Annának jót tett a tegnapi majdnem egész napos alvás, ma már jobban volt, fel tudott kelni, a láza is lement, remélem most már meggyógyul lassan.
Ahogy jöttünk hazafele Gábrissal az oviból, a kenyérgyár ajtajánál megláttunk egy gondnok-félét egy kövér pincsikutyával, odamentünk, és megkérdeztünk, hogy most akkor mi a helyzet, a bácsi meg elnéző mosollyal az arcán közölte, hogy már tavaly májusban, tehát majdnem egy éve bezárt a gyár. Ennyit arról, hogy mennyire is vagyok én képben a környékkel kapcsolatban. Amit nem látok az ablakból, azt nem veszem észre, bár most, hogy ezt leírtam, eszembe jut, hogy amit látok azt se mindig, ennek legeklatánsabb példája talán az egykori Budapest Sportcsarnok, ami végül is az ablakunk alatt égett le. Aznap este vendégeink voltak, későn feküdtünk le, valamivel három után, másnap aztán majdnem tizenegyig aludtunk. Reggel kinyitottam az ablakot (a Sportcsarnokra néz, igaz, már nem sokáig, mert az évtizedekig üresen álló telket elkezdték beépíteni), és éreztem, hogy iszonyatos füstszag van, de hát ebben a kereszteződésben az ilyesmi előfordul, úgyhogy dühösen becsuktam az ablakot. Ekkor telefonált a sógorom, aki egyből azt kérdezte, hogy láttuk-e, hogy leégett a BS. Mondtam, hogy ne vicceljen velem, az előbb néztem ki az ablakon, nem égett az le, ott van a helyén. Ő erre nevetve mondta, hogy talán nézzem meg jobban. Megnéztem, ekkor már éles szemmel észrevettem, hogy tényleg csupa korom az egész. De az oltást, meg a nagy szirénázgatást, meg az egész balhét átaludtuk. Pedig páholyból nézhettük volna végig. Azóta is sajnálom, hogy nem láttam.
Délelőtt e-mailekre válaszoltam, dolgoztam, meg egyéb digitális elmaradásaimat próbáltam kordában tartani, de ez sajnos kilátástalan küzdelem. Különben is, szinte korlátlan mennyiségű időt el tudnék a gép előtt tölteni. A lényegi munkát (írás és fordítás) azért igyekszem laptopon csinálni, arra meg direkt nem raktam e-mailt, és nincs hálózatra kötve, mert akkor semmit sem dolgoznék. Ebből a szempontból is sokat lazultam az utóbbi években, régen igazi oldschool voltam, az volt a mániám, hogy az író laptopomon az íráson kívül semmi se legyen, a Pusztítás könyvét egy ősrégi 286-os laptopon írtam, csakis Dos alapú szövegszerkesztőben voltam hajlandó dolgozni, féltem, hogy a grafikus felület negatívan befolyásolja a stílusomat. Aztán észrevettem, hogy veszélyes babonákkal és kényszerekkel kezdem körülvenni a számítógépem, kezdtem azt gondolni, hogy csakis azon a gépen tudnék dolgozni, és a gagyi műanyag (az még egy nagyon márkátlan laptop volt) elöregedett, és kezdtek darabok kitörni belőle, a képernyőben kezdett kinyiffanni a háttérvilágítás, a legvégére meg már néha ki kellett szedni a merevlemezt a billentyűzet alól, és meg kellett rázni, hogy működni kezdjen. Nagyon féltem, hogy még azelőtt tönkremegy a gép, hogy befejezhetném a regényt, és akkor mi lesz, szabályosan rettegetem ettől, aztán egyszercsak rájöttem, hogy ez ostobaság, nem szabad elfelejteni azt a nagy kivándorló-igazságot, hogy a tárgyak nem számítanak, és vettem egy másik laptopot. Azóta már azt is lecseréltem (szerencsére annyira gyorsan fejlődik a számítástechnika, hogy elég olcsón lehet venni írásra és minden másra is alkalmas, mégis igen jó – de természetesen használt – laptopokat), a mostanit nagyon szeretem, ha kinyiffan (remélem még sokáig nem, de ezt sose lehet tudni, ezért mindig mindent kimentek, és ezt mindenki másnak is nyomatékkal ajánlom), akkor pont ilyet veszek megint. A régi gépeim is megvannak, a múltkor be is kapcsoltam mind a kettőt, és működtek.
Ebédre lencsét főztem, ez nálunk még mindig különlegességnek számít, Erdélyben valamiért nem volt lencse, nem tudom mért nem termeltek, és gyerekkoromban apám tíz éven keresztül mesélte mindenkinek, hogy a lencse az milyen finom, annál jobb étel nincs, hogy az valami páratlan csoda. Egyszer aztán sikerült is Magyarországról lencsét szerezni, nagy vacsorát csaptunk, egy másik lencserajongó családot is meghívtunk, nekem persze csalódás volt, eleve valami édességre számítottam, nyilván el se tudtam képzelni, hogy valami, amit ennyire dicsérnek, nem édesség. De a lelkesedést csak sikerült valahogy belém nevelnie apának, merthogy amikor aztán rendesen főzni kezdtem, a többi alapanyagnál lelkesebben kezdtem kezelni, valahol mélyen még mindig valami komoly különlegességnek gondolom.
Csak egy filmre volt időm a szemlén, az viszont jól feldühített, annyira, hogy inkább nem is írok róla semmit. Nyilván van egy csomó rendesen megcsinált magyar film is, de azért úgy látom, hogy még nagyon tartja magát a „kaptunk pénzt, tehát forgatunk, aztán majd a vágóasztalon kialakul a történet, a legvégére meg meglesz a forgatókönyv is” mentalitás. És ez olyankor dühít fel legjobban, amikor a rendezőről egyébként süt a tehetség. Mindegy, ezt most inkább hagyjuk, remélem, látok majd pár tisztességesen megírt filmet is.
Szép nyugodt este volt, nagy gyümölcsevéssel, Gábris az oviban megszerette a kivit, vettem neki, és élvezettel ette. Mostanában különös metafizikai kérdéseket tesz fel, a túlvilágról és a létről. Sorra cáfolja az ezzel kapcsolatos elméleteket, igen meglepő dolgokat mond és kérdez, és sokszor nem hajlandó belenyugodni a megnyugtató válaszokba. Azt hiszem, mesélnem kell majd neki ezekről a dolgokról, történetekbe és mítoszokba csomagolva hihetőbbek a magyarázatok, mint csupaszon elővezetve.
Anna a múltkor vett egy cserepes tulipánt a Pennyben (néha a legváratlanabb dolgokat árulják ott), én meglehetős szkepszissel kezeltem, de nagyon jól érzi magát az ablakpárkányon, és amikor este behúztam a függönyt, észrevettem, hogy a szár végén ülő szép csukott bimbó nemsokára kinyílik.