Dragomán György: A látogató

Váli Dezsőnek

A temetőőr kekszet evett teával. De nem akárhogy. Hosszú évek alatt kísérletezte ki az ideális módszert: az egyik csücske légvégénél fogva bemártotta a teába a kekszet, de épp csak egy másodpercre, épp csak annyi ideig, amíg a keksz villámgyorsan megszívta magát az agyoncukrozott teával, ő azalatt hátrahajtotta a fejét és nagyra tátotta a száját, aztán egy köríves mozdulattal kiemelte a kekszet a teából, lendületesen a feje fölé, úgy hogy a homloka felől, a szeme előtt elhaladva ejtse be a szájába. A módszernek számos buktatója volt. Ha túl sokáig hagyja a teában, a keksz szétmállik, ha a mozdulat nem elég gyors, akkor az átnedvesedett rész lefittyed és a padóra esik, ha pedig túl gyors, akkor viszont túl forrón érkezik a szájába és megégeti a nyelvét. De ha jól csinálja, akkor minden tökéletes, egy pillanatra átsuhan a szeme előtt a keksz barna felülete, mindig egy kicsit másmilyen rajta a teafolt, de mégis mindig ugyanolyan – aztán már a szájában is van, egyszerre puha és ropogós, édes is és keserű is.
A temetőőr minden nap kilenc kekszet evett meg szigorú rendszer szerint. Most a nyolcadiknál tartott, amikor valaki rányitotta az őrház ajtaját. Az ajtó éles csikordulásától a temetőőr csuklója megbicsaklott, a keksz kirepült a kezéből, épp a váratlan látogató bakancsa elé.
A temetőőr felült a széken, a látogatóra nézett.
– Maga nem pont ilyenkor szokott jönni – mondta neki.
A látogató vont egyet a vállán: – Azért ugye beenged? – kérdezte.
A temetőőr felemelte a csuprot, kiitta a maradék teát, felállt a kempingszékről. – Jöjjön – mondta.
Kimentek az őrbódéból, a látogató fújtatva felemelte az ormótlan hátizsákját, amit mindig magával szokott hozni, elindultak felfele a meredek ösvényen.A temetőőr már nem is ajánlotta fel neki a segítségét, úgyis tudta, hogy hiába.
Mire felértek, a látogató homloka csupa veríték volt. Lihegve emelte le a zsákot a válláról, megcsörrentek benne a szerszámok.
A temetőőr kinyitotta a vaskapun a három zárat, a második kicsit akadt, ide oda kellett mozgatni benne a kulcsot. A látogató ezalatt kicsit kifújta magát, egy órát vett elő rövidnadrágja zsebéből, idegesen megnézte, eltette.
A kapu végre kinyílt, ott volt előttük a temető, a sok egymásra hányt szögletes szürke kő, az elmosódott, olvashatatlanra kopott feliratokkal.
A látogató felkapta a zsákot, bement.
A temetőőr a falnak támaszkodott, cigarettára gyújtott. Nem nézett be a résnyire nyitvahagyott vasajtón, elégszer megleste már a látogatót, pontosan tudta anélkül is, hogy mit fog csinálni.
Kipakolja majd mind a szerszámait, leül a háromlábú vadászszékre, aztán nagy gonddal kiválaszt egy üres deszkadarabot a sok közül, amiket a zsákjában felcipelt, az ölébe veszi, hosszan nézi az egymásra dobált köveket, aztán felír vagy felrajzol valamit a fára. Hogy mit, azt a temetőőr egyszer se tudta meglesni.
Úgy képzelte, hogy vagy a szürke köveket próbálja lerajzolni, vagy pedig azokat, akik alattuk fekszenek. A temetőőr egy időben sokat gondolkozott ezen, de most már nem nagyon érdekelte, tudta úgyis, hogy akármit is próbál csinálni a látogató, semmi se lesz belőle, vagyis mindig ugyanaz lesz a vége: a végén a látogató majd sóhajt egyet, és egy vad mozdulattal kettétöri a térdén a deszkát, aztán feláll, felkapja a tábori ásót, odamegy vele a kőfal mellé, egy kis gödröt ás, beledobja a deszkadarabokat, egy régi citromleves üvegből sebbenzint locsol rájuk, gyufát dob a gödörbe, megvárja amíg hamuvá ég a fa. A gödör fölé hajolva nézi a tüzet, visszalapátolja a hamura a kiásott földet, összepakolja a dolgait, a hátára veszi megint az egész hóbelevancot, és elmegy, hogy aztán egy hét múlva megint eljöjjön, és kezdődjön elölről az egész.
A temetőőr a fal mellett ült, egy kényelmesre kopott kövön. A falnak támasztotta a hátát, a felhőket bámulta, próbált nem odafigyelni a falon túlról hallatszó hangokra.
A látogató egyszer csak megint ott állt mellette, egy festékfoltos kendővel törölgette az arcáról a kormos verítéket.
A temetőőr ránézett, úgy kérdezte:
-Ma sem?
A látogató eltette a zsebkendőt, élesen, hidegen nézett a temetőőrre, aztán megrázta a fejét:
– Nem – mondta szárazon.
A temetőőrnek a keksz íze jutott eszébe. Hirtelen elfogta a kalandvágy, és feltette a kérdést, amit eddig sose mert:
– Mi lesz, hogyha egyszer sikerül?
A látogató vont egyet a vállán:
– Akkor nem jövök többet.

(A kiállítást megnyitom)

2014 december 13.-án ezzel a novellával nyítottam meg Váli Dezső (deske.hu) kiállítását a Műcsarnokban. A szöveget az Alföld 2015 májusi száma is közölte. Maga a kiállítás virtuális itt látható: http://deske.hu/mucsarnok/