Forrás: Heti Válasz, 7. évfolyam 7. szám, 2007.02.15

Hajdan egy-egy erdélyi generáció érkezésekor felkapta a fejét az ország: lám, micsoda tartalékai vannak a magyar irodalomnak! Ma már, hála Istennek, a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy erdélyi-felvidéki születésű író egyenrangú félként mérkőzik meg anyaországi kortársaival. Olykor kegyetlenül nehéz versenyben, ahol sorsdöntőbb lehet a puszta szerencse, mint a tehetség és maga a mű.

Dragomán György, ez az 1973-ban Marosvásárhelyen született, 1988 óta Magyarországon élő, kivételesen tehetséges prózaíró, ha minden igaz, tán előbb lesz külföldi sztár, mint magyar. A hírek szerint több nyelvre is fordítják második regényét, A fehér királyt. A szűk szakma itthon is rögtön felfigyelt jelentkezésére. Első regénye, a Balassi Kiadónál 2002-ben megjelent A pusztítás könyve Bródy Sándor-díjat és jó kritikákat kapott. A tavaly boltokba került A fehér királyt már a marketingre is gondosan ügyelő Magvető ajánlotta az olvasónak. Sajnos mégsem volt akkora visszhangja, mint lett volna húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor a lapok könyvrovatai terebélyesek voltak, amikor nem csak egészen szűk körben beszélgettek az emberek irodalomról.

Dragomán György olyannyira professzionalista író, hogy erdélyiségét felemlegetni felesleges volna, ha nem éreznénk ki műveiből azt a fajta szorongást, amit legesszenciálisabban Bodor Ádám zseniális kisregényei (Sinistra körzet, Az érsek látogatása) fogalmaztak meg. Bodor köpönyege, ahogy egykor Gogolé a nagy orosz klasszikusoknál, kétségtelen kiindulópont, de Dragomán, akár a másik nagy tehetség, Bartis Attila, már a maga útját járja.

A fehér király tizennyolc, egymásba kapcsolódó történetből álló regény, háromszáz oldalon. Főszereplője egy tizenegy éves fiú, aki egy pontosan nem jelölt többnyelvű városban él, pontosan nem jelölt időben. A gyakorlott olvasó könnyedén azonosít – itt bizony Ceausescu Erdélyében járunk – , de a szerző nem terheli történeti eszmefuttatásokkal a regényt. Csak annyit tudunk meg, amennyit a fiúcska megért, s első személyben elmesél élete legnehezebb évéről, amikor apját elhurcolják a Dunacsatornához, munkatáborba. Egyedül marad anyjával, akinek támasza, lovagja akar lenni. És ott van a káder nagypapa, az örökké betegeskedő, de mindenkit túlélő nagymama, akik évente kétszer vendégül látják egyetlen unokájukat. És ott vannak az iskolatársak, a barátok, a titkos szerelmek. A tanárok, akik legfeljebb titkon mernek ellentmondani a hatalmasoknak. A nagy történet a nagyapa váratlan halála és kínos botrányba forduló temetése, amikor hirtelen minden hazugságra fény derül: a torz társadalom képmutatására éppúgy, mint a családtagok álságos viselkedésére.

Dragomán György hangbicsaklás nélkül meséli el a tizennyolc történetet, amelyek külön-külön is élvezhetők. Mindegyiknek van kifutása, ám sohasem azzal a csattanóval érnek véget, amit az olvasó várna, nem visznek el a nagy tanulságig, hanem egyszer csak abbamaradnak. Gondolja csak tovább az olvasó, mi minden eshetett még meg. Így aztán sokáig ott motoz bennünk egy-egy epizód.

Kamaszszemmel láttatni a világot, benne a formálódó kis embert a hazug felnőttek között, hatásos, ám kissé elhasznált séma. Dragomán Györgynek sikerül újítania. Elkerül minden buktatót, olcsó szentimentalizmust, kamaszvagdalkozást, felnőttes bölcselkedést. A mindvégig jellemző írói műgond nem szívja ki a regényből az életet, sőt. Nagyszerű könyv.