A liftbe csak azt volt szabad beengedni, akinek volt kilátójegye. Ezt Jaceknek kellett ellenőrizni, és neki kellett a lift ajtajáról láncon lógó körpecsételővel lepecsételnie a jegyek hátulját is. Nem, nála nem lehetett se fizetni, se jegyet venni, aki esetleg a templomlátogatás közben gondolta meg magát, vagy csak itt a torony aljában érezte úgy, hogy mégis szeretné megnézni fentről a kilátást, annak vissza kellett mennie a bejárathoz, mert jegyet venni csak a portásfülkében lehetett.
A baseballsapkás nő sokáig kutatott a kis papírfecni után, a farmere és a dzsekije összes zsebében megnézte kétszer egymás után, aztán persze a bőrhátizsákja legkisebb zsebében volt, ott, ahol legelőször kereste.
Jacek türelmesen megvárta, amíg megtalálja, a nő idegességtől remegő ujjait nézte közben, a picit már lenőtt neonsárga műkörmöket, a széles gyűrűkön csillogó nagy műanyaggyöngyöket, közben hátradőlt, a lába mellé engedte a géppisztolyt és a kordontartó oszlopnak támasztotta a derekát, egy kicsit levette a terhet a csonkjáról.
Amikor végre meglett a jegy, vagyis az angyalos matrica, amit kilátójegynek használtak, Jacek elvette, lepecsételte a hátoldalát, visszaadta, kinyitotta a nő előtt a liftajtót, ő is beszállt, becsukta a belső ajtót is, aztán megnyomta a tízes szám melletti gombot.
Már több mint két hónapja kezelte a liftet, de se a hangját, se a lassúságát nem bírta megszokni. A gombnyomás után hosszú pillanatokig semmi se történt, aztán fémes csattanások sorozata hallatszott, mintha valaki csavarkulcsot dobott volna egy mély szerelőaknába, utána egy másodperce csend lett, aztán a lift megrándult, közben oldalról morajló döndüléseket lehetett hallani, és a lift rángatózva elindult fölfele, hogy aztán jó huszonöt másodperc múlva nagyot rándulva és csikorogva megálljon.
Jacek minden egyes alkalommal arra gondolt, hogy most fog összedőlni az egész kóceráj. Hiába nem találta el az ostrom alatt egyetlen aknagránát meg bomba se a templomot, a lökéshullámok akkor is el kellett érjék, biztos megrengették az alapokat, és lehet, hogy negyven évvel ezelőtt jó ötletnek tűnt beépíteni ezt az akkor még nyilván szupermodern lakótelepi liftet a toronyba, de nem valószínű, hogy jót tesz a statikának, hogy napjában átlag százszor le meg fel száguld több mázsányi vas.
Ahogy a lift emelkedett, a nő végig idegesen fészkelődött és a táskáját fogdosta. Jacek egész idő alatt attól félt, hogy kérdezni fog tőle valamit az ostromról, vagy arról, hogy ő maga harcolt-e, vagy arról, hogy mit gondol, mikor fog végre normalizálódni a helyzet. Jacek ezeket a kérdéseket is utálta, de legjobban azt gyűlölte, amikor a sebesüléséről kérdezték, hogy hol vesztette el a lábfejét. Többször elképzelte, hogy azt feleli majd, hogy búvárkodás közben leharapta egy fehér cápa, valahol a Nagy Korallzátonynál, vagy egy fekete sörényes oroszlán mondjuk Zambiában, és nem, egyáltalán nem is volt katona, pláne nem önkéntes, és nem is volt itt az ostrom alatt, hanem külföldön dekkolt végig, és csak a béketárgyalások után jött vissza az országba, de aztán sose merte ezt kimondani, hanem mindig megmondta az igazat, igen, itt volt, itt csinálta végig az egészet, mind az ezernégyszázhuszonöt napot, igen, egy aknára lépett rá, fő, hogy élve megúszta, hiszen hányan odavesztek, örülhet, hogy neki csak a lába, igen, viszket néha, meg fáj is, de nem vészes, meg lehet szokni.
De ez a nő nem a kérdések miatt volt ideges, nem azért állt a hátizsákját szorongatva egyik lábáról a másikra a lift sarkában, mert a megszólaláshoz gyűjtötte az erőt. Nem, a nő valami mást akart, és Jacek nem tudta kitalálni, hogy mire készül.
A lift egy nagy döndüléssel megállt, a nő még mindig nem kérdezett semmit, Jacek kinyitotta neki az ajtót, megvárta, amíg kilép a kilátóra, aztán ő is utánalépett.
A szél nagyon erősen fújt, vadul rángatta a kilátó közepére hegesztett nagy zászlórúd tetején a zászlót, a mellvéd köré feszített dupla csirkeháló is csattogva, zörögve rezgett. Jacek dolga volt, hogy minden reggel az első felmenéskor ellenőrizze, nem lazult-e ki. A hálót az ugrók miatt kellett felszerelni, Jacek sose értette, hogy mi a nyavalyának jönne fel valaki azért ebbe a toronyba, hogy aztán leugorjon, csak amiatt, mert a félszemű ezredes is innen ugrott le, hogy ne tudják elvinni Hágába, sose értette, hogy mért pont annak a baromnak a példáját kéne követni, de azért persze megnézte, hogy rendben van-e a háló.
A nő közben megállt, és abból, ahogy körülnézett, Jacek egy pillanatra az hitte, hogy mégiscsak le akar ugrani, és lendületet készül venni, hogy nekifutásból át tudja szakítani a csirkehálót, de a nő benyúlt a zsákjába, és kihúzott belőle egy másik kisebb táskát, és diadalmas mosollyal az arcán kinyitotta, és akkor, mintha valami elcseszett bűvésztrükk lett volna az egész, a táskából kirepült három fehér galamb, és mint az őrültek, elkezdtek körözni a csirkeháló alatt, mert persze az istennek se találták meg rajta a rést, a nő meg közben maga elé tartotta a karját a telefonjával, és úgy filmezte magát, és még énekelt is hozzá valami hülye dalt a békéről, Jacek nem is hallotta a szöveget, úgy hasogatott a feje a haragtól, felemelte a géppisztolyt, kibiztosította, a nő feje fölé célzott, tudta, hogy egyetlen pontos sorozattal cafatokra lőhetné mind a három szerencsétlen galambot, látta is már maga előtt a vörös-fehér tollfelhőket, de aztán eszébe jutott, hogy azt is neki kéne feltakarítania. Kurva faszom az egészbe, mondta hangosan, leengedte a géppisztolyt, a nőre nézett, az még mindig kitartott kézzel filmezte magát, de legalább már nem énekelt. Jaceknek az jutott eszébe, hogy mindjárt le fogják szarni a nő fejét a galambok, és ettől, ha akarta, ha nem, muszáj volt vigyorognia.

Wrocvlawban láttam egyszer egy templomot, sokáig készültem írni róla. Évekbe telt, aztán megírtam azt a novellaciklust, aminek ez az első darabja. Ez persze nem az a templom. Valahol Kelet-Európában vagyunk, valamikor egy polgárháború utáni felrobbant világában. Egy könyv is lesz egyszer majd ebből, aminek kivételesen a címét is tudom, Srapnel. Az írást az ÉS közölte.