Még egy kocka. Eredetileg a Népszabadság 2006. december 23.-i számában jelent meg

Olyan közel volt a plafonhoz az ágyam, hogyha feltérdeltem akkor majdnem bevertem a fejem, és tiszta fehérre volt meszelve, és a mész tele volt kicsi apró repedésekkel, olyan volt egészen, mint egy nagy térkép, de ezt éjszaka nem lehetett látni, csak napközben amikor csendes pihenő volt és nyitott szemmel feküdtem, tiszta mozdulatlanul, úgy mintha aludnék, hogy a nagyok ne vigyenek el magukkal külön hazafias verseket tanulni, akkor mindig a repedéseket néztem, ahogy ide-oda kanyarognak és össze vissza keresztezik egymást, és a legtöbbször nem is azt képzeltem, hogy térképet nézek, és nem is a különböző háborúkon gondolkoztam, amiket az országok vívnak egymással, hanem azt képzeltem, hogy amit látok az igazából egy labirintus, és kiválasztottam a szememmel egy vonalat, és aztán csak a szememmel elkezdtem követni, de úgy, hogy a fejemet nem volt szabad egyáltalán megmozdítsam, és minden elágazásnál el kellett dönteni, hogy merre fordulok, de gondolkozni egyáltalán nem volt szabad, mert minél gyorsabban kellett menni, úgy mintha egy igazi labirintusban futnék, vagy mondjuk menekülnék valamilyen nagy szörny elől, el is képzeltem néha a szuszogását, hogy ott fujtat mögöttem, hogy hufu-hufu-hufu, és azt mondja, hogy bekaplak-megeszlek-bekaplak-megeszlek hufu-hufu-hufu, egy kicsit úgy, mint ahogy tátáci játszott velem régen mindig a takaró alatt, a nagy barlangban, amelyikben igazából sosem volt egészen sötét, és egyre gyorsabban és gyorsabban követtem a repedés vonalát a szememmel, és a szörny is egyre gyorsabban jött utánam, mindig tudta, hogy merre megyek, mert érezte a szagomat, jött utánam, mert meg akart enni, de sose kapott el, mert mindig elértem a labirintuson belül a várba, ahova a szörny nem tudott utánam jönni, mert a várnak varázsajtaja volt, és azon csak olyanok mehettek át, akiknek volt köldökük, és a szörnynek nem volt köldöke, mert nem rendesen született, hanem csak földből csinálták, és a vár, igazából a vár nem is vár volt, hanem csak a Doktor Pisztrujátú csizmájának a nyoma, a nagyok azt mesélték, hogy azért vágta a plafonhoz, mert egy zöld gyíkot akart agyondobni vele, de nem találta el, és a gyík elbújt és nem jött soha többet, senki se tudta, hogy került a plafonra, hogy honnan jött ide, a Tábornok Elvtárs palotájába, és azt se, hogy hova lett, és mindig gondoltam, hogy egyszer majd meglátom, de nem láttam meg sose, de a várat mindig elértem, és mindig bementem, és mindig becsukódott mögöttem a rácsos kapu, és a szörny mindig nekirohant, és ütötte, de a rács neki sose nyílt ki, és akkor a szörny mindig a nevem kiabálta, hogy nézzek hátra, és engedjem be, nem akar bántani, csak mutatni akar nekem valamit, de én sose néztem hátra, mert tudtam, hogy hazudik, és tudtam, hogy ha hátranéznék, akkor a rácson keresztül meglátnám, és akkor megigézne, hogy behívjam, mert ha behívnám, akkor át tudna jönni a varázskapun, hiába nincsen köldöke, és ha egyszer bent lenne, akkor már csak kacagna, hogy becsapott, és azt mondaná, hogy a túlvilágot akarja megmutatni, és megfogna, megenne, leharapná a fejemet, kiszívná a véremet, elropogtatná a csontjaimat, úgy, mint az a küklopsz, az egyszemű óriás abban a régi mesében amit tátáci mesélt mindig.