Szijj Ferenc: Természetrajzi akciófilm
Az írás Élet és Irodalomban jelent meg.
XLVI. évfolyam, 32. szám, 2002. augusztus 9
Errefelé, Kelet-Európában a hatalomnak még van természetrajza. Mi még olyan szerencsés körülmények között élünk, hogy nem kell alárendelnünk magunkat a gépies működésnek, a kifinomult elnyomásnak és az észrevétlen manipulációnak, hanem a maga leplezetlenségében élvezhetjük az erő, a bosszú, a gyűlölet, a törzsi ellentétek, a csordaszellem és a területért folytatott harc életességét. A pusztítás könyve valamiféle természetrajz a hatalomról, ahogy az a vérünkben van, de bővebbet vagy amit eddig még nem tudtunk, csak a lábjegyzetekben tár elénk, mellékesen, csírájában, de azért is hálásnak kell lennünk. Hogy a fő dolog miért nem stimmel, azt meg kell vizsgálni.
Először arra figyeltem fel, hogy hiányzik a főszereplő múltja. Fiatalember, feltehetőleg építészmérnök érkezik a meg nem nevezett városba, felsőbb parancsra, büntetésből, parancsmegtagadásért, vonaton, és nem tudunk meg róla semmit azokon a fizikai folyamatokon kívül, amelyek éppen történnek vele, például ahogy aprólékosan meghámoz egy almát, vagy ahogy “lábujjhegyen, testsúlyát óvatosan egyik lábától a másikra helyezve az ajtó felé indul”, vagy ahogy megborzong bizonyos hangok hallatán. Én bizonyos ártalom miatt meglehetősen érzékeny vagyok az elbeszélői trükkökre, többek között nem hiszem, hogy lehetséges ma olyan, egyes szám harmadik személyben beszélő, mindentudó elbeszélő, aki nem formál meg a szövegében önálló szerepet, amely eltereli az olvasó figyelmét a mindentudás kétségességéről. Dragomán György csendes, szerény, amúgy szimpatikus elbeszélője nem tudta elterelni a figyelmemet arról, hogy ugyan mindent lát, ami történik, a főszereplő fejébe is belelát, és elvétve ez a Fábián nevű férfi még reflektál is a világra, de furcsa módon arról egy gondolata sincs, hogy korábban mi volt. Tiszta lappal érkezik egy isten háta mögötti, pusztulásnak indult vagy inkább végnapjait élő városba, ahol a hely urával, a kormányzóval kell megvívnia harcát önmaga függetlenségéért.
Aztán rá kell jönnünk, a főszereplő múltjának hiánya a koncepció része: ebben a világban a múlt tiltás alatt van. A város lakói nem tudják, hogy a téren álló lovas szobor kit ábrázol. Az épületek feliratait leverték. Fábiánt óva intik attól, hogy ásni kezdjen az erdőben, mert ki tudja, mit talál. De talán a jövő is tabu, mert az “önkéntesek” azt sem tudják, hogy az az erdő széli barakktábor, amelynek az építését a kormányzó parancsára félbe kell hagyniuk, mi célra épült volna. Kezdjük érteni, hogy az időt a város teljhatalmú és roppant magabiztos kormányzója sajátította ki magának. És nemcsak az időt, hanem a nyelvet is. A szereplők ugyanis lényegében nem tudnak beszélni. A múlt titokzatos homályából felbukkanó Német, akiről később kiderül, hogy a kormányzó féltestvére, effektíve nem tud rendesen beszélni, animális dühvel eltelve támad háromszor is Fábiánra, de igazából a kormányzóra pályázik régi szerelmi ügy és rejtélyes halálesetek miatt. A kormányzó két lánya álmokkal és végső eszközként öngyilkossági kísérlettel beszél. Ghiárfás és Bebe, Fábián két kirendelt kísérője erőszakkal. És ami azt illeti, Fábián sem a szavak embere. Így aztán a dolgok verekedésekre és rituális cselekedetekre egyszerűsödnek, amiben csak Fábiánnak a kormányzó egyik lánya iránt táplált szerelme jelent felüdülést, de azért a felszín alatt ott is jelen van az erőszak és a halál.
Mármost ez egyfelől – a címből is kikövetkeztethetően – metaforája kíván lenni annak a pusztításnak, amelyet a diktatúra végez környezetben, emlékezésben, nyelvben és emberekben, és amíg a helyzet felvázolásánál tartunk, ez működik is, másfelől viszont, amikor már megoldani kellene ezt a helyzetet, felmerül a gyanú, hogy valójában takarékoskodás folyik az elbeszélői eszközökkel, illetve hogy az elbeszélő görcsösen uralma alatt akarja tartani ezt a világot, s ennek érdekében hol a színpadhoz nyúl segítségért (kevés szereplő, kevés helyszín), hol pedig a filmhez (látvány, akció), miközben a borítóra írt ajánlás szerint a regény “formailag” akár kriminek is olvasható. És tényleg, az igazi, epikai konfliktus a kormányzó és Német között bontakozik ki, Fábián csak a rejtély titkának a leleplezéséhez járul hozzá a maga szerény eszközeivel, leginkább önfeláldozó bátorságával és fizikai erejével.
Az érzéki izgalmak tekintetében a könyv kétségtelenül működik, magam is alig tudtam letenni (mert első lépcsőben persze naiv olvasó is vagyok, összeegyeztetem a gyanakvást és az ártatlanságot, s aztán megmarad az elfogulatlan kötözködés), az egésznek az intellektuális és irodalmi tétje azonban áldozatául esik a szöveg történeti alaphelyzetének, amiben az elbeszélő a tettestárs (de a szerző viszi el a balhét).
Az intellektuális tétnek Fábián és a kormányzó párbeszédeiben kellene kibontakoznia, de egyrészt Fábián nem nő fel a feladathoz, másrészt ebben a nagy némaságban eléggé üresen kong az “örök visszatérés” felhígított változata, amelyet a kormányzó előad és a könnyebb érthetőség kedvéért demonstrál is egy őslénytani csontkollekcióval, meg azzal, hogy újból “összehozza” a hatalom bűnbeesését jelképező s a leszámolásokra indokot szolgáltató bűnesetet. A nagy leszámolás a kormányzó, vagyis a legvégső érveket felvonultató hatalom és fő ellenlábasa, féltestvére, Német, vagyis az elvakult, ösztönös, már-már animális szintre süllyedt bosszúvágy között történik meg. A cselekmény üzenete szerint Fábiánnak mindkétfajta hatalommal azonosulnia kell ahhoz, hogy felülkerekedhessen rajtuk, de így is csak az eleve megírt és az elején épp Fábián által a kormányzónak átadott parancsot teljesíti be: a hatalom új birtokosai, Ghiárfás és Bebe a kormányzó attribútumait veszik magukra, kezdődik minden elölről. Azaz tehát az eltorzult hatalom eltorzítja azt is, aki szembeszáll vele, a diktatúrát nem lehet túlélni, de legalábbis mindenre rányomja bélyegét.
Hatalom tehát van bőven, de természetrajz helyett a végére egy kisebbfajta akciófilm pereg le előttünk: a helyszínen egy megkötözött nő fekszik, életveszélyben, akit a marcona főhősnek kell megmentenie élete kockáztatásával, miközben a sötét oldalon álló két ősellenség élethaláltusáját vívja. Általában nincs kifogásom a populáris műfajoknak a prózában való felhasználása ellen, de a kreatív, netán ironikus alkalmazás helyett itt csak a sablonok jelennek meg, és összecsúszik az erőszakfilmek örök mondanivalója a jóról és a rosszról (a rossz a folytatásban visszatér, vö. Terminátor I-II-III.), a hatalomról szóló parabolák örök megfejtésével, mely szerint a hatalmi harc örökké tartó küzdelem a hegemóniáért, a hatalom akarása, az erősebb kutya ténykedése, a hatalom az hatalom. Szerintem viszont a gyengébb kutya megszólalása az erősebbikről is többet képes mondani. Ez a könyv is többet tudott volna mondani a múlt némaságáról, a hatalom bőbeszédűségéről és a közbeszéd visszafejlődéséről, amely utat nyit a legprimitívebb szembenállásoknak, valamint a nyelvnélküliség magányáról és a puszta létezés önmagára irányuló figyelméről. Sajnálhatjuk, hogy nem így történt, de annak is örülnünk kell, ami azért mellékesen, csírájában mégiscsak elhangzott.