Néztem a széttárt karral alvó kisfiam, nem fogom én sose megszokni, hogy milyen kicsi, pedig egyre nő, de akkor is, nagyon-nagyon kicsi még, mindig elámulok azon, ahogy mozog, hogy ujjai vannak, meg hogy tüsszent és ásít és a szája elé kapja a kezét, és ahogy aludt ott a kiságyában, egészen olyan volt, mint egy kicsi kereszt, és akkor az a szó jutott eszembe, ahogy a karocskáit néztem, hogy ütőtáv, és elszégyelltem magam. Másrészt viszont iszonyatos pofonokat bír adni, ha akar, úgyhogy azért annyira mégse kell szégyenkeznem.
Délelőtt fordítani kellett, ahogy az utóbbi időben mindig, faxon érkezett pár cikk, sietni kellett, siettem. Közben kisebb babázások, telefonok, kiderült, hogy három helyen is leszek a könyvhéten, csak arról nincs fogalmam, hogy mit fogok én ott csinálni, ismeretlen író az ismeretlen olvasóval, mindegy, majd csak lesz valahogy.
Visszakaptam a regényem egyetlen igazi példányát az öcsémtől, azért igazi példány, mert az írás után én magam csináltam, igazi bekötött és kinyomtatott könyvet akartam létrehozni itthon, a saját kezdetleges eszközeimmel, mert úgy gondoltam, ha már megírtam, akkor csinálok is belőle egyetlen példányt, az volt a szabály, hogy csak a kettőnyolcvanhatos notebookomat használhatom, meg a mátrixnyomtatómat, megtanultam tördelni, azt hogy mi az alávágás meg a soregyen, rájöttem, hogy miként lehet lapadagoló nélkül A4-es lapokra kilövésben nyomtatni, íveket csináltam, aztán kiszaszeroltam, hogy hogy kell házilag könyvet kötni, miből lehet kiszabni a gerincet és a táblát, mivel a legjobb rávarrni az íveket a gerincre (elárulom, a fogselyem ideális cérna, nem sodródik, nem szakad, nem kell viaszolni), hogy lehet lepréselni a lapokat, és háromnapi munkával tényleg csináltam egy gyönyörű példányt a regényemből. Még mindig jó érzés kézbe fogni. De azért a nyomdafesték szagára is kíváncsi vagyok, arra, hogy hazahozni az első példányokat milyen érzés lesz. Hrabal állítólag telerakta az első kötetével a lakást, aztán csak nézte, nézte.
Hát majd meglátjuk.