezemből.
Egy augusztus huszadikai novella. Egyszer jártam egy ilyesféle lakásban tűzijátékot nézni. A Nők Lapjában jelent meg 2015-ben, pont augusztus húszra időzítve.