Az írás a Mozgó Világ 2005. júliusi számában jelent meg

A regényírót pályakezdése alkalmával nyilván elfogja valamiféle debütációs szorongás: hogyan fogadják első könyvét, felfigyelnek-e rá egyáltalán, lezajlik-e „íróvá avatása” (ahogy patetikusan mondani szokás). Pedig igazi szorongani valója második regénye megjelenésekor van a pályakezdőnek, különösen akkor, ha debütálása sikeres volt, első munkáját megdicsérték a kritikusok, és jelezték, hogy a jövőben hasonlóan jeles, sőt lehetőleg még jelesebb regényírói teljesítményeket várnak tőle. A szorongás oka nyilvánvaló, hiszen a második regényt mindenki az elsőhöz fogja hasonlítani és benne hasonlóság és különbözőség, folytonosság és újdonság arányait méricskéli majd. Ami a megítéltetésben persze kockázati tényező: ha az újabb munka nagyon hasonlít az előzőre, lesz, aki rögtön önismétlésben marasztalja el a szerzőt, ha pedig egyáltalán nem hasonlít rá, sőt látványosan másmilyen, mint elődje, tüstént akad, aki fanyalgó gyanakvással szervetlenséget, ügyeskedő műviséget emleget fel a folytonosság-hiány láttán.
Dragomán György második regénye, A fehér király ebből a szempontból rendkívül érdekes mű, ugyanis bátran szembenéz evvel a szorongással, pontosabban a szorongás alapjául szolgáló dilemmával. Mégpedig úgy, hogy ezt a dilemmát – írói szervező elvként és az olvasónak címzett értelmezői instrukcióként – mintegy beépíti a regénybe, s evvel tudatosítja, sőt tematizálja. A fehér király, akár műfaját nézzük, akár elbeszélői módszerét és stílusát, gyökeresen másféle könyv, mint amilyen a szerző 2002-ban megjelent első regénye, A pusztítás könyve volt, s így is olvasandó – miközben annak is megtalálja a módját, hogy felvegye a kapcsolatot elődjével és annak szerves folytatásaként, vele egynemű munkaként is elolvastathassa magát.
A pusztítás könyve – legáltalánosabb formai és elbeszéléstechnikai értelemben – szabályos, sőt szabványos regény volt: harmadik személyű, auktorális narrációval élt, a főhős alakjának és tudatának a társául szegődve folyamatos cselekményt adott elő, mégpedig real-time üzemmódban. A fehér király evvel szemben egyes szám első személyben szóló elbeszélések füzére, mely csupán virtuális vagy potenciális értelemben regény, ugyanis a főhős személyével, a helyszín azonosságával és az egyes elbeszélésekben leírt eseményekre tett keresztutalásokkal összekötött, ám egymástól epizodikusan független történeteket voltaképpen az olvasói képzeletnek kell regénnyé írnia. (Dragomán evvel egyébként egy klasszikus modern elbeszélésformát elevenít fel, azt az angol-amerikai irodalomtudományban short-story novel-nek nevezett szerkezetet, amelyre Hemingway-től (A mi időnkben), Joyce-tól (Dublini emberek), Faulknertől (Eredj, Mózes), Babeltől (Lovashadsereg), vagy akár Krúdy-tól (Szindbád) és Kosztolányitól (Esti Kornél) lehet példákat hozni.)
Ez a töredékes vagy szaggatott elbeszélésmenet viszont – szemben az első regény absztrakt fantasztikumával és köznapi logikával értelmezhetetlen cselekményével – ismerős világot tár az olvasó elé, amelynek személyi és ténykörülményei realisztikusak. Az első pillanattól kezdve tudjuk, hogy ki beszél: tízegynéhány éves kamaszfiú hangját halljuk, ő mond el életéből – persze a felnőtt író rekonstrukciós segédletével – másfél tucat epizódot: esetet, kalandot, sorsfordulatot. Mint ahogy azt is tudjuk, hol vagyunk és mikor is történik mindez az elbeszélő-főhőssel. Apját valami petíció aláírásáért a Duna-deltába viszik kényszermunkára (erről szól az első epizód), a fiú élete áramkimaradások közepette folyik, az iskolások pionírnyakkendőt viselnek, a nép sorban áll a szegényes kínálatú boltokban (ahol – mikor banán érkezik – véres zavargás tör ki): igen, nyilvánvaló, hogy Ceauşescu Romániájában vagyunk, annak is a különösen nyomorúságos és kegyetlen utolsó korszakában, valamikor a nyolcvanas években.
Ez a világ tárul elénk a kiskamasz-főhős élményeiként. Az elbeszélés paradox térben zajlik, ugyanis egyszerre post festa (az elbeszélő felidéz vele korábban történt dolgokat), egyszerre egyidejű az eseményekkel (a főhős mintegy meséli, ami éppen történik vele). Erőteljes és közvetlen hatású pszichológiai realizmust kap így a történet: Dragomán páratlan hitellel és nagy nyelvi biztonsággal alkotja meg a hős élményfolyamatait, s azt is, hogy milyen – életkorilag nyilván korlátozott, de a felnőtt tudathoz képest másságában is tanulságos – értelmezést kapnak ezek az élményfolyamatok, mit tesznek hozzá, egyáltalán milyenre formálják a gyermek-elbeszélő személyiségét. Azaz valamiféle nevelődési regény is elősejlik az elbeszélésfüzérből.
Ez a pszichológiai realizmus mellbevágó hatású. A főhős számára ugyanis ez a valóság az egyetlen ismert valóság, a szegénység, elnyomás és kegyetlenség világa az ő szemében természetes dolog; ez a helyzet, ilyen az élet. Ugyanazt teszi, s ugyanaz történik vele, mint minden tízegynéhány éves iskolásfiúval szerte a világban: tanul, focizik, hobbijainak él, felfedezi, hogy lányok is vannak a világon, gyűjtöget ezt-azt, barátaival bandát alakít, verekszik, diákcsínyeket eszel ki és hajt végre. Ám ebben a világban mindez nem az öröm alkalma és a gazdagodás forrása. Éppen ellenkezőleg, a világ, a felnőtt világ – iskolában-iskolán kívül egyaránt – rutinszerű, fásult kegyetlenséggel bánik a fiúval (mint ahogy mindenki mással, s önmagával is): hősünk nevelődési regénye a bántalmazások, sebek, testi-lelki sérülések, erkölcsi csonkulások krónikája – és ez annál borzalmasabb, mivel a jelek szerint mindenki természetesnek veszi mindezt, hősünket is beleértve. Az elbeszélés hangja sima átmenettel, bicsaklás nélkül lép át a (számunkra) normális kamasz-világ otthonosságából a felfoghatatlan és borzalmas abnormalitásba, a vér és kegyetlenség apokalipszisébe, például a „világvége” című elbeszélés (vagy regényepizód) nyitó mondatában:
Velünk kapusokkal külön foglalkozott Gica bá, egy órával hamarabb kellett menjünk minden edzésre, főleg gyorsasági gyakorlatokat csináltatott velünk, ugrálni kellett sokat meg vetődni, felugrani és vetődni, felugrani és vetődni, meg volt ez a kapuskínzó gépe, ő találta fel, a vasgyári munkások csinálták meg neki, egy ilyen hosszú vascső végére volt felrakva egy labda, amelyik tele volt téve homokkal, azt lökte nekünk, az egész egy tengelyre volt felszerelve, akörül forgott, kegyetlenül nagyokat ütött, tudtuk Janikával, hogy ha nem kapjuk el, akkor fejbe talál és összetöri a csontunkat, Gica bá keze között haltak meg már más gyerekek is, azt mondták, azért lett utánpótlás edző, mert a felnőtt játékosok nem bírták a keménykedését, egyszer elkapták és félig agyonverték, attól kezdve többet nem edzhette a nagy vasgyári csapatot, hanem csak velünk, tizenegy-tizenkét évesekkel volt neki szabad dolgozni.
Az ilyen és ehhez hasonló passzusok olvastán idővel megkísérti a sejtés az olvasót: egy késő-huszadik századi kamaszkorról írott kora-huszonegyedik századi Tanár úr, kérem…-et olvas, Karinthy elbeszélésfüzérének az ellen-könyvét, illetve sajátos értelmű visszavételét. Olyan Tanár úr, kérem…-et, ahol nincs kinek magyarázni a bizonyítványt, mert a tisztelt szülő a Duna-deltában lapátol, ahol a lógást a szeren agyonveréssel büntetik, ahol a lányok közül a legkedvesebbet mostohaapja rendszeresen kékre-zöldre veri, ahol a jasszokkal vívott háborúban felgyullad a búzatábla és kis híján tömegszerencsétlenség történik – hogy csupán néhány párhuzam lehetőségét pendítsük meg.
És ez az a pont, ahol azt is észleljük, hogy igazából nem ott vagyunk, ahol gondoltuk, hogy vagyunk, hogy – pontosabban – máshol is vagyunk, nem csupán az ábrázolás pszichológiai és tárgyi realizmusa által elénk idézett világban, Romániában, valamikor a nyolcvanas években. Észrevesszük, hogy fontos specifikumokról hallgat a szöveg. A főhősnek csupán becenevét tudjuk meg, igazi nevét nem; „Dzsátá”, így hívják, ami nyelvileg nemigen igazít el bennünket, mint ahogy arra sincs utalás, hogy voltaképpen milyen nyelven is beszélnek egymással a vegyes (román és magyar nevű) szereplők. De akad talányos utalás is, amely elbizonytalanítja a regény terének és idejének realisztikus azonosítását: többször is említés esik a könyvben a „polgárháborúról”, mely korábban zajlott le az országban – a tények Romániájában viszont nem zajlott le semmi ilyesmi.
A realisztikus szörnyűségek is minduntalan valószínűtlen rémségekbe és képtelenségekbe torkollnak. Hősünk folyvást átlépi a határokat, s drótkerítések túloldalán, gödrök mélyén, alagutak másik végén mintha egy másik világban találná magát, szorongató, rémes és képtelen dolgok között, ahol már nem a logika, a természeti törvény és a szörnyállam önkénye az úr, hanem valami másfajta sötét varázslat, fekete mágia, mely ezt az egész esztelen, kegyetlen és abszurd világot igazából kormányozza.
A fiú édesanyja felkeresi lakásán régi rajongóját, a nagyhatalmú pártembert, aki Afrikában volt nagykövet, hogy a kényszermunkára ítélt férje ügyében segítséget kérjen tőle. A fiú közben – a nagykövet lakását díszítő afrikai trófeáktól és fényképektől körülvéve – egy néger sakkozógéppel (Kempelen Farkas találmányának a fantasztikus mása) játszik le egy sakkpartit, amelynek során csakis úgy tud győzni, hogy megtöri a varázst, kikapja a sakkozó gépember kezéből a fehér királyt és zsebre vágja. Innentől kezdve ez az ő fétise, kabalája és varázstárgya: egyetlen eszköze, amellyel szembeszállhat a rontással és talán majd apját is haza tudja varázsolni vele a kényszermunkából.
Ami irodalmilag persze annyit tesz, hogy A fehér király – miután nagy meggyőző erővel a lélektani és társadalmi realizmus műveként olvastatta el magát velünk – most egy másik olvasatot is felkínál nekünk, azt az olvasatot, amelyre A pusztítás könyve bíztatta olvasóit: a regény legalább ennyire a horror-fantasztikum, a gothic, a látomásos valószínűtlenség diadala; mozdíthatatlan, súlyos valóság, de álom és vágy is, rontás és varázslat. A szerzőnek nincs miért szorongania: második regénye úgy szakít radikálisan az elsővel, hogy közben megtalálja a hozzá visszavezető rejtekutat.
——————————————–
Dragomán György: A fehér király. Budapest, 2005, Magvető. 303 oldal, 2490 forint.