Forrás: Népszabadság, 2007. február 3.

Jelentős nemzetközi érdeklődés kíséri Dragomán György 2005-ben megjelent A fehér király című regényét. Az amerikai megjelentetés jogát az egyik legnagyobb kiadó, a Houghton Mifflin (Philip Roth kiadója) vásárolta meg, ami példátlan sikernek számít egy fiatal magyar szerző esetében.
Ennek nyomán újabb európai kiadók versenyeztek a kiadás jogáért, a Gallimard-tól az Actes-Sudig. De elkelt már a lengyel, szlovák, szlovén, svéd, olasz, izraeli, angol, holland, finn és a bolgár kiadás joga is.

– Bodor Ádám mondja valahol, hogy a siker inkább a bokszolóknak való. Tényleg így van?

– Nem hiszem, hogy efféle fogadtatásra fel lehet készülni. Ez inkább csodaszámba megy, ami vagy megtörténik, vagy nem. Ráadásul ez inkább lehetőség, mint siker, hiszen még sehol sem jelent meg a könyv.

– Mennyiben hat mindez a készülő művekre?

– Elég nehezen írok. Sosem volt rendes dolgozószobám, mindig a fotelben dolgoztam, most épp a konyhában. Ezért nagyon megtanultam, hogy írás közben nincs más, csak a szöveg: a szavak és a mondatok, és a történetekért vívott küzdelem. Remélem, ez nem változik majd. Elég szépen alakul a következő könyvem, bízom benne, hogy egyszer az is kész lesz.

– Az is a romániai diktatúra mindennapjait veszi górcső alá?

– Igen, de nagyon másképp. Egy hat és fél éves kisfiú meséli el benne azokat a kalandokat, amelyeket a Tábornok elvtárs palotájában él át. Mozaikregény, sok kis kőből épül.

– A fehér király esetében talán a hangütés a legizgalmasabb: miközben úgy gondolnánk, hogy egy önkényuralmi rendszer jelentős érzelmi többletről, félelemről, szenvedésről szól, a könyv mégis higgadtan, szikáran mesél.

– Egy abszurd mondatból nőtt ki a regény. Láttam a tévében Helmut Ducadamot, a Steaua legendás kapusát, aki elmesélte, hogy nekik, kapusoknak Csernobil után azt tanácsolták, hogy ha lehet, kerüljék a kapcsolatot a labdával. Ezt a mondatot én felnőtt szájból nem tudtam elfogadni. Gyerekhangon hallottam, és ebből lett könyv. Ez a gyerek mindent elmesél, a legabszurdabb dolgokat is. Talán ez az, amitől szikárnak vagy hitelesnek hangzik az egész. A könyv ugyanakkor búcsú is a gyerekkortól, miközben számba veszi mindazt, amitől búcsút vesz. Leltárt készít, ahogy mi, kivándorlók annak idején.

– Itt, vagy inkább Erdélyben lettél író?

– Itt, de már Erdélyben is az akartam lenni. Csakhogy ott ez lehetetlennek tűnt. Apám, Dragomán Pál, aki maga is írt, azt tanácsolta, hogy legyek inkább orvos, mert ez az egyetlen mesterség, amiben az ember független lehet a hatalomtól. Mellette írjak, ha akarok. Magyarországon jöttem rá, hogy erre már nincs szükség. Az élmény felől nézve: ott lettem író, de itt tanultam meg írni.