Pénteken kora délután megint egészen üres volt a templom, úgyhogy Jacek kitette a liftajtóra a mindjárt jövök táblát, aztán a vállra akasztotta a gépkarabélyt, és elindult Karel atya gyűjteménye felé.
A gyűjtemény a lifttől nem messze, az oldalhajóban kapott helyett, egy paravánokkal elkerített részen. Eredetileg úgy volt, hogy csak négy hónapig tart majd a kiállítás és Karel atya utána a néprajzi múzeumnak adományozza az egészet, de a gyűjtemény még mindig ott volt, már nem szedtek rá külön jegyet, de nem is reklámozták, a paravánokat is kicsit összébb húzták, alig látszott már köztük a régi bejárat, úgyhogy igazából senki se nagyon ment már be megnézni Karel atya szerzeményeit.
Jaceket kivéve persze, merthogy neki a templomtorony kilátójába vezetőlift kezelése mellett egyéb feladatai is voltak, az egyik legutálatosabb pont az, hogy minden héten kétszer, lehetőleg kedden és pénteken, tetszőlegesen kiválasztott napszakba, letörölje Karel atya gyűjteményéről a port.
Az első alkalom után meg is mondta a sekrestyés úrnak, hogy ez nem hozzá méltó munka, ő sebesült kitüntetett veterán hadirokkant, amikor a székesegyház biztonsági őrként alkalmazta, akkor szó sem volt arról, hogy takarítani kell.
A sekrestyés úr erre azt válaszolta, hogy Jacek jobban teszi, ha úgy gondol magára, mint egy egyszerű liftkezelőre, örüljön, hogy nem sepregetnie kell hanem csak port törölnie, de ha fél bemenni azok közé a bálványok közé, akkor mondja meg kerek perec, mert ő maga részéről tiszteli Jacekben az egykori katonát annyira, hogy megkérjen valaki mást, végül is nem csoda, hogy azok után, amin a blokád alatt keresztülment, annyira tropára vannak az idegei, hogy megijedt pár szegekkel televert faszobortól, vagy micsodától.
Jacek a sekrestyés úr simára borotvált arcát nézte, a legkisebb szobor jutott eszébe, vicsorgó pofájú fekete fabábú, ahogy féllábbal előrelép, egyik karját a feje fölé emeli, minthogyha lándzsát markolna, egy pillanatra egészen tisztán látta maga előtt a bábú testét is, a beléje vert számtalan rozsdás szeget meg vasdarabot, volt ott minden, fél ollók és sima vasszilánkok, és kardpengedarabok, kihegyezett betonvascsonkok, törött fűrészpengék, csővé sodort konzervdoboz fedelek, nyeletlen késpengék, kivehetetlen rendeltetésű alkatrészdarabok, mindegy, csak vasból legyen és szúrjon, tudta, hogy azt kéne mondani, hogy jól van, akkor örül, hogy ebben egyetértenek, őtőle aztán, ha csinálhatja más, akkor csinálja más, mindig is a hülyék mentek elől az aknamezőkre, de persze semmit se mondott, csak megrázta, a fejét és azt mondta, hogy nem arról van szó, hogy megijedt volna, éppen csak nem való neki ez a portörlés, szar, babra munka, de végül is mindegy, vegye úgy, hogy nem is mondott semmit.
Jacek odaért a paravánokhoz, felkapcsolta a paraván oldalára drótozott hosszabbító kapcsolóját, amitől kattogva és hunyorogva kigyúltak az elkerített kiáltótérbe lógatott fénycsövek, megvárta amíg rendesen kigyúlnak, aztán elhúzta az egyik paravánt, sóhajtott egyet, keresztet vetett és belépett.
Körbe se nézett, úgy ment oda a szegekkel televert kicsi harcos szoborhoz, szervusz kolléga, mondta neki, kihúzta a kezéből a szivárványszínű antisztatikus portalanítót, amit a valamikor lándzsa a helyére dugott, a nyelétől fogva alaposan megrázta, hogy a szivárványszínű szőrgyűrűk rendesen szétmeredjenek, közben az jutott eszébe, hogy ez a portalanító végül is illik ide, olyan, mintha egy sose létezett maki farka volna, aztán gyors mozdulatokkal törölgeti kezdte a bálványokról a port.
A gyűjtemény harminchat vagy harminchét szoborból állt, Jacek sose tudta rendesen megszámolni őket, nemcsak harcosok voltak, hanem mindenféle állatok is, meg négyhasú nők, meg görnyedt nagy kezű öregemberek, még a Szűzanyát meg Krisztus urunkat is megpróbálták azok ott kifaragni abból a fekete fából, a Szúzanya elég jól sikerült, de Krisztus haragosan nézett, a job tenyerét elekzdték telverni neki is szegekkel, nem csak egy volt átverve rajta hanem vagy tizenőt húsz darab is, ahogy Jacek kitörölte közülük a port a sztorik jutottak eszébe, amiket Karel atyáról meséltek, hogy igazából nem is volt egyáltalán a semmifajta hittérítő a kongóban, hanem csak szépen lelépett innen, ahelyett hogy beállt volna önkéntesnek ő is, mint a többi szeminarista, pont jókor húzott el, pár héttel azelőtt, hogy körülzárták volna a várost, aztán az ostrom négy éve alatt csak simán járta Afrikát, úgy mint az összes többi köcsög hátizsákos turista, szörfölt meg búvárkodott meg ejtőernyőzött, meg az elefántok meg a gorilák körül baszta a legyet, mit érdekelte őt, hogy ők közben hogy szopnak itt a zuhogó aknagránátok között, és a végén, amikor már mindennek vége lett és megvolt már a békemegállapodás, akkor szépen összevásárolta ezt a sok szart a kinshasai ócskapiacon, aztán hazajött megdicsőülni és elkezdte nyomni ezt a szar dumát arról, hogy, hogy segítette ő ott Afrikában a nincsteleneket meg a rászorulókat.
Jacek lassan körbeért, már csak a Szűzanya volt hátra, mielőtt annak nekifogott volna, még egyszer kirázta a portalanítót, csak úgy kezdte törölgetni, arra gondolt közben amit Karel atya haláláról meséltek, hogy egyáltalán nem igaz, hogy a vízköpőket fényképezte ott fent a templomtoronyban, hogy fel tudják tenni a nagy felbontású képeket a templom weboldalára, amikor szívrohamot kapott és lezuhant, hanem csak nem bírta már elviselni, hogy mindenki csak turisztnak szólította a háta mögött, és felment a toronyba és leugrott, és a fényképezőgépet csak úgy akasztották utána a nyakába, hogy legalább ezzel a bűnös halálával ne hozzon szégyent a városra meg a templomra, meg az egyházközségre.
Amikor a Szűzanya már egészen tiszta volt, Jacek újra kirázta a portalanítót, felnézett a fölötte a paravánra, ott volt a plakát, a Kongó kincsei felirattal és Karel atya félszeg mosolyú fényképével, ahogy ott áll a sok kis szobor között. Szerencsétlen hülye, mondta neki, mindketten jobban jártunk volna, hogyha ott maradtál volna szépen a dzsungelben, aztán óvatosan, hogy véletlenül se érjen hozzá a kinyújtott kéz ujjaihoz, visszatette a portalanító nyelét a szobor tenyerébe.

Wrocvlawban láttam egyszer egy templomot, sokáig készültem írni róla. Évekbe telt, aztán megírtam azt a novellaciklust, aminek ez a harmadik darabja. Ez persze nem az a templom. Valahol Kelet-Európában vagyunk, valamikor egy polgárháború utáni felrobbant világában. Egy könyv is lesz egyszer majd ebből, aminek kivételesen a címét is tudom, Srapnel. Az írást az ÉS közölte.
Ilyen szegfétisbálvány szobrok egyébként valóban léteznek, nkishi nkodni-nak hívják őket, abban a templomban tényleg volt egy kisebb gyűjtemény, a legszebb ilyet Párizsban láttam, a quai Branly múzeumban.