Reggelre kisült a kenyér. A teteje egy kicsit behorpadt, túl sok élesztőt tettem bele, egy negyed kockát, pedig csak egyötödnyi kellett volna, mindegy, ez is haladás, eddig csak porélesztőt használtam, persze ha igazán profi pék akarnék lenni, akkor kovásszal kéne dolgoznom, de az egy precíz és előrelátó életvitelt feltételez, ápolni kell, mint valami növényt, és tekintve, hogy a fűszernövényeim is rendre elpusztulnak, és mindig újakat kell vennem, hát valószínű, a kovászom se lenne örök kovász, úgyhogy egyelőre maradok az élesztőnél. (Remek kenyérsütési honlap egyébként Emargit-é (link), http://www.gportal.hu/portal/emargit én sokat tanultam belőle.) A kovász is odakerül az elképzelt idilli élet rekvizitumainak a polcára, a befőttek és a saját készítésű kolbász mellé, a száz palack vörös- és fehérbor mellé – ezekről a dolgokról gondoltam, hogy a nyugodt, megállapodott életet jelentik.
Reggelre az is kiderült, hogy szegény Anna könnyű kis megfázása mégse olyan könnyű kis megfázás, komoly láza lett, próbáltam rávenni, hogy maradjon egész nap ágyban, nem volt nehéz dolgom, mert a láz meg a szoptatás miatti aggodalom annyira megviselték, hogy szinte egész nap aludt, jóformán csak enni kelt fel.
Délelőtt dolgoztam, aztán főztem. Gulyáslevest, ez is apám ételeinek egyike, ami egyrészt azt jelenti, hogy sose fogom olyan jóra csinálni, mint amilyenre ő csinálta, másrészt pedig azt, hogy főzés közben fokozott intenzitással tudatosul bennem a hiánya. Furcsa dolog ez, amikor elköltöztem otthonról, és először lett saját konyhám, úgyhogy végre komolyan is lehetett főzni – az Eötvös Kollégiumban, ahol azelőtt laktunk, csak gyors ételeket főzött az ember, spagettit, hirtelen sült húsokat, ha egyáltalán –, akkor sokszor felhívtam apát meg anyát, hogy megkérdezzem tőlük, mit és hogyan; persze emlékeztem is rá, hogy hogy csinálják, de az újonnan megélt önállóság dacával úgy gondoltam, hogy majd precízebben és jobban és főként másként fogok csinálni mindent. Szenvedélyesen kezdtem szakácskönyveket olvasni, szinte forráselemző filológiai dühvel kezeltem bizonyos recepteket, axiómákat állítottam fel, ezeket aztán kíméletlenül számon kértem mindenkin, még az apámon is. Jó, nyíltan csak elvétve szóltam bele abba, hogy mit és hogyan csinál, de új ételeket próbáltam meg bevezetni az ő konyhájába, mindenféle egzotikus fűszerekkel ajándékoztam meg, ha pedig azt láttam, hogy valami olyat csinál, ami ellentmondott az én újdonsült elveimnek, akkor még tulajdonképpen örültem is magamban. Apám mindezt hol a rá jellemző dühvel kezelte, hol elnézően, de azért érezhetően elfojtott idegességgel tűrte el. Amikor nálam volt és én főztem neki, sose szólt bele abba, hogy mit csinálok. Egyszer elővezettem egy ehetetlenül kemény báránygerincet például, alig lehetett leszedni a csontról a húst, és utána is olyan volt, mint a rágógumi, ennek ellenére megettük. Aztán egyszer egy báránylapockát sütöttem, és tényleg tökéletesre sikerült, és ültünk a konyhánkban a kerek asztal körül, és apám olyan hihetetlenül jóízűen evett, hogy ott, akkor megbékéltem, és attól kezdve nem akartam többet versenyezni vele. Az axiómáim egy részéről is lemondtam, és bizonyos ételeket inkább úgy akartam megfőzni, ahogy ő csinálta. A gulyást például. Apa köményt tett bele és Piros Aranyat, én ezzel szemben Erős Pistát használtam, a köményt meg az Ínyesmester megvetésével kezeltem (szerinte ez bécsi huncutság). Most már én is köménnyel csinálom, de még mindig nem egészen olyan. Tudom persze, sose lesz olyan. De nem tudok úgy hagymát vágni, hogy ne az apám jusson eszembe. Egy éve halt meg.
Egész délután Gábrissal játszottam, próbáltam rávenni, hogy csendben csináljuk, de erre láthatólag képtelen, suttogva megígéri, hogy jó, csendben lesz, ne ébresszük fel mamát. De aztán pillanatokon belül rikoltozni kezd, visítva menekül, vagy éppen támad, attól függően, hogy éppen mennyire vagyok félelmetes, mint sárkány. Aztán persze sokszoros halált halok, sárkányként, gonosz űrrobotként, és még rengeteg más lény formájában. Amikor elfáradt, megnéztük a Százegy kiskutyát. Mellettem ült, roppantul élvezte, nem is félt, csak egy kicsit. Gyerekkorom óta nem láttam ezt a filmet, valahogy hihetetlenül fordulatos és izgalmas cselekményre emlékeztem, nyilván azért is, mert a román tévében ötperces részletekre vágva, heti sorozatként adták le a filmet szombat délutánonként, úgyhogy eltartott vagy három hónapig, volt idő beleképzelni mindent. Gábris nagyjából a film közepéig bírta egy helyben, onnan kezdve a szobában körbe szaladgálva és ugrálva nézte. Ezek szerint még mindig nem bírna végigülni egy mozifilmet. Szombaton elmehettünk volna a Bambi 2 sajtóvetítésére (ez nem igazi folytatás, az eredeti film közepén játszódik, Bambi kamasz éveit tárja fel), de mondtam, hogy nem megyünk, mert még kicsi. Aztán elgondolkoztam, hogy tényleg kicsi-e, de most láttam, hogy tényleg.
Estére Anna jobban lett annyira, hogy tudjon már enni, ízlett neki a leves. Amíg evett, én Palikával beszélgettem, remekül tudja mondani, hogy hőőőm, meg azt, hogy gááá, meg még egy csomó igen tanulságos dolgot. A hordozója korlátjára felkötöttünk többek között egy narancsszínű kendőt, két napja azzal szórakozik, hogy megfogja, aztán elengedi. Mosolyog rá és beszél is hozzá, öröm nézni.