„Ha ennek a regénynek van egyáltalán programja, az a múltfeldolgozás: hogy szembe kell nézni a háborúval, a diktatúrával, ezzel az egész borzalmas, mögöttünk lévő hetven évvel” – mondja Dragomán György új, Máglya című regényéről, amelyben egy tizenhárom éves kamaszlány teszi meg mindezt a körülötte élők helyett.

– A Máglya fő szála a rendszerváltás környékén, a forradalom idején játszódik, sejthetően Romániában, A fehér király a diktatúra idején, következő, készülőfélben lévő regényében pedig egy hatéves kisfiú kerül el a diktátor palotájában. 1989-ben jött át családjával Marosvásárhelyről Magyarországra, az ehhez a korszakhoz való vissza-visszatérés egyfajta önterápia is?

– Lehetséges. Egészen addig nem gondoltam erre, míg egyszer találkoztam egy osztálytársammal a metrón, aki elmondta, hogy olvasta A fehér királyt, majd megkérdezte, hogy most már megkönnyebbültem? Akkor merült fel először bennem, hogy talán valóban ezt a kivándorlás dolgot kell helyre tennem valahogy magamban. Amit abban az időszakban ugyan nem éreztem olyan nagy traumának, de később rájöttem, hogy ebből építkezem azóta is, ettől lettem felnőtt, ettől tanultam meg látni, amikor néztem a tárgyakat, a várost, hogy mindent pontosan el tudjak raktározni az emlékeimben, végső soron ettől lettem valószínűleg író. És biztos benne van a műveimben, hogy ezt a korszakot egyszerűen végig kell mesélnem magamnak is. De tudatosan soha nem erre készültem, az első regényem, A pusztítás könyve például egy negatív utópia.

– Ami viszont szintén a szabadság és a diktatúra viszonyáról szól.

– Igen, a szabadság nagyon érdekel. Hogy mi az egyáltalán, mit jelent szabadnak lenni, mi a diktatúra? Eleve íróként is iszonyú fontos kérdés, hogy az ember azt írhassa, amit akar. Főleg, mert abban a hitben nőttem fel – nagyon korán tudtam, hogy író leszek -, hogy valószínűleg egész életemben bele fognak szólni abba, amit írok, és ezt nagyon nem akartam. Egy írónak eleve nem is lehet beleszólni az életébe, abba, mi jelenik meg a látomásaiban, nem lehet programregényeket írni. Amikor valaki elolvassa a Máglyát, mondhatja persze, hogy ez a könyv a szabadságról szól, vagy arról, a diktatúra hogyan működik, mit jelent a rendszerváltás, de én ezt nem tudtam, hogy erről is fogok beszélni, amikor írtam. Csak annyit tudtam, mit csinál, hogy mozog, hogyan érez egy tizenhárom éves lány, és amikor ezt mind megláttam, jöttem csak rá, hol van ő pontosan, és mi történik abban a városban.

– A történet ugyanakkor sok ágra bomlik: Emma felnőtté válásával párhuzamosan egy ország kezd magára ébredni, miközben az előző generációk sorsa, holokauszt, internálótábor, kommunizmus, sűrűsödik össze a jelenben.

– Amikor ezt a regényt írni kezdtem, legelsősorban a testi érzések érdekeltek, például, hogy milyen megfogni valamit. Mindig innen indulok, a látványtól és fizikai tapasztalatoktól, hisz ezekből ismerem meg, akivel dolgozom, majd szép lassan elkezdem a személyiségét is látni, amíg szinte eggyé nem válok vele. Itt is így történt, és azért vagyok nagyon boldog ezzel a könyvvel, mert sikerült teljesen belebújnom egy tizenhárom éves kamaszlány bőrébe. Ám egyszer csak kiderült az is, hogy az ő történetében ráadásul a múlt is nagyon fontos lesz. Ami jön mögötted, mint a menyasszonyi fátyol, egyszerűen nem tudod ledobni. És ahhoz, hogy megértsd, ki vagy, muszáj megfognod ezt a fátylat, és átnézni rajta, hogy lásd, kik a szüleid, a nagyszüleid, miért lettek azok, akik, és te hogy lettél belőlük. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy megtanulj szembenézni az igazságokkal, de a hazugságokkal és a titkokkal is. És igen, ha ennek a regénynek van egyáltalán programja, az a múltfeldolgozás: hogy szembe kell nézni a háborúval, a diktatúrával, ezzel az egész borzalmas, mögöttünk lévő hetven évvel. Ez a lány pedig kénytelen ezt megtenni, miközben tulajdonképpen nem akar mást, mint szabad, szerelmes kamasz lenni. Viszont elég bátor ahhoz, hogy ne féljen a saját múltjától.

– És van hozzá egy menekülőútja is. A nagymama varázslatai, a mágia, az állatok, a rajzlapja álmodott világa elemelik őt a valóságtól, és segítenek túlélni.

– Lehet ez is. Nem tudok rá választ adni, valóban így van-e, mert én csak azt látom, amit a felnőtté váló, szerelmes Emma lát. Amikor pedig ilyen közel dugom az orrom a szöveghez, mesterkélt lenne a szerkezeten gondolkodni. Ha jól csinálom, az magától épül: rakom a köveket, rakom, és egyszer csak kész van, és a szimbólumokkal együtt pont jól van kész az egész.

– A szilvalekvárfőzés, a rétestészta nyújtása vagy az ólomöntés tűpontos leírásai sem a saját emlékeiből bújtak elő?

– Részben. A nagymamám gyúródeszkája, a mozdulatai, amikor fánkot szaggatja pohárral, ahogy fekszem a kertjében a padon, és nézem a hangyákat – mindenre pontosan emlékszem. De ez nem elég. Mert amikor le akarod írni, hogyan kell fánkot csinálni, egyszer csak észreveszed, hogy hirtelen több lesz az egész. Vagy ott a rétes. Ami a valóságban sosem tekeredik fel magától, de mégis, olyan pontosan láttam magam előtt, hogy a nagymama rácsap az asztalra, és a tészta magától összecsavarodik, hogy egyszerűen nem lehetett máshogy leírni. És onnan kezdve ez lett az igazság.

– A történet másik nagy kérdése a múlttal való szembenézésen, az emlékezet csalókaságán kívül, hogy létezhet-e egyáltalán szabadság? Vagy az egyik rendszert egyszerűen csak felváltja egy másik, amivel ugyanúgy nem tudunk mit kezdeni?

– Ez nehéz kérdés. Mert ez az egész nem úgy működik, mint amikor felgyújtják a villanyt, és hirtelen világos lesz. Amikor a diktatúra véget ér, attól az emberek nem változnak, mert a hatalom és az erőszak nyelve mindenkinek a csontjaiban marad, és nem olyan könnyű hirtelen másik nyelvre váltani. Tudatosan kellene harcolni ez ellen, ahogyan Emma is tudatosan dönti el, hogy azért sem fogja még egyszer ezt a nyelvet beszélni. De a legtöbb ember nem ilyen. Nem is lehet az, mert az élet másról szól: egyszerűen telik, miközben csinálni kell a feladatainkat, enni kell, dolgozni, nevelni a gyerekeinket. Ezért nem is tudom, létezett-e valaha a tökéletes társadalmi szabadság, hiszen a hatalom nyelvét, amióta csak beszélni tudunk, negyvenezer éve beszéljük.

– A szabadság ezek szerint csak egy utópia?

– Igen, de hinni kell benne. És tudni, hogy nagyon nehéz megvalósítani, mert könnyen visszajönnek a régi reflexek. Mondok egy példát. Amikor még Vásárhelyen laktunk, nagyon nehéz volt buszra szállni, ha tehettem, el is kerültem, de amikor kellett, nagyon jól tudtam tülekedni, és mindig az elsők közé kerültem a sorban. Majd egyszer elmentünk Olaszországba tizenöt évvel azután, hogy már itt éltem, jött egy busz, és egyszer csak azt vettem észre, hogy megint az elsők közt vagyok, aki felszáll. Utána el is szégyelltem magam, hogy miért tudom ezt még mindig ilyen jól, miért váltok anélkül egy régi nyelvre, hogy azt abban a pillanatban észrevenném, miért lettem egy kis időre megint ugyanaz a gyerek, aki nem akartam soha többé lenni? A hasonló dolgok pedig benne vannak mindenkiben, aki egyszer is diktatúrában élt. Ami azért is veszélyes, mert azt jelenti, hogy minden társadalomban bármikor újra megtörténhet az egész. Különösen azokban, ahol a traumák kibeszéletlenek maradtak.

– Mint nálunk, és ez is egy központi szála A máglyának, ahol még mindig nem tudjuk pontosan, mi történt a múlt évszázad második felében: ki volt az ügynök, besúgó, és ki nem, kit figyeltek meg, és kit nem, ki követett el bűnt, és ki maradhatott ártatlan.

– Ráadásul nem csak az a baj, hogy a szembenézés elmaradt, hanem az is, hogy az ezekkel a dolgokkal kapcsolatos kérdést a mai napig rosszul tesszük fel. Nem azt kell ugyanis kérdezni folyton, hogy kik voltak a besúgók, hanem hogy miért tették azt, amit, kik és miért csinálták ezt velük, hogy erre kényszerüljenek. De mivel rögtön a rendszerváltás után elszállt a tisztázás pillanata, ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása egyre nehezebb lesz. Mert akkor még létezett a tiszta, érintetlen igazság, azóta viszont annyi idő telt el, hogy mindenki mindenféle történeteket konstruált magának, amelyek átvették az egykori igazság helyét. Így pedig már túl nagy tétje lett a dolognak. Mások sokkal egészségesebben jöttek ki ebből az egészből. Például Kelet-Németországban, ahol minden iratot nagyon gyorsan nyilvánossá tettek, az „ügynökkérdés” már nem téma. Egyszer például együtt utaztam vonaton egy operafesztiválról hazatérő nyugdíjas társasággal, ahol szóba került, hogy az egyik társuk, aki valaha besúgó volt, most éppen nem tudott velük tartani. És hogy erről így tudtak beszélni, azt jelenti, hogy fontos ugyan számukra a múlt, de már túl vannak rajta. Nálunk meg még mindig a rohadt komcsizás megy, miközben eltelt huszonöt év. Lassan pedig eltelik ugyanannyi, mint amennyi az egész előző rendszer volt.

– Éppen ezért a mostani fiatalokat talán már nem is fogja érdekelni a dolog, így hurcoljuk tovább a kollektív emlékezetünkben mindezt a kibeszéletlenséget.

– De, fogja. Nem tudja nem érdekelni, mert egyszer csak eljön az a pont mindenki életében, amikor elkezdi foglalkoztatni, hogy kik voltak a szülei, nagyszülei, mit csináltak a múltban. Én is ki fogom kérni lassan a családom iratait, mert bár biztosan nagyon fájdalmas lesz apámat a Szeku szemén keresztül látni, hadd legyen a döntés az én kezemben, akarom-e így is megismerni. Borzasztó rossz ugyanis egy homályos tükörbe visszanézni, pláne mert elképzelhető, hogy az életedben sok mindenről máshogy döntenél, ha tudnád, mi az igazság. A titkokat különben sem kell ennyire misztifikálni, mint ahogyan azt mi tesszük. A titok sokszor csak annak fontos, akik hordozza, egy seb, amit takargat, és ha megmutatja, már nem számít annyira. Ezzel nem azt akarom mondani persze, hogy a besúgások, árulások, gyilkosságok nem nagy dolgok, amikor emberek életét tönkretették, kerékbe törték, de nem igazságot kellene tenni, mert azt már nem lehet, viszont talán a felelősségét vállalni, tisztázni, mi volt, mindenképpen jó lenne. Ezt viszont az egész társadalomnak kellene akarnia, történelmi és nem politikai-hatalmi viszonylatban. Nem mondom, hogy ennek a könyvnek ez a szerepe, de hátha elolvassa valaki, és elgondolkozik azon, ki ez a lány, min ment keresztül, és az őt hogyan érinti személyesen. Mert Emma egy tükör. Nekem legalábbis az ő tükörbe nézése a saját tükörbe nézésem is volt.

Farkas Anita

Farkas Anita interjúja, a Magyar Demokratában jelent meg.