Hegedüs 2 Lászlónak

h2lenteriorVasárnap délután van.
Egyszerre két pöttyös labda pattog az aszfalton, a puffanások csattogó visszhangot vernek a tömbházak között.
A visszhangok, mintha maguk is labdák volnának, nekipattannak a filmsztárok egymás mellett sok példányban mosolygó arcának, ott, a bezárt mozi előtt, végigpattognak az egész lakótelepen, lehet, hogy még a strandig is elhallatszik a zaj.
A lány, aki a labdákat pattogtatja, bal kézzel is egyet és jobb kézzel is egyet, kilenc éves lehet. Minden pattanásnál darálva, hangosan számol, nyolcáznyolcvannyolc, nyolcáznyolcvankilenc, nyolcázskilencven, ezer.
Amikor ezerhez ér, abbahagyja, megfogja a labdákat, egyszerre pörgeti meg mind a kettőt a két mutatóujján.
A lány aztán a tenyerébe ejti a labdákat, és megint pattogtatni kezdi egyszerre mind a kettőt, most is számol közben, egy-kettő-három, aztán már száznál tart, kétszáznál, háromszáznál.
A puffanások most mintha még hangosabbak lennének, döngve csattognak az épületek között.
Az egyik földszinti ablak kinyílik, egy férfi hajol ki:
– Lidike, hagyd abba! – kiáltja oda a lánynak. – Hagyd abba, hallod?! Nem tudnak aludni tőled a kutyák.
Lidike nem hagyja abba. A labda pattog, Lidike számol.
Egyszer csak kiüti valaki a kezéből az egyik labdát.
Lidike felnéz, a másik labdát gyorsan a háta mögé dugja.
A férfi áll előtte, az, amelyik az előbb kiabált. A másik kezére tekerve öt vagy hat póráz feszül, a végükön izgatott dalmaták, futnának, mennének az elgurult labda után.
A féri azt mondja:
– Lidike, megmondtam, hogy hagyd abba. Most elviszem és szépen megsétáltatom a kutyákat, és mire visszajövök, te már nem leszel itt. Se te, se a pöttyös labdák. Ha nem, akkor szétvágom a labdáidat egy késsel. Értve vagyok?
Lidike nem válaszol, az elgurult labdát nézi, a pórázot rángató dalmaták pöttyeit.
A férfi elindul, a dalmaták ide-oda cikáznak körülötte, izgatottan csaholnak.
Amikor jó negyedóra múlva a férfi visszaér, Lidike még mindig a labdát pattogtatja, most éppen keresztbe egyszerre a kettőt. A labdák olyan gyorsan pattognak, hogy szinte nem is látszanak.
A férfi odanyúl, kikapja a levegőből az egyik labdát, Lidike közben a másikat gyorsan a háta mögé dugja.
A férfi mérges.
– Megmondtam, hogy hagyd abba – mondja –, nem értesz magyarul?
Lidike nem válaszol, a labdát nézi a férfi kezében.
– Olyan hülye vagy te is mint az apád – mondja a férfi. Az alkarjára hurkolja a pórrázokat, aztán a zsebébe nyúl, egy bicskát vesz elő, kipattintja. – Amit mondtam, megmondtam – mondja, a labdába döfi a kést. A labda pattanva elszakad, aztán szisszenve leereszt. A férfi a földre dobja, Lidike lába elé. – Ha nem hagyod abba, a másikat is kivágom – mondja.
Lidike a kést nézi, megszólal:
– Abbahagyom – mondja. – Megígérem.
A férfi bólint, elindul, húzza magával a kutyákat.
Lidike a labdát fogja, megint megpörgeti az ujján, nézi, ahogy egybefolynak rajta a pöttyök.
Feldobja, elkapja, aztán megint pattogtatni kezdi, de most nem számol. Csak hármat pattant, aztán leállítja, hátralép, nekifut, lobog a szoknyája, ahogy teljes erőből nekirúgja a labdát a férfi ablakának.
Az ablak betörik, zuhognak az üvegszilánkok, bentről csörömpölés és káromkodás, vad kutayugatás hallatszik.
Lidike mosolyog: – Hülye bááácsi! – kiáltja, elfordul, futni kezd, olyan gyors, hogy a nyomában csapkodnak és leffegnek a félig leszakadt moziplakátok.

(A kiállítást megnyitom)

2014 december 13.-án ezzel a novellával nyitottam meg Hegedüs 2 László kiállítását a Műcsarnokban. A szöveget az Alföld 2015 májusi száma is közölte. Maga a kiállítás virtuálisan itt látható.