Gaál Józsefnek

Gaál József egy bestia szobra a hétből.

A fekete disznókat hajnalban kell megetetni, pontosan azelőtt, hogy feljönne a nap.
A falnivalót egy nagy kézi betonkeverőbe gyűjtik nekik, hajnalban én kell áttoljam az udvaron. Egy nagy vasfedő van rágumizva a szájára, a szürkületben nem látni a gumipókok színét, de én tudom, hogy vérvörösek meg tűzpirosak.
A betonkeverő nehéz, ide-oda rázkódik a udvar kövein, ahogy tolom és rántom, közben a vasajtón túlról már hallatszik a disznók mohó röfögése.
Amikor odaérek a vasajtó elé, a röfögés még hangosabb lesz, kaffogó kiabálás.
Megállok, leveszem a hátamról a kurblisnyelű merőkanalat.
Beledugom a betonkeverő oldalán a lyukba, tekerni kezdem.
Nehezen indul el, két kézzel kell rángassam, de aztán már könnyebb lesz, a betonkeverő tengelye nyikorog, hangosan kopogva csobogva kavarodik benne a falnivaló.
Sokszor meg kell tekerni, hogy hányszor, azt nem tudom pontosan, de sokszor, sokszor, sokszor, egész addig, amíg azt nem érzem, hogy elég.
Tekerem, közben a fedőn átfutó gumipókokat nézem, csíkjai körbeforognak, a fedő is körbeforog alattuk, nézem, egy nagy szürke örvény, fekete spirál. Nézem, közben arra gondolok, hogy a kurbli végén, a merőkanálban gyűlik és kavarog a sötétség.
A vasajtón túl a fekete disznók már nem röfögnek.
De még nem merem kinyitni a vasajtót, még nem merek bemenni.
Tekerem tovább a kurblit, a szédülésre gondolok, a merőkanálban gyűlő sötétre, a fekete disznókra. Nagyobbak mint én, kétszer, vagy háromszor, vagy négyszer akkorák, földből vannak, sárból, csontból, kócbból, vérből, húsból, kicsi kavicsokból, örökké éhesek, nagyon nagyon éhesek, annyira, hogyha nem kapnának enni minden nap kétszer, azelőtt, hogy felkel a nap, és azután, hogy lemegy, akkor egymásnak esnének, egymás csontjairól fosztanák le a földízű, fekete húst.
Tekerem a kurblit, a szédülésre gondolok, a disznókra, arra, ahogy vágyakozva és a mohón hallgatják a betonkeverő nyikorgását, a hang körbecsapkod a termükben, eltűnik a falakra szegecselt vasrácsok között, a forrását keresik, egyik sarokból a másikba mennek, a hang elszédíti és körbeforgatja őket, ott köröznek bent a sötétben a vályú körül.
Ha túl sokáig tekerem a kurblit, felkel a nap, és már késő lesz. Ha nem tekerem eleget, nem szédülnek el eléggé, és akkor rám rontanak, ha bemegyek közéjük.
Tekerem a kurblit, keverednek-kavarodnak a betonkeverőben a húscafatok, a csontdarabok, a bőrfoncsikák, az índarabok, egy-egy fog néha a bádognak csapódik a lendülettől, megismerem a koppanását.
Elég. Egyszer csak azt érzem, hogy elég.
Kirántom a tekerőből a kurbli-kanalat, megfogom a fedő közepén a fület, hagyom, hogy a keverő lendülete lefeszítse róla a gumipókokat, szétpattannak, elrepülnek, a fedőt eldobom, vigyázok, hogy ne nézzek a betonkeverő belsejébe.
Kinyitom a vasajtót.
Áttolom rajta a keverőt.
Nem állok meg, megyek egyenesen előre a terem közepéig, ott van a nagy nyolcszegletű vályú.
Nem nézek fel közben, nem akarom a disznókat látni, tudom, hogy mind a heten megálltak, tudom, hogy mind engem néznek, azt is tudom, hogyha rájuk néznék, és meglátnám őket, nem tudnék továbbmenni, nem tudnám beledönteni a betonkeverő tartalmát a vályúba, s akkor nekem jönnének, szétszaggatnának, mind lefosztanák a csontjaimról a húst.
Lépkedek, tolom a betonkeverőt, hallom a fújtató szuszogásuk, a bakancsom egy csontba akad, majdhogynem elbotlok, a betonkeverő megtart, megyek tovább, nekilököm a keverőt a vályú szélének, beledöntöm a közepére a betonkeverő tartalmát.
Sose ömlik ki az egész belőle, mindig utána kell dolgozni. A fél bakancsom az állvány keresztrúdjára támasztom, felmászok, a kurblikanál kurblis felével rávágok egy párszor a keverőre, hogy semmi se tapadjon a fémhez, aztán belekotrok a kanállal, kikanalazok mindent a belsejéből az utolsó foncsikáig.
Mire végzek, a disznók már a vályú körül állnak, mind a heten, és engem néznek.
Most már én is rájuk nézhetek.
Gyökeréből vannak és földből vannak, csontból vannak és húsból vannak, feketébbek a földnél, a szemük helyén nincsen csak sötétség, nem is disznók, hanem emberek, látszik abból, ahogy néznek, hiába a sötét kavarog a szemük mélyén, mégiscsak látnak, engem néznek, és magukat látják, azt, hogy milyenek voltak, azt, hogy milyenek lehetnének, tudják ők is, hogy ha meg tudnák állni, hogy ne egyenek a vályúból, ha meg tudnák várni, hogy rásüssön a hátukra a nap, visszaváltozhatnának, igazi hús és vér emberek lehetnének, olyanok, mint amilyenek azelőtt voltak, hogy először megérezték volna a torkukban az eleven hús ízét.
Állnak és néznek, a pofájukat már átdugták a vályú pereme fölött, hajnal van, világosodik, a betonkeverő tetejére kapaszkodva nézem őket, meg akarják állni, ma is, ahogy minden hajnalban meg akarják állni, hogy a vályúba fúrják az arcukat, elképzelik, hogy mi lenne, ha nem ennének mégse a húsból, nem ropogtatnák el mégse a csontokat.
Állnak, és remegnek, nem akarnak enni, de már egyek az éhséggel, az utolsó pillanatig bírják, a legutolsó utáni pillanatig, már majdnem elkezdnek visszaváltozni, már látni a pofájuk mögött az arcuk emlékét, üvöltő és haragos arcok, mohó arcok, ennének, innának, földből vannak, és gyökérből, kócból és agyagból és csontból, még pár lélegzetvételnyi időt kéne csak kibírniuk és visszaváltozhatnának, pár kortynyi és pár harapásnyi és pár nyeletnyi időt, remegve állnak a vályú fölött, minden hajnalban azt hiszem, hogy most, most majd kibírják, elég erejük lesz, legyőzik a mohóságot, legyőzik az átkot és önmagukat, de aztán mindig ugyanaz történik, egyszerre fúrják bele a fejüket a vályú tartalmába, ropogtatva és csámcsogva falnak.
Tudom, hogy most kell kimenni, gyorsan leugrok a keverőről, magam után húzom, rohanok kifele.
Amikor végre kiérek, becsapom magam mögött a vasajtót, becsapom és bereteszelem, aztán csak állok, két kezem a gyomromra szorítom, a torkom tele van a földízű hús szagával, tudom, hosszú órákba telik majd, mire megint elfelejtem.

(Ezt a novellát Gaál József szobrai és képei ihlették, Bestia című kiállításának megnyitóján, Godot Galéria, 2017 május 2. este hét)